Barotányi Zoltán
Az atomenergia békés felhasználása sokáig 100%-os ígéretnek tűnt, a mozi azonban sohasem hitt benne.
A maghasadásból nyerhető energia egykoron a legígéretesebb és persze a legolcsóbb ötletnek tűnt – a moziban többszörösen is rémálom vált belőle.
A nukleáris energiatermelés története maga is olyan, mint egy kalandfilm: készült is belőle, nem is egy. Tudjuk jól, miért kutatták a tisztelt hadviselő felek már a második világháborúban is a radioaktív nehézfémek atommagjainak hasadásából származó energiát: végül az amerikaiaknak sikerült kivitelezniük az atomfegyvert, s rögvest tartottak két gyilkos bemutatót is véle. Kevésbé ismert tény, de a nyugati szövetségesek arra is létrehoztak egy programot (ez volt ama bizonyos Alsos-misszió) hogy felkutassák a náci atomprogram eredményeit, no meg az azokon dolgozó tudósokat és biztos helyre juttassák mindkettőt – mielőtt még a szovjetek tennék rájuk a kezüket (azért az oroszok is megkapták a maguk részét – sőt, a franciák is). A háborúban győztes feleknek, miközben szorgalmasan, lépésről lépésre fejlesztették saját nukleáris arzenáljukat, már csak presztízsokokból is fejleszteniük kellett a polgári célú, látszólag pusztán energiatermelést szolgáló atomprogramokat. A negyvenes években még minden olyan egyszerűnek tűnt: az első atomerőművek tervezését egyszerre indokolta a katonai programok irtózatosan magas költsége, amit a civilek számára is gyümölcsöző beruházásokkal is illett ellentételezni – ráadásul a békés célú atomenergia programok fejlesztése naivan összekapcsolódott a demokrácia világméretű terjesztésével. Eisenhower elnök még 1953-ban, bemutatkozása alkalmából tartotta meg híres Atoms For Peace (Atomot a békéért) beszédét az ENSZ-ben. A hangulat töretlenül optimista: David Dietz tudományos író már a negyvenes években arról fantáziált, hogy járműveinket üzemanyag helyett vitamintabletta méretű hasadóanyaggal hajthatjuk, Glenn Seaborg, az Atomenergia Bizottság elnöke szerint pedig nukleáris meghajtású Föld-Hold űrrakétákól, pacemakerekről és plutónium fűtötte medencékről vizionált, s általános volt a vélekedés, hogy az így termelt áramnak gyakorlatilag nem is lesz ára. Ezekből a tán Verne Gyula ihlette remek elképzelésekből sajnos nem lett semmi, bár a majdnem ingyen termelhető áram mítoszával még mindig sokan visszaélnek, de azért az ötvenes években sorra-rendre épültek az első áramtermelő atomreaktorok. Mivel ezek voltak a veszélyesnek tartott és gyűlöletesnek számító nukleáris (s akkor már részben termonukleáris) fegyverek békés alternatívái, így a velük kapcsolatos aggodalmak sem pörögtek csúcsra. Ehhez hozzájárult, hogy az új erőművekkel kapcsolatos biztonsági aggodalmak és az első, még nem végzetes balesetek hírei csak lassan szivárogtak ki a nyilvánosságba. Ha egymás mellé illesztjük az atomerőművekben történt jelentősebb nukleáris balesetek listáját, akkor (tekintve, hogy már jó hatvan évről beszélünk) cinikusan azt is mondhatjuk: viszonylag olcsón megúsztuk. Hiszen még Csernobil hosszú távú hatásai kapcsán is „csak” tízezrekben számolják a katasztrófa áldozatainak számát – miközben, hogy egy morbid példát mondjunk, az utóbbi két évtizedben még konzervatív becslések szerint is egymillió ember halhatott bele kígyómarásba (így persze rögtön érthető, a kígyós horrorok erős (mondjuk nem feltétlenül minőségi jellegű) fölénye az atomreaktorosokkal szemben.
