Pápai Zsolt
Marcelino pan y vino – spanyol, 1955. Rendezte: Ladislao Vajda (Vajda László). Szereplők: Rafael Rivelles, Fernando Ray, Pablito Calvo. Forgalmazó: Etalon Film. 85 perc.
A magyar filmtörténet már 1919–1920-tól kezdve rendre megsínylette, hogy nagy tálentumú direktoraink közül számos elhagyta az országot. A veszteséglisták örök dobogósai, Korda Sándor és Kertész Mihály mellett az 1945 előtt kivándorló legfontosabb rendezők között jobbára Fejős Pált, Tóth Endrét és Székely Istvánt, esetleg Halász Jánost és Pál Györgyöt szokás emlegetni, Vajda Lászlót azonban nem, jóllehet távozása szintén komoly érvágást jelentett. A második világháború kitörése után emigráló, előzőleg a hazai tucatrendezők közül a ragyogó részletmegoldásokkal teli Ember a híd alattal és Döntő pillanattal kiemelkedő Vajda a legkülönbözőbb európai országokban alkotott, és az ötvenes években ért pályája zenitjére, olyan filmekkel, mint a Hyachynt nagybácsi és az Angyal száll le Brooklynban, no meg a Fényes nappal történt.
A maga korában a Spanyolországban forgatott Vigasztaló Marcelino: Kenyér és bor című munkája is népszerű volt (Cannes, Berlinben díjazták), mára ugyan kicsit poros lett, de azért sokat megőrzött bájából. A történet a középkorban játszódik, egy kisváros peremén. A ferencesek pólyást találnak kolostoruk kapujában, és nem lelvén szüleit, elhatározzák, hogy felnevelik. A felcseperedő fiúcska hús-vér barátok híján a fantáziájában teremt magának játszótársat, de magánya igazán csak akkor oldódik fel, amikor rendkívüli találkozásban lesz része.
A Vigasztaló Marcelino legközelebbi rokona De Sica mesterműve, a Csoda Milánóban, illetve mindenekelőtt Rossellinitől a Ferenc, Isten lantosa, nem csak a témája és a miliője, de a hangütése miatt is. Vajda – Rossellinihez hasonlóan – drámai és vígjátéki elemeket kever ízlésesen, sőt néhol (mint a konfliktus beizzításában főszerepet játszó vásárszcénában) egészen a burleszkig jut. Ezek a könnyed mozdulatokkal megkoreografált, önfeledt pillanatok jelentik a film fő erényét, továbbá a címszerepet adó kisfiú, Pablito Calvo játéka, amelynél kevés szerethetőbb és csibészesebb gyerekalakítást ismer a filmtörténet.
A játékidő realista alapozású első két harmada után a fantasy irányába kanyarodik a film, a spirituális fordulatot azonban sajnos némiképp megszenvedi a mű. Egyrészt a fordulat előkészítése problematikus (a magyarázatok ellenére érthetetlen, hogy a szerzetesek miért tiltják Marcellónak a belépést a későbbi spirituális események színhelyéül szolgáló szobába), másrészt a levezetése is, hiszen Vajda a csodából ugyan – nagyon helyesen – csak keveset mutat meg, egy kevéssel azonban mégis többet, mint ami a sokatmondó sejtetéshez, illetve az intellektuálisan izgató többértelműség megteremtéséhez szükséges. Teljesen más a kontextus és a műfaj, mégis hasonló módon jár el Vajda a három évvel későbbi sorozatgyilkos-thrillerében, a Fényes nappal történtben, amikor úgyszintén leheletnyivel többet láttat, mint kellene (a killerfigura csupán részleges megmutatása révén talán még hatásosabb lehetett volna ez az egyébként remekmű-közeli mozi).
A Vigasztaló Marcelino értékelésének sarokpontja végső soron a csoda ábrázolásának megítélése. Tény, hogy az európai modernisták a spiritualitás megmutatásának jóval cizelláltabb és kifinomultabb technikáit dolgozták ki (ráadásul éppen akkoriban, amikor Vajda filmje készült), mindazonáltal az is igaz, hogy a csoda – a Vigasztaló Marcelino emellett érvel – alkalomadtán jóval egyszerűbb jelenség, mint ahogy azt sokan, kivált a nem hívők, hiszik.
Extrák: Előzetesek, képgaléria.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12235 |
