Zalán Márk
A kortárs ausztrál film az egymástól rendkívül különböző őslakos és a modern kultúra konfliktusainak fáradhatatlan tudósítója.
2008 februárjában Ausztrália akkori miniszterelnöke, Kevin Rudd, alig két hónappal hivatalba lépése után történelmi jelentőségű bejelentéssel került a nyomtatott és online újságok hasábjaira. Első ízben kért nyilvánosan bocsánatot a huszadik századi ausztrál kormányzatok bennszülöttekkel szembeni megalázó, kirekesztő és erőszakos politikájáért, melynek sebei a mai napig nem gyógyultak be. 1910 és 1970 között, főleg az aktuális kormányok faji megkülönböztetései miatt, bennszülött gyermekek tízezreit szakították el szüleiktől, rokonaiktól, és vitték őket katolikus intézetekbe vagy fehér családokhoz, ahol nem ritkán nehéz fizikai munkára kényszerítették őket. Az erőszakkal elhurcolt, ún. „ellopott nemzedékkel” szembeni eljárás célja a színes bőrű és a fehér lakosság közötti feszültség enyhítése és a bennszülöttek következő nemzedékeinek „civilizálása” volt, ám az intézkedés nemhogy embertelennek, de még hatástalannak is bizonyult, és csak tovább tágította a kultúrák közötti amúgy is széles szakadékot. Rudd beszédének fontossága, melyben a bocsánatkérés mellett ígéretet tett arra, hogy megoldásokat fog keresni a bennszülöttek hátrányos megkülönböztetése és a faji nézeteltérések ellen, vitathatatlan, és talán az első komolyabb előrelépése lehet a két kultúra közötti távolság csökkenésének.
Ám ahhoz, hogy az ausztrál közvéleményt napjainkig foglalkoztató kulturális distanciák és szembenállások jobban átláthatóvá váljanak, előbb néhány fontos tényt feltétlenül ki kell emelni. Az ausztrál bennszülöttek latin eredetű elnevezése (aborigine) annyit tesz: „kezdetek óta”. Habár a mai napig pontosan nem meghatározható, hogy mióta élnek a földrészen, annyi bizonyosan állítható – miképpen a nevükben is benne foglaltatik –, hogy kultúrájuk évezredekre, egészen az ősidőkig tekint vissza, ennél fogva tele van rejtélyekkel, külső szemlélő számára nehezen értelmezhető szimbólumokkal. Noha az utóbbi évtizedekben az ausztrál állam egyre több és nagyobb eredendően őslakos területet nyilvánított védettnek és elzártnak nemcsak a turisták, hanem az ausztrál lakosság elől is, valamint fokozatosan állította vissza szent helyeik tényleges elnevezését (lásd az ország egyik legismertebb természeti látványosságát, a sivatag közepén kiemelkedő több millió éves Uluru homoksziklát, mely hosszú évtizedekig Ayers Rock néven volt ismert), mai helyzetük egyáltalán nem nevezhető egyszerűnek. Sanyarú, kevés reménnyel kecsegtető sorsuk, különösen a nagyobb városokban, nem sokban különbözik más nemzetek etnikai kisebbségétől, abban azonban mindenképpen egyedinek számítanak, hogy gondolkodásmódjuk és kultúrájuk ősi, a kőkorszakig visszanyúló világképet tükröz. (Az ausztrál őslakosokról magyar nyelven alig olvashatunk valamit, az érdeklődőknek Balogh Ernő és Stébel Éva: Ausztrália című könyvét ajánlom.) Ez a szinte felfoghatatlan időbeli, valamint mentális és kulturális távolság az őslakos és modern civilizáció között a konfliktusok alapvető, máig tartó forrása, ami mellett a filmalkotók sem mentek el szó nélkül.
