Turcsányi Sándor
Nekik még emlékeik sincsenek, csak a fiatalságuk. Szerencsétlenek és természetesen mindenre kaphatók. Tudjuk, a helyzet szinte reménytelen.
A legismertebb, közkézen, közszájon forgó módszer megkérdezni, ki a fiatal? Az-e, aki ilyen vagy olyan okok miatt (most, de csak most, tényleg mindegy) élete delén jelentkezik első opuszával vagy aki – bár 1960 után született – maga mögött tud már három-négy nagyjátékfilmet? Hagyjuk, az eddig (sem) bevált megközelítés nem vezet sehova, pusztán a papírosnak hízelgő élcekig. A film mára kénytelen azonosulásaival meghatározni önmagát. Tekintsük hát fiatal filmesnek azt, aki új emberek megnyerésén fárad? Ez esetben ugyanis nincs fiatal magyar film. Nem a film lehetőségeit kell vizsgálnunk – a nézőét. A mozinézővel, - mert bizony van ilyen, akár rendőrhatósági hitelességű személyleírást is bírnék adni róla, ki fiatal, átlagéletkora húsz és harminc közé tehető – a kutya sem akar azonosulni. Naná, más cég. Az egyik csinálja, a másik (a hülyébb) meg nézze! Köztük – hiába egykorúak - bármilyen kapcsolatkeresés sajna, teljesen reménytelen. Viszont épp az eddig emlegetett kellemetlenségek miatt, mégis ezt kell tennünk.
A vörös. Itt bőrszín. A XXIV. Magyar Filmszemlén olyasvalaminek lehettünk tanúi, amit a DEFA fénykorában egy keletnémet filmszemle is csak igen nehezen tudott összeizzadni. Feltűnően erős volt a felhozatal indiánból. Márpedig ki lehet fiatalabb a gyereknél? A gyermeteg lélek az örök ifjúság záloga. Nyilván. Tóth Eszter Nyomkeresője és Erdélyi János–Zsigmond Dezső Indián télje egészen odáig merészkedik, hogy megmutatja nekünk, akit már majdnem feledtünk; Gojko Mitićt. Neve áruvédjegy, emblémája látványosabb, mint akármely mosóporé vagy a korra – s mai, immár kevésbé fiatalok gyerekkorára – utaló bármi másé, tejdropszé, szálanként celofánba csomagolt Munkás cigarettáé. Az épülő Erzsébet-hidat amúgy sem lehet rekonstruálni. Ilyesmi vagy hasonló csak boldogabb tájak fiatal rendezőjének adatik meg, az is mire megy vele. (Ennyit az ilyen tárgyú dolgozatokban elkerülhetetlen siránkozásról: nincs pénz.)
Ezenkívül még árulkodó beszédes címek: Gyerekgyilkosságok, Szökés vakációból. Erdélyiéé filmje viszont épp arra figyelmeztet, hogy a gyermeki világ, a tiszta lélek, az őszinteség mindenáron való megőrzése nem az a kimondott életbiztosítás, inkább mindenféle bajok forrása. Következménye a környezettel (ami ugyebár gonosz, hazug, gátlástalan, egyszóval felnőtt) való elkerülhetetlen és folyamatos konfrontáció. A gyereknek fel kell nőnie, hisz a legkönnyebb út a kiábrándultság. Így van ez már régen. Az ifjúkori dezillúzió mindig is a vonzóan menős dolgok közé számított, kivált művészies körökben. Hosszas ideje sejthetjük, de ’68 óta már biztosan tudjuk, indiánnak lenni elég szar dolog. Különösen a mozivásznon.
