Kovács Bálint
Az Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei után moziban Miklauzic harmadik nagyjátékfilmje, a Parkoló.
Kifejezetten sok tévéfilmet rendeztél. Ezt kényszernek vagy művészi kihívásnak éled meg?
Tévéfilmet forgatni ugyanolyan szakmai kihívás, mint egy nagyjátékfilm: ötven percben vagy másfél órában, de ugyanúgy a lehető legmagasabb színvonalon kell elmondanom azt a történetet, amiben hiszek. Szívesen rendeznék ennél is többet; talán az a normális működés, ha folyamatosan lehet a tévének dolgozni, és az lenne az ünnep, ha készülhetne nagyjátékfilm is. Egyébként ha ma Magyarországon egy rendező odáig jut, hogy mozgóképet rendezhet, az már nagy dolog, nem lehet finnyáskodni.
A kritikusok néha becsmérlésként mondják azt egy nagyjátékfilmre, hogy az olyan, mintha „csak tévéfilm lenne”.
Ez talán abból fakad, hogy a filmrendező szó régebben olyan csúcsértelmiségi művészt jelentett, aki vallomásos költészettel beszél a nézőkhöz, de mára ez megváltozott – én nem bánom, hogy már nincs rajtunk ekkora súly. Ehhez az állapothoz képest érezhették egy kicsit lúzernek, aki tévéfilmet, sorozatot vagy reklámot forgatott. A filmrendező ma már szakmai meghatározás: olyan ember, aki különböző műfajú és hosszúságú mozgóképeket készít.
Miért alakult át a filmrendező szó jelentése?
A mozgókép megváltozott státusza miatt: a digitális technika révén a filmkészítés oly mértékben demokratizálódott, hogy már nem kiváltság forgatni. Amikor én felvételiztem az egyetemre, senki nem tudott filmet hozni magával, mert nem volt mivel forgatni: voltak VHS-kamerák, de egy VHS-montírozó kétszer másfél méteres volt. Ma már minden felvételiző három-tíz perces kisfilmekkel érkezik. És akkor internetről, a szerzői filmek csökkenő nézőszámairól nem is beszéltem. Ráadásul ma Magyarországon a legtöbben azt gondolják, hogy a filmrendező leginkább akkor hajt hasznot a társadalomnak, ha elmegy a földekre kapálni, de semmiképp se az adófizetők pénzét költse. Ez elég messze van attól a hozzáállástól, ahogyan a szüleim a nyolcvanas években elmentek megnézni a moziba az új magyar filmet: fontos esemény volt, amiről utána napokig beszéltek.
„Belülről” hogyan látod: miért nem készül sokkal több tévéfilm?
Tévéfilmhez pénzhez jutni kizárólag a Médiatanács pályázatán lehet, a nyertesek filmjeit az MTVA adja le. Mivel nem látok bele, nem akarom minősíteni, hogy a 80 milliárdos költségvetésből miért nem készül több tévéfilm ennél az évi 8-10-nél, de kívülről nézve azt hiszem, készíttethetnének többet is. A filmek költségvetése 40 és 150 millió forint között van, tehát tévéfilmekre talán ha egymilliárd forint jut egy évben. Pedig szerintem a magyar mozgókép iránti bizalmat elsősorban a tévéfilmekkel lehetne visszanyerni; egyelőre úgy tűnik, mozifilmekkel nem lehet: nem változott drasztikusan a nézőszám. Míg ha a televízióban nagyobb mennyiségben jó minőségű, megfelelően promotált tévéfilmekkel találkoznának a nézők, az érdekelné az embereket, szívesen néznék, hiszen ingyen van, és ha jó történeteket, jó színészeket látnának, pár év után talán kifizetnék értük a moziban azt az 1500 forintot is.
Milyen tapasztalataid vannak Andy Vajna új filmes rendszeréről?
