Murai András
Az elemzés Lang német filmjeinek stílusváltozásait tárja föl.
A könyvborító montázsának előterében a harmincas éveiben járó, természetesen monoklit viselő Fritz Lang, hátterében leghíresebb víziójának, a Metropolisnak futurisztikus városképe látható. E kettő együtt, Lang autonóm látványvilága a témája Martin Ferenc A félelem képei című írásának. A szigorúan a formavilágra koncentráló könyv célja nyomon követni a rendező német filmjeinek stílusváltozásait.
Lang az első világháború végétől dolgozott a német filmgyártásban, az első évben forgatókönyvíróként, majd 1919/20-ban hét filmet rendezett, azonban az egyetemes filmtörténet nagyhatású rendezőjévé az 1921-es A fáradt haláltól az 1933-ban bemutatott Dr. Mabuse végrendeletéig tartó alkotói korszakának köszönhetően vált. Ebben az időszakban Lang nyolc alkalommal vitte vászonra a dekadens berlini élet inspirálta látomásait halálról, hipnotikus képességgel rendelkező tébolyult zsarnokról, germán hőseposzról. Martin Ferenc is kizárólag az ekkor készült filmjeivel foglalkozik, érvelése szerint azért A fáradt halállal kezdődően, mert itt mutatkoznak először a rendező kézjegyévé váló stílusjegyek. Többek között e filmek gonosztevőiből és rémalakjaiból rekonstruálta Siegfried Kracauer a német nép lélektanát a Caligaritól Hitlerig filmtörténeti alapvetésében. Vele ellentétben azonban Martint nem a filmek társadalomképe, hanem formavilága érdekli. Sőt, bátran és meggyőző érvekkel száll vitába a filmszociológia klasszikusával, és nem tartja minden szegmensében elfogadhatóan Kracauer utólagos, „visszavetítő”, a náci diktatúra ismeretében fogant, a weimari időszak filmjeire vonatkozó magyarázatát. (Bár egyszer Martin is párhuzamot von az M társadalomképe és a később fasizálódó német intézményrendszer között, 177.o.)
A Fritz Lang életművét eddig tárgyalt szakkönyvekhez képest Martin Ferenc tanulmányának szemléletbeli újdonsága abból fakad, hogy egyaránt távolságot tart a Kracauer-féle társadalomlélektani, valamint attól a bevett filmtörténeti megközelítéstől, amely az expresszionista stílusirányzaton keresztül ragadja meg Lang műveit, ugyanakkor nem is a misztikus rendező portréját írja tovább, a róla szóló anekdoták sem térítik el céljától.
Martin a német rendezőben mindenekelőtt saját stiláris elképzeléseinek megvalósítóját és ennek érdekében bizonyos formanyelvi megoldások tudatos alkalmazóját látja – ami azonban nem zárná ki a filmek társadalomtörténeti beágyazottságának erőteljesebb hangsúlyozását. A könyv ugyanis – alcímének megfelelően: Lang német filmjeinek látványvilága – csak a stílus-elemzésre koncentrál, szinte kiszakítva a filmeket születésük kontextusából, legalábbis ami a korabeli német társadalmat és a kulturális hagyományokat illeti. A társadalomlélektani vonatkozásokat többnyire zárójelbe tevő, elsősorban formalista megközelítésből adódó esetleges hiányérzetünk azonban feloldódik a könyv következetesen végigvitt koncepciójában. Martin ugyanis rendkívül következetes gondolatmenetben vezeti az olvasót Lang művein keresztül, A fáradt haláltól a Dr. Mabuse, a játékoson, a Nibelungon, a Metropolison, a Kémeken, az M, egy város keresi a gyilkoson át utolsó német filmjéig, a Dr. Mabuse végrendeletéig. Pár oldal erejéig még a legjelentéktelenebbnek tartott Asszony a Holdonra is kitér, hogy beillessze a filmet a stílus módosulásainak abba a sorába, amit a monumentális látványvilág és a mozgó kamera funkcióváltozásaiban lát.
A könyv legfontosabb tézise szerint az expresszionista stílusjegyek alkalmazását Lang formavilágának belső logikája eredményezi, és nem a korszakban divatos stílusirányzathoz való alkalmazkodás igénye. Miközben a filmtörténeti közhely Langot a filmi expresszionizmus egyik legjelentősebb képviselőjeként tartja számon, Martin nem tagadja, de árnyalja ezt az általánosan elfogadott megállapítást, s pontosan írja le a stílusirányzat és Lang filmjei közötti távolságot. Elképzelését támasztják alá azok az utalások is, amelyeket Lang maga tesz a filmjeiben, reflektálva az expresszionizmushoz való viszonyára. Ennek egyik legszembeötlőbb, ironikus változata, mikor Mabuse, az álarcok mögé rejtőző hipnotizőr azt mondja, hogy az expresszionizmus is „puszta játék”, mint minden az életben, s a Mabuse, a játékos című filmben a stílusjegyek valóban, ahogy Martin Ferenc fogalmaz „díszítő elemmé, ornamens felületté redukálódnak”. A könyv másik fontos gondolati íve a filmeket reflektáltságuk alapján köti össze – ezzel eddigi monográfusai (Lotte H. Eisner, Tom Gunning) nem foglalkoztak –, a figyelmet arra irányítva, hogyan utal Lang a műveiben a „filmkép manipulatív lehetőségeire”.
A végig egyenletes színvonalú és egységes hangnemű szövegben Martin minden megállapítását a művekből vezeti le: csak arról ír, ami a filmeken látható. Az olvasó ezért Fritz Lang rendezéseit életre keltő alapos és precíz elemzésekre, ugyanakkor szikár stílusú könyvre készüljön.
L’Harmattan – Könyvpont Kiadó, 2013
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12136 |