De a nukleáris üzemekben és reaktorokban történt, a sajtó által is felkapott balesetek (Sellafield 1957, Idaho Falls 1961 majd a Three Mile Island-i részleges reaktormag leolvadás 1979-ben) rendre megtermékenyítették a laikusok, köztük a filmkészítők fantáziáját. Meglehet, a kérdés bonyolultsága, az atomerőművek mögötti tudományos háttér, meg úgy általában a XX. századi fizika megemésztetlensége is magyarázhatja, de az atomerőmű-balesetek évtizedeken át, s jórészt a jelenben is többnyire csupán valami másnak az ürügyeként szolgáltak. Miközben nagyon is racionális aggodalmakra adtak volna okot, inkább teljesen irracionális félelmek forrásául szolgáltak. Mármint a boldog Nyugaton: hadd emlékeztessünk rá, hogy az érett Kádár-kor mozijában egyszer bukkan fel az akkor épülő Paksi atomerőmű! Zsombolyai János Kenguru című kultfilmjében Gálffy László, mint izotópsofőr szállítja a radioaktív cuccot a ZIL platóján, ám ez sem zavarja a gondtalan csajozásban.
*
Az általános optimizmus és bizakodás elmúltáról mindenekelőtt néhány e tárgyban született, igazi, veretes B-movie tudósított. Az egyik első ilyen filmritkaság az 1964-es Horror Of Party Beach, amelyben a tengerpart közelében eltemetett nukleáris hulladék hatására óriásira nőtt tengeri lények, puhatestűek, rovarok és egyéb csúszómászók kezdenek falatozni a gyanútlan és felelőtlen strandolókból (az efféle logikát ismerjük: fenék- és mellmutogatásért halál jár!). Az atomerőművi balesetek a filmek jelentős részében afféle gonosz varázslatként, akaratlan alkimista praktikaként, majdnem homunculusgyárként szolgálnak – elég csak a szinte kultfilmnek számító 1980-as Gyermekek (The Children) című zombis mozira utalni, ahol a közeli atomerőműből kiszabaduló nukleáris gázfelhőbe került sárga iskolabusz utasai (ártatlan, danolászó gyermekek) alakulnak át vérszomjas, emberevő élőhalottakká. Ugyanezt vidámabban adja elő az 1986-os Class Of Of Nuke ‘Em High című horrorkomédia, amelyben az egyik női szereplő radioaktív talajon nőtt füvet szív, majd szüzességét elveszítve, már a következő napon egy szintén radioaktív szalamandrának ad életet. A hosszabb távon már fárasztó video nasty-kon kívül persze mást is szült a téma: a hetvenes évektől sorra születnek azok a zömmel amerikai, de néha brit filmek, amelyeket valós balesetek élményei szültek és fikciós körülmények között próbálják lefolytatni az atomerőművek biztonsági kockázataival, az ezzel kapcsolatos morális, politikai és nyilvánossággal, az ellenőrzéssel kapcsolatos diskurzust. Ilyen esetben általában a Kína szindrómát (The China Syndrome, 1979) szokták előhozni – részben a sztárszereposztás (Jane Fonda mint tévés újságíró, Michael Douglas, mint operatőr és Jack Lemmon, a lelkiismeretével viaskodó nukleáris mérnök), részben pedig a szinte enciklopédikus témafelhozatal miatt. Itt is a nyilvánosság szempontjai, a tájékoztatás szabadsága és persze az állampolgároknak a biztonsághoz és a kockázatok megismeréséhez való joga ütközik anyagi érdekekkel, üzleti titkokkal, a nálunk is sokat emlegetett energiabiztonsággal – s mindig akadnak, akik megőriznék a fogyasztók önfeledt, optimista ártatlanságát. A nukleáris zsargonból származó cím maga is figyelemreméltó, hiszen arra a horrorisztikus lehetőségre utal, amikor a reaktormag annyira túlmelegszik, hogy leolvad és az izzó, nehéz uránolvadék az erőmű alapzatát áttörve beleolvad a földkéregbe, majd azon át egyenesen a föld túloldalára, Kínába. Nem kell megijedni, a vízió ez utóbbi része természetesen marhaság: a film egyik erénye, hogy precízen kifejti a valós katasztrófaveszélyt, amit a talajvízzel találkozó izzó reaktoranyag jelentene. De nem a Kína szindróma volt az első reflektív filmalkotás, még a hetvenes években sem (ott van például az 1977-es szintén parádés szereposztású Vörös riasztás), a nyolcvanas években pedig már sorozatban készülnek az akár antinukleárisnak is tekinthető filmek. Közülük mindenképpen egy gyöngyszem a zseniális zenész Neil Young és Dean Stockwell által rendezett rendkívül zavaros, mégis szórakoztató Human Highway (1982), amelyben többek között a legendás Devo együttes fertőződik meg és alakul át némiképp egy nukleáris balesetből származó szennyezés hatására.
