Soós Tamás Dénes
A Saul fia operatőri módszerében is eltért a Holocaust-filmek sémáitól.
A Saul fia nemcsak témájában, de formájában is egyedi. Fajsúlyos képekkel, szokatlan képarányban, szigorú esztétikai koncepció mentén meséli történetét.
*
„Dogmát”, szabályrendszert írtatok a filmhez. Ez miből állt?
Sok mindent kijelöltünk magunknak – például hogy egy optikával forog a film vagy végig kézben lesz a kamera –, és sok mindent megtiltottunk, például hogy nem lesz benne rossz értelemben vett filmes dráma. Nemes László már a Türelemben is azzal kísérletezett, hogy amit nem mutatunk meg, az legalább olyan fontos, mint amit igen. A Saul fiában aztán a tartalom és forma tökéletesen egymásra talált, sőt, csak ez a forma tette lehetővé ezt a filmet.
Arra is törekedtetek, hogy a film ne legyen „szép”.
Ez volt talán az első pont a papírunkon. A filmkészítést sok operatőr úgy közelíti meg, hogy szép képeket akar csinálni. Szerintem ez nem jó hozzáállás, különösen egy ilyen témánál. Mi elutasítottuk az esztétizálást. A szépségnek egészen máshonnan kell fakadnia: leginkább a kép igazságából, őszinteségéből. Röhrig Géza arca a film végén szerintem gyönyörű – de nem azért, mert csinos rajta a fény, hanem mert olyan jelentést hordoz.
Az is kitétel volt, hogy nem totálokat mutattok, hanem azt, amit a főhős láthat a koncentrációs táborból. A háttérbe kellett komponálnod a nagyobb történéseket, miközben a kamerával rátapadtál és a kép közepére keretezted a főszereplődet.
Ez olyan, mint egy tánc: ki kell találni, hogy ki, mikor, hova lép. Ez izommemória. Az ember elpróbálja, látja, hogy mi működik és mi nem, majd megejti a változtatásokat, és annyiszor elismétli, hogy benne legyenek a mozdulatok a lábában, a kezében. Ilyenkor szét kell szedni a hosszú snitteket, és kis darabokból összerakni. Nemes László és Krasznahorkai Balázs minden egyes snittet nagyon pontosan kitaláltak és felépítettek. Végül azt vettük fel, amit ők floor plan-ekkel együtt lerajzoltak. Néhány jelenetnél nem működött a gyakorlatban az, amit kitaláltunk, de olyankor változtattunk. Könnyen el tudtunk rugaszkodni a tervtől, mert sok kapaszkodónk volt.
Hanyadjára sikerült felvenni ezeket a komplikált snitteket?
A tervezett nyersanyagmennyiségen belül maradtunk. Általában öt-tíz felvétel készült egy jelenetből, amit nyilván sok próba előzött meg. Ez két-három perces hosszú beállításoknál nagyon jó szám. Egy-egy jelenetben helyszínt váltunk, liftezünk, főszereplőt követünk, és persze a rengeteg háttérszereplőt is koordinálni kell. A forgatás során Röhrig Gézával furcsán intim viszony alakult ki köztünk, hiszen nekünk együtt kellett lélegezni. Ha én reagálok arra, amit ő csinál, akkor el vagyok késve. Mindig előre kellett tudnom, hogy mit fog csinálni. A forgatást a film legelső snittjével kezdtük – ez László zseniális döntése volt –, ami egy nagyon bonyolult, rengeteg statisztát mozgató jelenet, és ahogy ezt a snittet felvettük, az egész összerázódott. Géza megértette, hogy az arcától végig 40 cm-re lesz a kamera, és azt is, hogy miben korlátoz engem ez a 15 kg-s gép a vállamon, milyen távolságokkal tudunk dolgozni, hogyan kell mozognia és figyelnie rám.
35 mm-es filmre forgattatok, ráadásul a manapság nem nagyon használt akadémiai képarányban. Miért?
A 35 mm sose volt kérdés. Amit a 35-ös film tud, az egészen csodálatos. Egyszerűen erősebb a kép hatása. Lehet egy digitális kamerának több milliárd pixele, ez nem a számokról szól. De nemcsak filmre forgattunk, hanem arról is vetítünk: két 35-ös kópiával indult Budapesten a forgalmazás, és persze rengeteg DCP-vel. Aki elcsípi a 35-ös kópiát, annak átütőbb moziélményben lesz része.
A képarány esetében kettő között vacilláltunk. Egyrészt felmerült az anamorf, amelynek még kisebb a mélységélessége, viszont az arc mellett több dolog bekerült volna a képbe. De a 2.39-es helyett végül az 1.37-es képarányt választottuk, mert arra jutottunk, hogy megint csak több a kevesebb. Az 1.37 olyan, mint egy igazolványkép: egy arc, és az a kevés, ami beszűrődik mellette, nekünk tökéletesen elég volt.
„A digitalizációval elveszítjük a mozit” – nyilatkozta Nemes László. Egyetértesz vele?
Amikor életemben először digitális vetítésen voltam, olyan érzésem volt, mintha nem láttam volna a filmet. Nem született meg a moziélmény. A digitális vetítés olyan, mintha egy nagy monitort vagy tévét néznék. László is erre gondolt, és ezzel teljesen egyetértek. A filmmel szemben a digitális kópiának nincs meg az a mélysége, az a teste. Olyan ez, mintha összehasonlítanál egy olajfestményt és egy reprodukciót. Gondold el, ha a Louvre-ban leszednék a képeket, eltennék egy széfbe, és tökéletes reprókat tennének ki helyettük. Pixelről pixelre megegyezne a kép, de mégsem lenne ugyanaz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 09-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12283 |