A hetvenes évek óta – mely az ausztrál mozi látványos fellendülésének korszaka volt – kisebb-nagyon szünetekkel, rendületlenül tudósítanak az ősi és modern kultúrák összeütközéseiről, a fajgyűlöletről, és az őslakosok kitaszítottságáról, szociális nehézségeiről. Az ötödik kontinens filmművészetének azonban nemcsak figyelemre méltó társadalmi érzékenysége, hanem a konfliktusok ábrázolásának közvetlensége és diverzitása is említést érdemel. Az ausztrál őslakosokkal foglalkozó művek között egyaránt található valós eseményeken alapuló történet, misztikus darab, lírai western, sőt, bennszülött törzsek mindennapjait antropológus hűséggel bemutató tanmese is. Noha a filmek szemléletmódja e fontos problémát illetően látványos eltérést mutat, rendre ugyanazok a kérdések merülnek fel: Van-e lehetőség a békés, előítéletektől mentes együttélésre? Mik az okai a két kultúra összeférhetetlenségének?
A nyúlkerítés mögött
Meglepő módon két évtizeddel az ausztrál film felvirágzása előtt, mikor saját nemzeti filmgyártás még nem létezett és a bemutatott nagyjátékfilmek létszáma meglehetősen alacsony volt, elkészült az ország első őslakosokról szóló műve, a Jedda (1955). Charles Chauvel rendezése, mely egyébiránt az első színes ausztrál nagyjátékfilm, nemcsak témaválasztása miatt előzi meg a későbbi bennszülöttekkel foglalkozó alkotásokat, hanem mert először szerepeltet őslakos színészeket és választja témájául az „ellopott nemzedék” sorsát. Filmjének főhőse, Jedda őslakos lány, kinek anyja belehalt a szülésbe, ezért az árvát egy farmer házaspár örökbe fogadja. A feleség az angolszász kultúra szellemében neveli Jeddát, ám ahogy a lány cseperedik, egyre jobban felfedezi identitását és vonzódását saját népéhez. Habár Chauvel javarészt stúdióban forgatott munkájának konzervatív arculata és színészeinek teátrális alakítása mai szemmel modorosnak tűnhet, fontossága abból a szempontból tagadhatatlan, hogy az elsők között beszél nyíltan az „ellopott nemzedékről” és a kultúrák közötti alapvető problémákról egy olyan korban, mikor őslakos gyermekeket még gyakran szakítottak el családjaiktól. A nevelőszülők vitája arról, meg lehet-e változtatni évezredekre visszanyúló tradíciókat pár év alatt, illetve Jedda őrlődése a biztonságot jelentő otthon és szerető pótmamája, valamint a számára szokatlan, mégis ismerős bennszülött kultúra között megalapozza a későbbi évtizedek filmjeinek néhány kulcsfontosságú konfliktusait.
Chauvel művét követően az „ellopott generáció” következő filmes feldolgozására az ausztrál közönségnek majdnem fél évszázadot kellett várnia. A Phillip Noyce rendezte 1200 mérföld hazáig (Rabbit-Proof Fence, 2002) főszereplője három őslakos kislány, Molly, a húga és az unokatestvére, akiket gyámjuk elszakít anyjuktól. Célja nem kizárólag a lányok integrálása a fehér társadalomba, hanem majdani utódaik szisztematikus „kifehérítése”: a módszer szerint a lányokat idősebb korukra fehér férfiakkal kell házasítani, hogy később gyermekeik és azoknak leszármazottai teljes mértékben fehérek legyenek. Mollyék egy keresztény misszionárius telepre kerülnek, ahol tilos anyanyelvükön beszélni, kötelező imádkozni, és aki nem fogad szót, azt súlyosan megbüntetik. A lányoknak azonban sikerül megszökniük, és elindulnak hazafelé. Útmutatójuk az az egész Ausztrália területét átszelő nyúlkerítés lesz, mely otthonukat is keresztezi. Habár Noyce alkotása nem tartozik eddigi pályafutása kiemelkedő darabjai közé, érdemei a tekintetben elvitathatatlanok, hogy hosszú évtizedek után újra felhívta a figyelmet Ausztrália történelmének eme szégyenteljes és sokáig elhallgatott periódusára, ráadásul mindezt a szenvedő fél szemszögéből. Az 1200 mérföld hazáig ugyanis Doris Pilkington őslakos szerző könyvén alapul, melyben a szerző édesanyja (a filmbeli Molly) sorsát meséli el, akit a harmincas évek elején elszakítottak szüleitől. Ugyanakkor a film az őslakos sorsok mellett a helyzetet kézben tartani igyekvő, ám tettei súlyosságát felmérni képtelen gyámnak is hangot ad, aki értetlenül fogadja a lányok szökését, ahogy fogalmaz, ő csupán önmaguktól kívánja megvédeni az őslakosokat.
