Baski Sándor
Miklauzic Bence új filmjében két világ feszül egymásnak egy budapesti foghíjtelek mitikus küzdőterén.
Ha nem is olyan látványosan, mint Hajdu, Török és Pálfi triumvirátusa, de a Simó-osztály negyedik legtermékenyebb tagja, Miklauzic Bence is kezdettől saját szerzői világot épít. Eddigi három nagyjátékfilmjét (Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei, Parkoló) és televíziós adaptációit jórészt ugyanazok a markáns dramaturgiai és vizuális motívumok kötik össze – időben vagy térben lehatárolt helyszín, magányos, sokszor egymással párba vagy szembe állított kisember-figurák, diszkrét társadalomkritika, és hol szatirikusabb, hol elemeltebb hangvétel. Az a magnum opus, amelyben ezek a kétségtelenül izgalmas attribútumok maradéktalanul érvényesülni tudnának, egyelőre mégsem készült el.
A Filmszemlén kapott forgatókönyvírói díj ellenére az Ébrenjárók erényei mellett az elsőfilmes betegség tipikus tüneteit is produkálta, a három főalak és a tucatnyi mellékszereplő párhuzamosan bonyolódó kalandjai csak mikroszinten működtek, a nagy tabló nem rajzolódott ki. A teljes budapesti kulissza helyett egyetlen raktárban játszódó A zöld sárkány gyermekei, amelyre kriminálisan sokat, nyolc évet kellett várni, már csak kettő (plusz egy) igazi főszereplőt mozgatott, és ez a kényszerű minimalizmus – anyagi okokból kellett újraírni és leszűkíteni a cselekményt – előnyére szolgált a filmnek. A középkorú ingatlanügynök és a kínai raktáros egy légtérbe zárása és interakcióba bocsátása ihletett ötletnek bizonyult, „mindössze” az amatőr ázsiai színész darabos játéka és a túlzottan naiv dramaturgiai megoldások rontották az összképet.
Miklauzic mindkét nagyjátékfilmje keserédes, de optimista happy endben kulminálódott; ennek az idealizmusnak televíziós munkáiban, a Barbárokban, az Éji séták és éji alakokban, illetve a Hőskeresőkben nincs nyoma. Mindegyik erős, drámai szituációt bont ki, de kiváltképp az utóbbi – talán eddigi legfontosabb filmje – az, amelyben rendezői erősségei a legjobban kidomborodhatnak. A western párhuzamok már itt megjelennek: az idő a vadnyugat hőskora helyett a rendszerváltozás hajnala, a hely egy civilizációból szinte kiszakadt borsodi falu, a zárt közösség életét pedig idegen bandita helyett egy amerikai turista érkezése bolygatja meg.
Miklauzic legújabb filmje üdvös módon átmenti a Hőskeresők társadalomkritikus hangvételét, de a közösségi tablót ugyanúgy lekicsinyíti, ahogy azt A zöld sárkány gyermekei tette a szélesebb perspektívával és tucatnyi szereplővel dolgozó Ébrenjárók után. Előbbihez – illetve a Barbárokhoz és az Éji séták és éji alakokhoz – hasonlóan a Parkoló is egyetlen, mitikussá avatott helyszínen játszódik. A címbéli, bérházak közé ékelt foghíjtelek szimbolikus jelentősége olyannyira egyértelmű, hogy a rendező és a szkriptet jegyző Hegedűs Bálint előzékenyen ki is mondatják a Lengyel Ferenc által játszott Légióssal. A hely tulajdonosa ellentmondást nem tűrően közli a szomszédos üvegirodában dolgozó csúcsmenedzserrel (Szervét Tibor), hogy nem állhat be luxusautójával a parkoló egyetlen viszonylag fedett helyére. Nem érdekli, hogy odakint, a kapukon kívül, mekkora hatalma és vagyona van az arrogáns üzletembernek, a benti, világtól elkerített szigeten csak az ő szabályai érvényesek. Imre, aki nincs hozzászokva, hogy bárki is ellent tudjon vagy merjen mondani neki, képtelen belenyugodni a vereségbe; előbb szép szóval, majd egyre drasztikusabb eszközökkel próbálja megtörni Légiós ellenállását.
A nagyvárosi western műfaji megjelölés fából vaskarikának tűnhet, de nem az. A Parkoló végletekig lecsupaszított alapszituációja, mitikus színtere, szikár karakterei és a párbaj, mint dramaturgiai hajtóerő egyértelműen a westernes toposzokat használja fel. A világok és kultúrák ütköztetése ugyanakkor Miklauzic filmjeinek kezdettől meghatározó motívuma, legyen szó vidéki és fővárosi (Ébrenjárók), magyar és kínai (A zöld sárkány gyermekei), magyar és amerikai (Hőskeresők) vagy nyomorgó munkás és tehetős értelmiségi (Éji séták és éji alakok) sorsának keresztezéséről. Igazi, vegytiszta párbajjá fejlesztése ezeknek a konfliktusoknak logikus fejlemény volt, vagyis a Parkoló úgy kacsint ki a western zsánerére, hogy közben a rendező világával is kompatibilis marad. Nincs szüksége rá, hogy hivalkodjon a műfaji idézőjelekkel, ahogy azt az ironikus önreflexióban utazó filmek teszik; a felhasznált toposzok itt nem üres manírok.
