Soós Tamás Dénes
Cha-cha-cha – magyar, 1981. Rendezte: Kovácsi János. Szereplők: Rudolf Péter, Hollósi Frigyes, Usztics Mátyás. Forgalmazó: MaNDA. 81 perc.
Egy évben készültek (1981), egy generációról és korszakról szólnak (a hatvanas évek), egy „műfajon” belül (nemzedéki közérzetfilm), mégsem érdemes a Cha-cha-chát a Megáll az időhöz mérni. Nem csak azért, mert Gothár Péter, Bereményi Géza és Koltai Lajos filmje méltán lett filmtörténeti klasszikus és kultuszmű, Kovácsi Jánosé pedig méltán nem. Hanem mert az a pár év differencia, mely a cselekményvilágukat elválasztja, döntő fontosságú. A Cha-cha-cháé beat előtti világ, amelyben még nem „valami I love you so hozta össze a fiatalokat”. Gruber Ernő (Rudolf Péter) nem lázadó, csak tétova, befelé élő kiskamasz, aki verseket ír álmai nőjéhez, keresi a helyét a magyarországi kisvilágban, és a korszak szűrt levegője mellett a szálanként vett Daru cigarettát szívja.
Kovácsi a nézőt is bezárja Ernő örömhiányos világába: filmjében partvonalra szorul a politikum, a hatvanas évek fojtott és fojtogató levegőjében megkötött kompromisszumok, melyek keresztül-kasul szőtték a Megáll az időt. Ernő hallóterének peremén esik csak szó a szülők hétköznapi panaszáról – Kovácsi kiérlelten használja a képen kívüli teret és hangot, és mintha csak Robert Altman tanítványa lenne, az egymás szavába vágó emberek háttérzajával a kamasz lelkiállapotát visszatükröző hangkáoszt teremt. Ernő az életről szintén elvesztett illúziók révén gyűjt tapasztalatot, de ez esetében a felnövésfilm, a(z anti-)románc keretében fogalmazódik meg – kiábrándulása egyszerre idézi Köves Dinit („A kúrás nem szentség!”) és az Illés zenekart („csak bemázolt deszka az imádott bálvány”).
A Cha-cha-chát alulfogalmazott éréstörténete, a mélység hiánya miatt érheti kritika, de a töredékek, szkeccsek filmjeként mégis emlékezetes – ezek túl is mutatnak a hatvanas évek tárgyi világát múzeumi tárlatba rendező nosztalgiánál. Mint Eszenyi Enikő serdülő szépsége és dacának iróniája, ahogy odaveti: „neki van, hogy mindig izzad” a tenyere. A tánciskolai dobos, ahogy bekiáltja nyeglén, akcentussal a „hey-mann-bó”-t (rezignáltsággá mélyült unalmában egy vendéglátózással töltött zenészélet kudarca). És persze Hollósi Frigyes tánctanára: elragadtatottan okít, de a szünetben, hallgatag tűnődése alatt lefoszlik a maszkja (mögötte akut fáradtság, tán elhallgatott életfájdalom). A Cha-cha-cha Hollósi Frigyes, Rudolf Péter, Eszenyi Enikő belépője a filmvilágba – filmtörténeti jelentőségnek éppenséggel ez se kevés.
Extrák: Film-retrók: összeállítás a hatvanas évek kultuszáról és a korszakot megidéző magyar filmekről.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12164 |
