Sneé Péter
A modellezés a barkácsoló hajlamú rendezők örök kísértése: Végy egy zárt teret és helyezz el benne három figurát, azután lássuk, mire jutnak egymással: melyikük kivel szövetkezik, hogyan változnak közöttük a viszonyok és az erőterek. A tét persze más, igazából önnön teremtőkészségükről adnának bizonyságot az alkotók, vizsgadarabokat, eredeti értelemben vett remekműveket konstruálván. Leon Ichasónak már az első képkockákkal sikerül megnyugtatnia a szakma nagy öregjeit, semmi okuk a rettegésre új vetélytársuktól. Rögtön az elején kettős hibát vét. Akként váltaná ki a szorongató feszültséget, hogy egy szerencsétlen, 32 szobás ócska kis kastélyából az orrát kidugni sem merő háziasszony személyében tolakvóan kínálkozó áldozatot tukmál ránk. Ám ezzel még csak kedvünket szegi a folytatáshoz, nagyobb baj az, hogy normális szereplők híján pszicho-thrillere működésképtelen. Valakinek pedig képviselnie kellene a nézői szemléletet, máskülönben idegen marad a történet. Itt viszont az elmeháborodott mellett egy pszichopata pár tűnik fel, két aberrált gyilkos, s a normálisakat, az asszony férjét és fiát sietve eltávolítja a dramaturgia szeszélyes istene. Ettől kezdve érdektelenségbe fullad a film, s talán jobban izgatna, mert etológiai kíváncsiságunkat élesztené, ha három pávián veszekednék a ketrecben.
Az alkotók ragaszkodnak a komputerük által megadott valamennyi elméleti játszmalehetőség megelevenítéséhez, ezért mind nagyobb bakugrásokra kényszerül a cselekmény, miközben a késztetések teljes skáláját végigpróbálják, hátha valami hihetővé tenné a zagyvaságot. Fölbukkan az erotika, mint fenyegetés, majd a gyerekség lép a helyére, s végül a hősiesség. De az eredeti bölcsességről se feledkezzünk meg! „Az élet egyetlen hosszú fenéken billentés” – summázza ámokfutásának szellemi hozadékát az egyik tébolyult, holott még be sem lépett a nézőtérre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1218 |