Markáns karakterek és méltó ellenfelek nélkül sem „igazi”, sem neowestern nem létezhet – a Parkoló szerkezete ebből a szempontból is biztos talapzaton áll. Légiós és Imre személyében sikerült két erős és emlékezetes figurát teremteni, jelentős részben Lengyel Ferenc és Szervét Tibor alakításának köszönhetően, még ha az izgalmasabb feladat utóbbinak is jutott. Légiós alakját vonzóvá teszi a múltját belengő köd, a magánéletbeli traumája elől önkéntes száműzetésbe vonuló főhős – amerikai akciófilmekből ismert toposzára – ugyanakkor ráfért volna kicsivel több felújítás. Szervét Tibor antagonistáját sokkal nehezebb kiismerni. Az Ébrenjárókban és A zöld sárkány gyermekeiben is a vadkapitalizmus megtestesítőjeként bemutatott menedzsernek / üzletembernek jutott a legellenszenvesebb figura szerepe. Imre náluk jóval komplexebb karakter, motiváció is sokrétűbbek – a pragmatizmus nála egy hosszú spirituális útkeresés végén megtalált életfilozófia. Démonian karizmatikus, minden emberiességen – látszólag – rég átlépett figura, mégsem a vegytiszta gonosz megtestesítője, ahogy Légiós sem nagykönyvbe illő hős.
Játszmájuk tétje több mint egy párnégyzetméteres, simára döngölt, csupasz földdarab sorsa. Két világ feszül egymásnak, az, amelyik azt vallja, hogy minden és mindenki megvásárolható („A pont van, meg B pont, a többi csak logisztika”), és a másik, aki abban hisz, hogy ki lehet szakadni ebből a logikából.
A harc szimbolikussá nagyítása magától értetődő folyománya az alapszituációnak, önmagában tehát aligha róható fel Miklauzicéknak, hogy erre törekednek, filmjük mégis ezen a ponton bicsaklik meg. Ahogy a közelmúlt másik magyar western-átirata, a Délibáb fontosabbnak tartja a sztori metaforikus aspektusának kibontását a műfaji izgalmaknál, úgy a Parkoló alkotói sem tudtak vagy akartak elég figyelmet fordítani arra, hogy a konfliktus ne csak a szimbolikus síkon legyen átélhető. Légiós és Imre játszmája absztrakciós szempontból tökéletesen értelmezhető, a konfliktust kirobbantó szituáció életszerűtlensége – miért akarná bárki is felbecsülhetetlen értékű autóját mindenáron egy lepukkant szabadtéri parkolóban tárolni? – azonban jelentősen amortizálja a hatásos miliő és az erős karakterek lévén megalapozott feszültséget. Bizonyára megoldható lett volna, hogy a két főszereplő és az általuk reprezentált értékrend átélhető és húsbavágó konfliktus mentén kerüljön szembe, hogy se a történet hitelessége, se az allegória ereje ne csorbuljon – a legjobb westerneknek sikerülni szokott ez a mutatvány, de a Coen testvérek teljes életműve is azt bizonyítja, meg lehet egy fenékkel is ülni két lovat.
A Parkoló, a kihagyott ziccerekkel együtt is Miklauzic eddig legjobb és legkompaktabb filmje, amely, ha nem is teljesíti be minden ígéretét – az előzetes többek közt thrillerbe illő izgalmakkal kecsegtet –, a kelet-európai kisember tapasztalatait tűpontosan modellezi le. A Hatalom, a negatív történelmi precedensekkel mit sem törődve, újra és újra megkísérel belemászni a kiszolgáltatott állampolgár magánszférájába. Az átmeneti kudarc nem rettenti el, ravaszabbnál ravaszabb trükkökkel próbálja megtörni az egyén autonómiáját, mert képtelen elviselni, hogy létezhet a szabadságnak egy olyan zárt köre, amelyre nincs befolyása. Végkicsengésével a Parkoló – hasonlóan Miklauzic eddig filmjeihez –, azt üzeni, hogy érdemes küzdeni, mert aki ragaszkodik az értékeihez, és öntudatosan kihúzza magát, annak nem lehet elroppantani a gerincét.
Parkoló – magyar, 2014. Rendezte: Miklauzic Bence. Írta: Hegedűs Bálint, Lengyel Ferenc, Miklauzic Bence. Kép: Miklauzic Márton. Zene: Hammer Zsolt, Jávorka Ádám. Vágó: Czakó Judit. Hang: Madaras Attila. Szereplők: Lengyel Ferenc (Légiós), Szervét Tibor (Imre), Pokorny Lia (Ildikó), Somody Kálmán, Rajkai Zoltán, Miklauzic Simon, Egyed Attila, Rába Roland, Bartsch Kata, Horváth Kristóf. Producer: Angelusz Iván, Reich Péter. Gyártó: Katapult Film – RTL Klub. Forgalmazó: A Company Hungary. 92 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12180 |
