Schubert Gusztáv
Le lettünk anyázva. Amúgy ez volt a játékfilmszemle jószerivel egyetlen gyönyörűsége, meg a kritikusokat anyázó Szabó Ildikó filmje, annak is leginkább csak az első félórája (A Csutak és a szürke ló gyerekgyilkosságokban elbeszélve! Itt aztán múltak az évek), és Halász Péter, a Színész, aki 120 (!) percre fogvatartott játékával (végre érthettük szó szerint) a szándékosan közé és közénk tömörített géphang, sercegés, sípolás, szemcse és raszter ellenére. A kamera persze állt, mint a cövek. Sade márki, ha filmet forgat. Megkínoztattunk, de nem volt kínos, mert hát ez volt itt az egyetlen férfias győzelem a körülmények, a hatalmak és a gépezetek ellenében. Mert Halász Péter – és testhosszal lemaradva azért a márki is – átjött. Ember az embertelenségben; hogy kajánul leleplezzük a ravaszdi ci-devant franciát. A szégyenlősség már csak ilyen rafinált. Az exhibíciónak kevesebb trükkje van. Kérdéses legfeljebb a mikor és hol lehet, de a hogyannál mindig egy a pőre igazság. Az exhibíció a látszat ellenére nem adakozás, hanem túltengő önszeretet, személyi kultusz. Az Anna filmjében a gróf úr lett lefilmezve, a könyve helyett. Most – mikor mindenféle fájások elősajognak a múltunkból, persze érthető ez a Rákóczi-kisúrfizás, tényleg jól jönne nekünk egy nemeslelkű gróf vagy vezérlő fejedelem, kinek szavára minden meghajol, még a falkavezérre vágyakozó csőcselék is. Csak hát nem itt a Metró-moziban. Ez azért film- és nem seregszemle.
Az Anna filmje kettős félreértés: Esterházyé is, Hrabalé is. Igaz, maga E. P. is félreértette Hrabalt. Mert nagyon is lehet őt olvasni és szeretni, de nem ajánlatos írói példaképnek venni, mert Hrabalnak lenni és hrabalkodni, hát az nem ugyanaz. És tornyosul még egy másik akadály is a teljes hasonulás előtt: Hrabal nem szpiszovátyel, egész egyszerűen és utánozhatatlanul csak egy Istenke, akinek történetesen a toll a varázspálcája, megérinti vele a holt lelkeket és a rozsdás holmikat, és egész Prága, egész Kladno, Kersko meg Budejovice felkel és jár. E. P. viszont nem Istenke, hanem író; nem cseh, hanem magyar; nyelvében él, nem az U Flekuban – egy magyar-magyar nyelvzseni. Más. És ez így van jól.
Amint Szőke András is úgy jó, ahogy a Vattatyúkból és az Európa Kempingből megismerhettük, a kőbányai amatőrségből „félig emelkedetten”. Még most sem profi Róna utcai filmes, de már befutott rendező, akinek a zsengéit is jó ötletnek tűnhetett bővítetten újratermelni és a nagyközönség elé tárni. A Citromdisznót mégis ajánlatosabb lett volna meghagyni – láthassák a kíváncsi filoszok, milyen volt Szőke pelenkában, félrecsúszott szárnyacskákkal, röpképtelenül amatőren – a „kritikai kiadásnak”. Ami, ha minden jól megy, sohasem készül el. Merthát az úr (lásd: Hrabal) eme angyalának ezen a pályán alighanem az a dolga, hogy azokkal a hártyás szárnyacskákkal mulatságunkra ott lebegjen vaskosan és jóindulatúan ég és föld között, csak azért sem beleragadva, csak azért sem mennybe menve. Hogy ócska kis mondatainkkal, cseppet sem szuper 8-as roncsképekkel küszködve ott hebegjen semmitmondós és mindentudás között.