A fekete. Immár nem bőrszín, hanem viselet. A belterjesség sűrű, sötét erdejének uralkodó, mondhatni divatszíne. Időtálló divat, avagy az alternatív film. Nem fiatal már, nem is volt az soha, mégis mindig, megejtő automatizmussal a fiatalok közé soroljuk. Ezért búcsúként tegyünk kis kirándulást a felnőtt film világába. Igen, a mufurc kamasz, dédelgetett kedvencünk ím nagykorúvá érett. Viszont ő is, akárcsak az indiánok, úgy maradt. Mindig ugyanarról beszél. Fölöslegesnek látszik elősorolni ismérveit, tavaly, tavalyelőtt már megtettük számosan. Az önmagával azonos filmről van szó. Ha úgy tetszik (máris egy tavalyi példa) a seggberúgós moziról. Ez a fajta mozi többször, sőt folyamatosan deklarálta, nem hajlandó szóba állni a mozinézővel. Azokhoz szól, akik csinálták. Hogy mit akar mondani, ezért nem is nagyon tudjuk kideríteni. Ezeket az alkotásokat vagy a kényszer szüli vagy pedig és többnyire a szellemi restség. Még inkább a kettő együtt. Az alkotó ezt ismeri, ebben él, ebből merít hitelesen. A műfaj sztárjaival a filmvásznon kívül alternatív szórakozóhelyeken lehet találkozni. Van, aki énekel, van, aki fogyaszt. Csodával határos, ha az ilyen film kívülálló számára is képes valamit mondani. Nyilván elég snassz is, ha egynémelyek ennek gyanújába keveredik. Dér András Árnyékszázad című filmje nekem gyanús. Ez a film nem jó, leteperte és torkon ragadta a saját tárgya, ráadásul zavaros és tisztázatlan a befejezés: vajon kinek s minek hoz megoldást a hit? A reménytelen és jövőtlen sorsoknak vagy a végítélet előtt álló, minden eddiginél sötétebb, árnyékok borította század emberének? Vagy csak ennek a filmnek? Az elsötétült évszázad homályban botorkáló árnyékseregei küszködnek itten a minden napi betevővel. Fogadjuk el, Dér most nem elsősorban hozzájuk, mint inkább róluk kíván szólni. Küld egy jelet bentről. Kis magyar meztelen ebéd. Egy, éppen filmek révén látott, és azok miatt (is) ismeretlen szubkultúra (ha nem mutogatná állandóan, nem használnám jelzőként, sem sehogy), a kábítószerek körül forgó világ kilátásairól, – újra helyben vagyunk –, kilátástalanságáról van szó. Sikerül-e belelátnunk a fekete lyukba? A kamera bejut, láthatjuk, a hősök élik az életüket. A földeken érik a mák. E film kétségtelen érdeme, hogy összehasonlításokra ad lehetőséget. A forgalom zaklatásán nyilván kívülebb eső vasúti pályán ballag a fekete sereg. Dér több helyütt is pajkos kamerája kedvtelve időz el egyikük különös, hihetnénk, oda nem illő szerelvényén. Hülye színes folt árnyékszázadunkban, csiricsáré bevásárló szatyor névvel és címmel, akár egy feljelentés, lóbálódzik a talpfák ütemén. Az van ráírva: KGM. Ez is valami. Újabb csalódás a kívülálló naiv számára.
A mágikus, misztikus utazás, az acid trip nem más a feketék számára, mint egy rég óhajtott túra a brucki bevásárlóközpontba egy kéknek. A cél közös: irány a paradicsom. S hogy egyik paradicsom sem különb, mint a másik, az leginkább azokat kell, hogy rémissze, akik sem erre, sem arra nem vágynak. Mindenhol rossz, de a legrosszabb megérkezni. Elérkeztünk, ím, hozzájuk, beszéljünk róluk is! Szintén mindenféle mozik kitüntetettjei.
A kék. Megint viselet. Filmkészítők figyelő tekintetétől kísérve a munkásosztály elmehet a KGM-be. Ám minthogy az azonosulásokat keressük, esetünkben sem számíthatunk megnyugtató eredményre. Velük bír – érthető okokból, mondom nem kevés gúnnyal – legkevésbé azonosulni a mozi. Akkor bírt legkevésbé, amikor akart, vagyis muszáj volt. A munkás a termelési filmek idején is marslakó volt. Még a származásukra oly büszke alkotóknak is. (Ezen a tájon csak koros írófejedelmeknek volt fontosabb a hová, mint a honnan.) A munkásokról vagy jót, vagy semmit axióma minden várakozással ellentétben messzemenően nem rendszerspecifikus dolog. Evald Schorm egyetlen filmje lehet kivétel, az is inkább a sors egyik gúnyosan nagyszerű vicce. Szőke András működése – íme egy nagy múltú fiatal rendező – ígért korai szakaszában üdítő színfoltot e kék tengerben. Ám mára, elveszítve minden belső azonosulási kapaszkodót, csatlakozási pontot, ugyanolyanná vált kékben, mint Gojko vörösben. Díszítő elemmé. Székely B. Miklós (akinek bőrszínévé vált új hazai vásznakon a munkásancug) clown változatban. Szakavatottan él vissza ezzel Szomjas a Roncsfilmben, csakúgy, mint Zsigmondék az Indián télben. Szőke – az utolsó kék – elveszett ember. Kár érte.