A forgatókönyv-fejlesztés számomra teljesen zökkenőmentes, kölcsönös bizalmon alapuló munka volt, aminek éreztem a hasznát, jóllehet mi ide a ScripTeast forgatókönyv-fejlesztő workshop különdíjával érkeztük, tehát volt egy papírunk arról, hogy a Parkoló bír bizonyos értékekkel. Sajnálatosabb tapasztalat, hogy a Filmalap még nem tudta kitalálni, hogyan álljon a magyar filmek forgalmazása mellé. Amikor megalapult az alap, mindenki joggal tartott az új helyzettől, hiszen a szakmával érdemi kommunikáció nem történt. Örömmel hallottuk, hogy Vajnának komoly problémái vannak azzal, hogy a forgalmazásra eddig semennyi pénz sem jutott; lehetetlen dolog, hogy egy filmet egy-két millióból kelljen forgalmazni – és ha valaki, hát ezt Andy Vajna tudhatja. De hiába vártuk, a Filmalap egyelőre nem állt oda a forgalmazás mellé, pedig szerintem volna rá keretük; ha minden film mellé csak tízmillió forintot adnának erre a célra, az az alap költségvetéshez képest semmi sem lenne, de filmek életét mentené meg ennyi pénz. Ma egy 300 millió forintos költségvetésű film forgalmazásába a forgalmazó csak 3-4 millió forintot tesz bele – ez egyszerűen értelmezhetetlen helyzet, így egyes filmek a nézők ingerküszöbét sem érik el, és két hét után nyom nélkül tűnnek el a mozikból. Sokan alig várják, hogy elmondhassák, a Filmalap bukott filmeket támogat, tehát mindenkinek érdeke lenne, hogy ez ne így legyen. Amíg ez a helyzet nem oldódik meg, addig a nézettség sem fog változni, és az ellendrukkereknek lesz igaza.
Van rendező, aki szerint megalkuvás a Filmalapnál pályázni, van, aki elzárkózik ettől, van, aki többet nem akar pályázni. Te morális értelemben hogyan állsz a kérdéshez?
Amikor a Filmalap megalakult, sokan féltek, hogy az új rendszert vajon átitatja-e a politika, és meg lesz-e határozva, milyen színben kell feltüntetni Magyarországot, vagy milyen témákról kell szólnia a filmeknek, ha az ember nyerni akar a pályázatokon. Úgy gondolom, világosan kiderült, hogy ilyesmiről nincs szó; senki nem számolt be ilyen befolyásolási kísérletről. A Parkolóban minden úgy van, ahogyan én akartam. Ameddig ez a helyzet, addig nem érzem úgy, hogy erkölcsi kérdésről lenne szó.
Mintha két ebből a szempontból „kiegyensúlyozottabb” nagyjátékfilm után a Parkoló inkább férfifilm lenne.
Ebben nem volt szándékosság. A film kiindulópontja egy kép volt a fejemben egy lakókocsiról egy parkolóban: emberek jönnek-mennek, de aki abban lakik, a maga módján ura ennek a helyzetnek. Lehetett volna ebben a képben női parkolóőr is, de ilyennel még soha nem találkoztam. Ahogy alakult a fejemben a történet, nyilvánvaló lett, hogy támadás kell, hogy érje ezt a helyet, ki kell, hogy kezdjék az integritását és azt a gondolatot, amit képvisel. Így jött a képbe egy üzletember: ott állt egymással szemben a két férfi, és harcoltak, ahogy a westernfilmekben szokás – innentől nem kerestem, hogyan kerülhetne női karakter a központba. Lehet mondani, hogy a western – bár nem állítom, hogy a Parkoló western lenne – macsó műfaj, de ez nem azért van így, mert nem tisztelték a nőket, hanem mert bizonyos történetek így élnek a tudatunkban. Ugyanakkor a következő filmemben több nőnek kell lennie: ez plusz gazdagságot, több dimenziót jelenthet.
Miért érezted úgy, hogy egy klasszikus western-szituációt – az erkölcs és az erkölcstelenség, a jó és rossz párbaja – kell itt és most leforgatnod?