Kultúrák találkozása
Az ötvenes és hatvanas évek ausztrál filmtermésének ínséges korszakát követően a hetvenes évekre a földrész filmipara szembeötlően megerősödött, melynek természetes következménye volt sarkalatos társadalmi problémáik, így az őslakosokkal való együttélés feldolgozása. Az évtized első jelentősebb darabja Nicholas Roeg Vándorrege (Walkabout, 1971) című, néhol zaklatott tempójú, máskor magával ragadó meséje. Az ősrégi és a modern civilizáció szembenállását már a film kezdő képsorai látványosan szemléltetik, a nagyvárosi életképeket az őslakosok tradicionális hangszere, a didzserido (didgeridoo) jellegzetes búgó hangja, a környező élővilágot és sivatagot pedig a világ végéről tudósító rádió hangja festi alá. Az angol cím vándorlást, gyaloglást jelent, az ausztrál őslakos kultúrákban ez a nagykorúság legfontosabb próbája. Ha egy bennszülött fiú betölti tizenhatodik életévét, akkor távoli földekre kell vándorolnia, hónapokig gondoskodnia kell magáról, némely esetben még a társai megölésétől sem szabad visszariadnia. Roeg filmje egy névtelen angol kisfiút és annak tinédzser nővérét állítja a felnőtté válás eme sajátos próbája elé, miután kénytelenek a sivatagba menekülni halálukat kívánó apjuk elől. Több napi vándorlás után rájuk talál egy bennszülött fiú, aki rögvest szárnyai alá veszi az éhségtől és szomjúságtól legyengült fiatalokat. Roeg már első találkozásuk során pontosan tükrözi a kulturális és jellembeli különbségeket: a lány azonnal angolul szólítja meg a bennszülöttet, és elvárja, szinte követeli tőle, hogy felfogja szándékukat. Hiába kér vizet, a fiú nem érti meg. Egyedül öccsének sikerül érthetően elmagyaráznia, hogy mi a kérésük. A kisfiú ártatlan és játékos természete képes feloldani a kommunikációs akadályokat, útjuk vége felé több őslakos kifejezést is elsajátít, nővére azonban semmiféle nyitottságot nem tanúsít segítőjével szemben, lenézi őt, és még azokat az egyértelmű, udvarlásra utaló jeleket sem képes megérteni, melyekkel a bennszülött fiú próbálkozik. A Vándorrege roppant mód pesszimista film. Jóllehet szemet gyönyörködtető, Terrence Malick munkáira emlékeztető tájképei ellenpontozzák mélabús légkörét, végeredményét tekintve azonban igencsak lesújtó alkotás, mely rámutat a kultúrák között tátongó szakadékra és a modern társadalom előítéletességére, ami miatt – a kisfiút kivéve – képtelen hidat kiépíteni az ősi civilizáció felé. Hasonlóan borúlátó a hat évvel később készült, sötét tónusú, feszültségteremtésben elsőrangú Utánam a vízözön (The Last Wave, 1977). Peter Weir harmadik nagyjátékfilmjében a bennszülöttek kisebbségben élnek saját földjükön, a történet helyszínéül szolgáló nagyvárosban legtöbbjük képzetlen, munkanélküli, alkoholista, a várható életkoruk pedig rendkívül alacsony – ez az állapot egyébként Ausztrália több településén a mai napig változatlan. David, az elismert jogász, elvállal egy ügyet, melyben őslakosok rejtélyes gyilkosságot követtek el társuk ellen. A csoport egyik tagja élénken érdeklődni kezd David múltja iránt, és álmain keresztül próbálja ráébreszteni kivételes, már gyermekkorában kialakult spirituális képességeire, ugyanakkor figyelmeztetni egy apokaliptikus eseményre. Hiába a rendkívüli adottsága, David eltérő kulturális háttere, valamint szakmájából adódó racionális felfogása miatt nem tudja a sejtelmes üzeneteket és álmokat megfejteni, mellyel hidat építhetne a két civilizáció között. Csak akkor ébred rá jelentésükre, amikor már késő. A kultúrák ellentéte tehát Weir művében is hangsúlyos, ám ő ezt a Vándorregénél sokkal finomabban, titokzatosabban, a lényeges információkat elhallgatva érzékelteti, számos megválaszolatlan kérdést hagyva nézője előtt.