„Elkalandoztam, de jólesett.” Mintha boldog békeidőkben volnék kritikus, mikor is nem anyázás van, hanem filmek. És én napestig bogarászhatnék közöttük, félretologatván a satnyább példányokat, kedvtelve méltatván a kapitális termetűeket, osztályozván, rendszerezvén, szárnyakat peckelve, lábacskákat feszegetve... jól ellennék. De most, gombostűre tűzetvén magam is („nem minden állati szemétláda kritikus, de minden kritikus állati szemétláda”) a rendszertantól kezd elmenni a kedvem.
Mert hát mi az, hogy „fiatal filmes”? Jön a humánbiológiai esztétika? Az életkor minősíti majd a filmet? Már látom jövendő egyperces népnemzedéki kritikáimat: „A szerző huszonegy éves. Kidolgozott izomzat, ragyogó egészség. Filmjéről kell-e többet mondanom?”; „A vörösesszőke rendezőnőben harmadik filmje után sem kellett csalódnunk. Feszes mellek, szépen ívelt hosszú combok. Biztos siker!” „A vén trotty még mindig forgat. Háta görnyedt, folyton harákol, reszketeg kezéből kiesik a kamera. Nyugdíjba vele!”.
Vagy berobbant volna egy új generáció és vele az édes új stílus, amit egy magamfajta elaggott, 37 éves kritikus már nem érezhet át? És ilyenformán, mint a nemzedéktestben idegen nem is minősítheti majd a bő negyvenes fiatal filmest? A XXIV. magyar filmszemlén a fiataloktól sem láttam mást, mint csupa öreg filmet. Nekem a legzsengébb is megvolt már legalább ötször. No persze, ez is a korral jár: Ezeréves a magyar film.
Ha valamit, hát ezt a kényelmes fogalmat – „fiatal filmes” – kellett volna fiatalosan felrúgni a Hotel Béke Radisson dísztermében, nem pedig az öregeket és a kritikusokat. Hát istenem, így jött lábra. Nem csodálkozom. Van nekünk a gyűlölködésből, meg az önszeretetből akárhány garnitúránk. Nem kell ahhoz politikusnak lenni. Miért is ne lehetne elgondolni a mai filmvilágot „taknyosok” és „trottyosok” párharcaként. A passzív rezisztencia hosszú évei a sérelmi politikára tanítottak: „amúgy zseni volnék, ha hagynának ezek”. Hanem ilyen dráma nincs is: lobbizni kizárólag a pénzért és a hatalomért lehet, a művészet – még a milliókból, csapatmunkával készülő film is – csendes párviadal... egy birsalmafával. Bármikor megvívható. (Ezt a lélegzetelállító corridát festő és „modellje” közt Victor Erice mutatta meg Álom a fényről című remekében.) És ha nincs pénz, akkor „egyforintos filmet kell csinálni” (Szirtes).
Ma ez az „egyforintos film” az egyedüli lázadó gesztus. Minden reformáció fénysebességgel intézményesül. Ennek a filmszemlének nem az a tanulsága, hogy (még mindig? már megint?) rosszak a magyar filmek. Hanem, hogy semmi szüksége nincs rá senkinek, hogy jobbak legyenek. Regnál – mert elégséges – a középszer. Az avantgarde egykor eleven, gyakorlati kritikája volt az elaggott akadémiának. Ma már külön akadémiája van a lázadásnak is. A kritikus írhat krónikát, dicsérő sorokat, de ne nagyon kritizáljon.
A „pártban” nincs kritika, csak pártfegyelem. És természetesen művészet sincs, csak (két) dögunalmas akadémia, mert hiszen elég „ott lenni”, a részvétel a fontos, nem a győzelem, a pénz, a hírnév vagy egyszerűen csak az akolmeleg, nem pedig a birsalma fénye.
Hadd ne legyen a kritika szolga, hadd ne segítsen másnak mint ennek a negyedgyertyányi fénynek, és azoknak, akik hunyorogva keresik. Anyázás helyett, hadd legyen szólásszabadság.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1227 |