A kora nyolcvanas évek már a nagy antinukleáris demonstrációk kora – s ekkor már nem csupán az atomfegyverek, de a békés célú, ám kockázatos nukleáris erőműveket is mind szélesebb körben utasítják el. Ebben a közegben lesz posztumusz hős Karen Silkwood, akinek életéről és 1974-es haláláról több film is készült. Talán a legismertebb az 1983-as Mike Nichols-féle Silkwood, amelyben Meryl Streep játssza a plutóniumüzemi vegyésztechnikusként is a nukleáris biztonságért küzdő (a bizonyítékok gyűjtése közben rejtélyes módon radioaktív fertőzést elszenvedő, majd még rejtélyesebben életét vesztő) szakszervezeti aktivistát.
Joggal gondolná az ember, hogy ebbe a forrongó közegbe újabb ihletforrásként érkezhetett az 1986-os csernobili katasztrófa híre. Ezzel szemben a legnagyobb, legtragikusabb baleset jó ideig csupán tévés dokudrámákat szült (az 1991-es Csernobil – A végső figyelmeztetés-ben speciel Jon Voight és Jason Robards a két főszereplő). Talán akadnak, akik emlékeznek, hogy az akkori Magyar Televízióban Mihályfi Imre már 1987-ben megcsinálhatta a Szarkofág című, egyértelműen Csernobilról szóló tv-játékot, ami ha kivitelezésében nem is volt tökéletes, de a témaválasztás mindenképpen bátor tett volt (próbálna mostanság valaki a köztévében filmet forgatni a 2003-as paksi „üzemzavarról”!) Ehhez képest három évvel ezelőtt elkészült az első csernobili témájú poszt-apokaliptikus (a katasztrófa utóéletéről szóló) mozi, amely a maga necces stílusában voltaképpen tökéletes visszatérés a B-filmes kezdetekhez. A 2012-es (részben nálunk forgatott) Csernobil-naplók Pripjatyba kiránduló fiataljai, más filmek szintén rossz helyre tévedt „hőseihez” hasonlóan, sorra rendre áldozatul esnek holtzónában tanyázó mutáns szörnyeknek, míg a fináléban fény nem derül a szörnyű igazságra. Érdekes módon az atomerőmű, úgy is, mint poétikus szimbólum, és visszatérő motívum felbukkan a tavalyi Godzilla-moziban is: ne felejtsük, ezt a szörnyet egykoron (az eredeti filmekben) az atomrobbantások keltették életre és most egy fiktív japán erőmű katasztrófája kell ahhoz, hogy harcra keljen még nála is veszélyesebb, a radioaktivitásból táplálkozó monstrumokkal. Mit ne mondjunk: ez sem az a lelkiismeretre apelláló, tényekkel szembenézős mozi, de metaforának tökéletesen megteszi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12279 |