Nem sokkal Weir műve után elkészült Fred Schepisi Jimmie Blacksmith dala (The Chant of Jimmie Blacksmith, 1978) című filmje, mely az őslakosokról forgatott korábbi művekhez képest jóval lehangolóbb és kegyetlenebb képet fest a fehér és a bennszülött közösségekről, továbbá a kultúrák közötti ellentétekről. A múlt század elején játszódó, valódi eseményeken alapuló történetnek főhőse Jimmie, a fiatal félvér fiú, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy beilleszkedjen a fehér társadalomba. Ám hiába dolgozik keményen a farmokon, úgy kezelik őt, mint a többi őslakost. Kihasználják, megalázzák, és nem fizetik meg rendesen. Amikor már ételt sem adnak neki és állapotos fehér feleségének, akit ráadásul azzal zsarolnak, hogy hagyja el vőlegényét, fellázad, és véres bosszúhadjáratot indít azokkal szemben, akik ártottak neki. Jimmie szorgalmasan és tisztességesen végzi munkáját, próbál normális, civilizált életet élni, de erre szinte egyáltalán nem nyílik lehetősége, hiszen nemcsak a fehérek, hanem a permanensen tivornyázó őslakos társai is kitaszítják, mondván rendre a fehérek kedvében jár. Sehova nem tud beilleszkedni, idegenné válik a saját hazájában, a kiábrándulás és a sorozatos megaláztatásokból fakadó haragja pedig addig táplálják eleve lobbanékony természetét, mígnem fegyvert fog és megöli munkaadója családtagjait. Jimmie-t végül elfogják és felakasztják, esete azonban nem csupán egy állandó megaláztatásból fakadó személyes bosszú története. A fiú megtestesítőjévé válik mindannak a felgyülemlett haragnak és elégedetlenségnek, mely az őslakosokat érte az évszázadok alatt. A fehér társadalom azonban képtelen az önvizsgálatra, és rálátni Jimmie tetteinek valódi okaira, még nevelőszülei sem értik, hogy volt képes gyilkolni.
Őslakosok éneke
Az ausztrál új hullám alkotásai több nemzetközi fesztiválra eljutottak, köztük a bennszülöttekre összpontosító, így számtalan néző ismerhette meg az őslakosok történeteit is. Többek között emiatt sem véletlen, hogy a nyolcvanas években még külföldi rendezőket is megihletett a sorsuk (Philip Kaufmann: Az igazak; Werner Herzog: Ahol a zöld hangyák álmodnak). A korszak aussie zsánerfilmesei sem maradtak ki a sorból, elég csak az ország egyik leghíresebb vígjátékát (Krokodil Dundee), vagy a Poltergeist koncepcióját az ausztrál kertvárosba átültető low-budget horrorfilmet (Kadaicha – Stones of Death) említeni. Ugyanakkor a bennszülöttek mostoha életkörülményeivel az ezredfordulóig viszonylag kevés alkotás foglalkozott mélyrehatóbban. Kiemelkedik közülük Bruce Beresford A bádogváros (The Fringe Dwellers, 1986) című alkotása, mely egy nyomornegyedben tengődő, őslakos származású család mindennapjaiba enged betekintést, valamint Nick Parsons Halott szív (Dead Heart, 1996) című filmje érdemel említést, melyben egy kis közösség helyi rendőrfőnöke igyekszik rendet tenni az egymásnak feszülő bennszülött és fehér lakosok között.
