Pápai Zsolt
The Gambler – amerikai, 2014. Rendezte: Rupert Wyatt. Szereplők: Mark Wahlberg, Jessica Lange, John Goodman. Forgalmazó: Paramount. 110 perc.
A hetvenes évek Hollywoodi Reneszánszának a maga korában szolid visszhangot keltett, de számos elemében ma is izgalmas darabja Karel Reisz A játékos (The Gambler) című művészthrillere a kártyaszenvedélye által megnyomorított főiskolai irodalomtanárról, aki rokonaitól kezdve a szeretőjén át a legkülönbözőbb alvilági körökkel keveredik konfliktusba. Az 1974-es mű a Hollywoodban ekkoriban divatos modernista tendenciák szép példája: Reisz és forgatókönyvírója, a később direktorként is megmutatkozó James Toback (Ujjak) érzékenyen és intelligensen merített Dosztojevszkijtől, nagy gondot fordított a főhős (James Caan) lelkének analizálására, tudatosan lassította le a cselekményt a sok epizóddal és mellékszállal, illetve okosan hagyta nyitva a filmet.
A Paramount azzal állított emléket Reisz művének, hogy megszületésének negyvenedik évfordulóján újrafeldolgozta azt, de az eredetileg rendezőnek felkért Martin Scorsese leváltása Rupert Wyattre (A majmok bolygója: Lázadás), illetve a főhős szerepére kinézett Leonardo DiCaprio helyett Mark Wahlberg szerződtetése végzetes tévedésnek bizonyult. Kivált utóbbi választás tűnik problematikusnak, Wahlberg ugyanis körülbelül annyira hiteles Shakespeare-ről monologizáló egyetemi oktatóként, mint a magyar politikusok, amikor az erkölcsről szónokolnak, és nem csupán a színészi habitusa miatt lóg rajta a szerep, hanem azért is, mert a forgatókönyvíró álintellektuális és ostoba mondatokat írt neki (például: „A szenvedésnek nincs relatív foka”), a rendező pedig kínos szituációkba instruálja (mint például amikor megszakítja az előadást a hatalmas auditóriumban, kiküldi a hallgatókat, és távozásuk közben leheveredik a katedrára egy kis konyhafilozofálgatás kedvéért). Az efféle jelenetek célja nyilvánvalóan a bohém figura elveszettségének megmutatása, de valójában semmit sem mutatnak meg, mármint a rendező tanácstalanságán és ötlettelenségén kívül. Némi változás csak akkor áll be a film színvonalában, amikor a játékidő utolsó harmadában rögrealista gengszterbölcselmek váltják fel a talajközelben szárnyaló, poétikus elmélkedéseket (kiváló a jelenet, amelyben John Goodman gengsztere nyersen kioktatja hősünket az egyetlen vállalható életpozícióról), továbbá amikor az alkotók felhagynak a művészieskedő gesztusokkal (például nem forszírozzák tovább a lelki jelenségek vizsgálatát), és invenciózusan megvastagítják a bűnügyi szálat. Goodman dörgedelme mellett a probléma megoldása (illetve az eredeti verzió nyitott befejezésének zárttá alakítása) jelenti a film igazi nóvumát. Mindennel együtt azonban Rupert Wyatt munkája alatta marad Reiszének, valahogy úgy, ahogy a benne felhangzó remixek is az eredeti daloknak – kivált a Pink Floyd Time-jának és Moneyjának feldolgozása otromba.
Extrák: Werkfilm és kimaradt jelentek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12285 |
