Gelencsér Gábor
Magyar, 1982. Rendezte: Mészáros Márta. Szereplők: Czinkóczi Zsuzsa, Anna Polony, Jan Nowicki. Forgalmazó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet. 103 perc.
1982-ben két évre dobozba zárták Mészáros Márta első Napló-filmjét, ami már akkor is inkább huzakodásnak tűnt, semmint komoly betiltásnak (szemben az Álombrigád 1989-ig tartó hét éves szilenciumával). A bemutató évében ráadásul a Napló gyermekeimnek megnyeri a Magyar Játékfilmszemle nagydíját, majd Cannes-ban a zsűri különdíját, a rendező pedig folytathatja önéletrajzi ihletésű történetének elmesélését. 1987-ben elkészül a Napló szerelmeimnek, 1990-ben a Napló apámnak, anyámnak, s végül 2000-ben az előzményeket, a Szovjetunió-beli gyermekkort felidéző „utolsó napló”, a Kisvilma című film. Az 1947 és 1956 között bonyolódó trilógia, s különösképpen annak első része az ötvenes éveket bemutató filmek legkiválóbb darabjai közé tartozik.
A siker egyformán fakad a rendező egyéni életútjából és a magyar filmtörténeti környezetből. Mészáros Márta ekkorra túl van 1968-ban induló játékfilmes pályafutásának első két szakaszán. Nyolc itthon készült, a szabadságukért küzdő nők sorsát dokumentarista stílusban elbeszélő filmje nemzetközi sikert arat, amelynek következményeként a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján három koprodukciót forgathat. Mindezek tapasztalatával tér vissza saját, személyes történetéhez, s készíti el az első Naplót. A magyar filmesek ekkorra jutnak az ötvenes évek-filmek 1978-ban induló hullámának zenitjére. A még mindig rejtőzködő időszak hiteles bemutatása mellett ezek a filmek, élükön A ménesgazdával és az Angi Verával, elsősorban összetett lélekrajzukkal alkotnak maradandót.
Amiképpen a Napló gyermekeimnek is. Ezúttal egy gyermektelen asszony erőszakos szeretete és egy idősebb, az apára emlékeztető férfi szellemileg és lelkileg vonzó közelsége teremti meg a korszaktól függetlenül is létező érzelmi háromszöget a lázadó kamaszlélek körül, s ezt motiválják a baloldali fordulat körüli hónapok politikai eseményei. A főhősnő nevelőanyja magas beosztású, dogmatikus nézeteket valló kommunista; egykori mozgalmi harcostársa tisztán látó, szabad elme. Kettőjük között őrlődik a szovjet emigrációból árván hazatérő Juli: ebben a lélektani és politikai erőtérben bonyolódik nevelődési regénye. A hangsúly az „és”-en van. A film épp azáltal tud politikai értelemben is felkavaró lenni, ahogy az általános lélektani motivációt áthatja a konkrét történelmi helyzet, ahogy a kettő végzetesen egymásba gabalyodik. Mindezt pontosan fejezi ki a fekete-fehér film környezetrajza, amelyben a személyes, hétköznapi események legalább akkora hangsúlyt kapnak, mint a politikai fordulatok. E külső és belső hatások tekintetében egyaránt zavaros világban – az egyszerű és tiszta emberiességet jelképező nagyszülők mellett – egyedül a mozi nyújt a főhős számára menedéket. Több ez a filmben, mint önéletrajzi elem: egyfajta köszönetnyilvánítás – és tiszteletadás az arra méltó elődöknek.
Extra: A rendező portréfilmje a személyi kultusz áldozataként a Szovjetunióban elhunyt szobrászművész édesapjáról (Mészáros László emlékére, 1968, 14’).
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/06 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12275 |