S mielőtt kínos szivárványvesszőfutásunkban elérnénk a zöldekhez és a lilákhoz, pengessünk azonnal kellemesebb húrokat. Volt egy film. Minden tekintetben fiatal és sok tekintetben nagyon jó. Díjat is nyert, és azonnal el is kezdte játszani egy mozi. Ennyi volt a kellemkedés. Én kezdtem a néző azonosulási lehetőségeivel, szándékaival, hát meg is érdemlem. Tudom, jó, ha az elkészítésére össze lehet kuporgatni azt a pár garast, reklámra aztán már hogy is futná! Mégis elkeserítő, hogy az előadáson én voltam az egyetlen fizető néző. Szederkényi Júlia cifra című – Paramicha vagy Glonci, az emlékező – filmjéről van szó. Átgondolt, a maga képességeivel és az adott lehetőségekkel számotvető munka. Glonci Miklós öreg cigányember és emlékezőfenomén. Ezt a képességét a háborúban fedezték fel, majd cirkuszban lépett föl vele. Itt (a filmben) orvosi kísérlet készül, képernyőn szeretnék megjeleníteni Miklós bá’ emlékképeit.
Wenders legújabb filmjében találkozunk hasonló ötlettel, de Szederkényi nem száll úgy el vele, valószínűleg azért, mert nála nem mozisztárok jelennek meg kiagyalt szerepekben, hanem emberek – látszólag extrém, valójában nagyon is emberi helyzetekben. Itt is van bűncselekmény és üldözés – Miklós bácsi lelép a csodaszerkezettel, rendőrök, orvosok és filmesek kutatnak utána – de a nagyszabású hajsza csak egy vidéki cigánytelepig, egy magányos vályogházig ér. Jobb Wenders-filmek is megidéződhetnek: a Villanás a víz felett meg tán A dolgok állása juthat eszünkbe, ahogy maga a filmforgatás belekomponálódik a műbe. A stáb megjelen(ít)ése itt több mint posztmodern toposz, felér egy beismerő vallomással: ezek vagyunk, ezt tudjuk. Ez van. Szederkényi munkája korántsem hibátlan, sok az egyenetlenség, aránytalan a fölépítés (pl. Kálmán bácsi vagy a rendőrség túljátszik), az üldözés-keresés egyes epizódjai erőltetettek; inkább Miklós bácsinak kellett volna nagyobb teret adni, akár a múltjának, akár szökése állomásainak. Mintha nehezen telt volna meg az a kilencven perc. A film első felével vannak inkább zavarok, a néző épp a hibák lajstromozásával van elfoglalva, amikor megjelenik egy cigánygyerek, szalad előre, mi meg utána. Innentől mindennél fontosabbá válik, hogy mi lesz Glonci Miklóssal, személyes üggyé, hogy megtaláljuk. Nyolcvanéves öreg, akinek semmije sincs, csak az emlékei – ehhez még csak emlékezőfenoménnek sem kell lenni –, nem eszik (csak Dianás cukrot), nem alszik, szó szerint az élete árán is ragaszkodik az emlékeihez. Hiába hajtanak végre rajta egy apró kis homloklebenymetszést (mint egy bizonyos McMurphyn). Szép film a Paramicha és szomorú, hogy csak én láttam.
És az utolsó szó jogán azokról a fiatalokról, akiknek szintén nincs egyebük. Sőt, nekik még emlékeik sincsenek, csak a fiatalságuk. Szerencsétlenek és természetesen mindenre kaphatók. Tudjuk, a helyzet szinte reménytelen. A fiatalság pénzügyi kategória is. Soha ennyi szűkített változat, 7-8, 23 perces opusz. Jobb esetben second hand-shopokban, rosszabb esetben szemétdombon turkált, régestelen rég lejárt nyersanyagokra ráerőlködött nyomorult, nyomorék álmok. Csupa rossz filmet vezettek elő, csupa rossz filmhez adták a nevüket. Egyáltalán nem vigasztaló, hogy nem tehetnek róla. Kabátlopási ügybe keveredtek. A fiatal magyar film mustrája volt ez. A középnemzedék tüntetően hiányzott. Magukra maradtak. A jelenet igénye érthető bár, de kényszeres képzet. Felmentést adhat néző is, kritikus is, de senki nem megy vele semmire. Filmszemle kell, tudjuk. Film kell, persze. S hogy cinizmus vagy kétségbeesett jószándék keresztelte filmszemlének a most látott paraolimpiát, nem is érdemes firtatni. Még élünk. Semmiség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1228 |