A kétezres években az őslakosok ismét gyakoribb szereplői lettek az ausztrál alkotásoknak, köszönhetően az „ellopott nemzedék” problematika újrafogalmazásának (1200 mérföld hazáig), valamint a holland származású Rolf de Heer műveinek, melyek tovább színesítették a bennszülöttek életét bemutató művek táborát. A Nyomkövető (The Tracker, 2002) az őslakos tematika egyszerű, mégis komplex, emlékezetes és különleges gyöngyszeme, Joseph Conrad híres művének (A sötétség mélyén) sajátos parafrázisa, melynek három, jellemükről elnevezett (Fanatikus, Követő, Veterán), amúgy anonim szereplője egy szintén névtelen őslakos (Nyomkövető) férfi segítségével keres egy bennszülöttet valahol Ausztráliában, akit azzal vádolnak, hogy meggyilkolt egy fehér nőt. Ahogy napokig egyre haladnak az ausztrál outback mélyére, annál inkább válik a tettes felkutatása mellékessé, mivel a csapatvezér Fanatikus tényleges célja lánchoz kötött nyomkövetőjével az útjukba eső valamennyi őslakos meglelése és lemészárlása. A Követő megelégeli a kegyetlenkedéseket és átveszi a keresés vezetését, nem is sejtve, hogy a Nyomkövető már jóval előtte felismerte főnöke szándékait és végig az orruknál fogva vezeti őket. Heer filmje másfél órás lebilincselő utazás Ausztrália végtelennek tűnő sivatagos, egyben káprázatos tájaira. Egyszerre személyes, lírai dal az őslakosok sorsáról (a film hangzatos, olykor a cselekményt és a szereplőket leíró dallamait nem véletlenül a bennszülött származású Archie Roach énekli), ugyanakkor Schepisi művéhez hasonló elkeserítő példája az emberi aljasság határtalanságának, melynek véres, erőszakos momentumait a film mindvégig festményekkel illusztrálja. Míg a Nyomkövető a huszadik század elején játszódik, Heer következő témába vágó alkotása már egészen a kezdeti ősidőkbe fordul vissza. A Tíz kenu (Ten Canoes, 2006) páratlan abból a szempontból, hogy a szerepeket kizárólag őslakosok alakítják, a konfliktusokat pedig nem a fehérek elnyomása, hanem az adott törzsön belüli, illetve egy másik törzzsel kialakult feszültségek generálják. Az őslakosok eredettörténetével indító narrátor belekezd mondandójába, melyben a törzsfőnök öccsének megtetszik legfiatalabb, harmadik felesége. Mikor erről tudomást szerez, elmesél a fiatal fiúnak egy hasonló szituációból építkező történetet, hogy jó útra térítse és belássa, mik lehetnek a következményei tapasztalatlanságának és türelmetlenségének. A Tíz kenu figyelemre méltó és szimpatikus vonása, hogy elbeszéléstechnikáját, a narrátor kiszólásait, a szavaira reagáló szereplőket nem valamiféle formanyelvi truvájként kezeli, hanem mint az őslakos történetek sajátját, amik – a narrátor hasonlatával élve – olyan kiterjedtek, mint egy vastag törzsű fa hosszú ágai. Heer precízen szemlélteti az őslakosok hétköznapjait és szertartásait (törvényeik szerint előírt és lebonyolított vérbosszú, rituális haláltánc), mindemellett az elmesélt történetek helyszíne, ideje ugyan speciális, ám azok tartalma egyetemes jelentőséggel bír. A Tíz kenu sugallata, hogy az ausztrál őslakosok története(i) ugyanúgy előfordulhatnak más, éppenséggel a gyarmatosító, avagy huszadik századi modern kultúrákban is.
Érdemes hangsúlyozni, hogy míg az első őslakosokkal foglalkozó alkotások a kultúrák összeférhetetlenségére, az egymás mellett élés, a megértés, elfogadás lehetetlenségére világítanak rá, addig az elmúlt másfél évtized művei és egyéb fontos eseményei (elég csak a bennszülött származású Cathy Freeman sydneyi olimpián szerzett aranyérmére vagy Rudd nyilatkozatára gondolni) éppen ezeknek ellenkezőjét hirdetik. Az őslakosokkal szembeni diszkrimináció és rasszizmus ma már nem kirívó, mégis jelen lévő társadalmi probléma Ausztráliában, melynek teljes háttérbe szorítása hosszadalmas és áldozatos éveket vehet igénybe, ezért az újabb, bennszülöttekhez kapcsolódó filmek születése szinte borítékolható. Heer már el is készítette a témakör legfrissebb darabját, immár a jelenben játszódó, a hajdani szokásaihoz visszatérni szándékozó őslakosról szóló Charlie’s Countryt (2013). A didzserido nem halkul.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/06 22-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12241 |