Az írás és a forgatás közben a western inkább egy mankó volt, amivel könnyebben tudtunk bizonyos dolgokról beszélni a filmünk kapcsán. Amikor kialakult bennem a kép, amiről beszéltem, és láttam magam előtt, hogy milyen figurának – keménynek, de melegszívűnek – kell kilépnie abból a lakókocsiból a parkolóban, azt gondoltam: ennek olyan filmnek kellene lennie, ami miatt én gyerekkoromban megszerettem a mozit. Legyenek benne hősök, akik tényleg beleállnak egy-egy helyzetbe, és odacsapnak, ha kell. Sokat beszélgettünk arról, hogy ez nem nagyon naiv gondolat-e manapság; létezik-e még ilyen, vagy ma már minden rétegzettebb, bonyolultabb, a hősiesség pedig esetleg már nem létező mítosz. Ma Magyarországon már nem léteznek olyan tiszta kategóriák, mint a jó és a rossz. Nem akarom, hogy Szervét Tibor figuráját gonosznak lássuk, aki el akarja pusztítani Lengyel Ferenc parkolóját; a film végére azt kéne megértenünk, hogy ő nagyon hitelesen képvisel egy gondolatot, és amikor végül szembenéz ennek a kudarcával, tesz egy bátor lépést. Nem gonosz, inkább szerencsétlen.
Szervét karaktere azt mondja a parkolóőrnek: ő egyedül átkelt a Csendes-óceánon, hónapokig meditált egy kolostorban, de rájött, hogy a világ rendje nem változtatható meg. Igaza van?
Mi van, ha valaki végigjárja az El Caminót, vagy elmegy meditálni egy nepáli kolostorba, de ott nem történik vele semmi? Akkor nem marad más lehetősége, mint hogy abból a helyből hozza ki a maximumot, ahol élnie kell. A film arról akar szólni, hogy mindenki a helyén van-e, hogy ahol van, ott meg tudja-e találni az örömöt. Azt tudja-e mondani arra a sötét, nyirkos sarokra, hogy akkor fűmagot vetek oda, vagy mindig csak egy sötét, nyirkos helynek fogja látni? Tulajdonképpen erről szól a film: a parkolóőr azt a nagyon sivárnak tűnő helyet, a parkolót megpróbálja átalakítani, és elfogadni, hogy az az ő nepáli kolostora, és nem panaszkodik, hanem a saját eszközeivel próbálja jobbá tenni az életet. Szervét figurája pedig ott téved, hogy azt mondja: ez lehetetlen.
A film egyik jelenetéről a Vanishing Point jutott eszembe. Melyik filmek a legfontosabbak a Parkoló rendezője számára?
A Vanishing Point mindenképpen, és a Konvoj, mert mindkettő a szabadságról szól. A Parkoló alapgondolata, hogy meg kell találnunk, hol a helyünk. A film elején senki nincs a helyén; ezt felismerni és tenni ellene maga a szabadság. A Konvoj és a Vanishing Point is arról szól, hogy emberek, akik addig nyomták a pedált, egyszer csak rájönnek, hogy ki kell lépniük abból amiben addig voltak, ha kell, szélsőséges módon is.
A Hőskeresők című tévéfilmed a rendszerváltásról és az előző rendszerből átmentett bűnökről szólt. A nagyjátékfilmjeid, úgy érzem, kevésbé foglalkoznak ilyen konkrét társadalmi kérdésekkel.
Azt gondolom, mindhárom filmemben megvan ez a dimenzió. A szereplőiknek dolguk van a hatalommal, az odafent ülő öltönyösekkel, akik elkezdik kóstolgatni a magánszférájukat – ez létező társadalmi vonatkozás, ami ugyanakkor nem akar nagyon előretolakodni a filmekben. De fontos volt, hogy arról is beszéljek, még ha nem is direkten, hogy ebben az országban, ahol élünk, érheti felülről egyfajta agresszió az embert, amivel szemben meg kell védenie magát. Ha egy filmrendező célja nem elsősorban a vegytiszta szórakoztatás, nem lehet kibújnia az alól, hogy erről is beszéljen. Nem lehet elszakadni attól a világtól, amiben élünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12178 |
