Huber Zoltán
A McCarthy próza mélységeit a sorok között lappangó, nyugtalanító homály rejti.
A Véres délkörök 1985-ös megjelenése óta Cormac McCarthy az egyik legnagyobb kortárs amerikai írónak számít, az életmű mozgóképes feldolgozására mégis évtizedeket kellett várni. A késlekedés oka kétségtelenül a szerző különleges stílusa, McCarthy szövegei éppen ezért nem ültethetők át automatikusan a mozi nyelvére. Bár a regényei gyakran kimondottan filmszerűek, az erőteljes vizuális ingereket és hangulatokat a szerző markáns nyelvi eszközökkel teremti meg. A hagyományos mondattagolás elhagyása, az élő beszéd használata és a töredékes szerkesztésmód rendkívül sűrű prózát eredményez, a vibráló képek és szélsőséges megoldások szikár szűkszavúsággal párosulnak. A balladisztikus fogalmazásmód különleges olvasói élményeket okoz, de ami a papíron tökéletesen működik, a vásznon könnyen önmaga ellen fordulhat. Az eddigi adaptációk azt mutatják, McCarthy víziói csak akkor kelhetnek életre, ha az adott rendező a saját nyelvén, szabadabban értelmezve meséli őket újra.
Az 1973-ban megjelent Child of God az író harmadik regénye, mely egy nekrofil sorozatgyilkos esetét kíméletlen közvetlenséggel és sokkoló tömörséggel vázolja fel. A rövid történet masszív pillanatképekből és különféle visszaemlékezésekből épül fel, a villanásnyi jeleneteket hosszabb monológok váltják. Lester Ballard fokozatos erkölcsi leépülését elbeszélő könyv első pillantásra ideális filmes forrásnak tűnhet, ám a regény valódi mélységeit épp a sorok között lappangó, nyugtalanító homály rejti. McCarthy jelzés nélkül váltogatja a nézőpontokat és idősíkokat, nem foglal állást, nem magyaráz, az értelmezést az olvasóra bízza. A konkrét figurák és események helyett az emberi természet mélységei érdeklik, megfigyeléseit az a nehezen körülírható hatás rejti, melyet a töredezett és mocskos, mégis költői szépségű szöveg befogadása kelt az olvasóban.
A vicces sztár-színész, a tudós irodalmár és a komoly művészfilmes alteregói között egyensúlyozó James Franco McCarthy-adaptációja megpróbál hű maradni a forráshoz és paradox módon éppen emiatt távolodik tőle messzire. Franco gyakorlatilag forgatókönyvként használja a regényt, az egyes fejezeteket a megfelelő idézetekkel indítja, mintha maguk a betűk kelnének életre. A helyszínek és a kísérőzenék autentikusak, a kopasz téli táj és a sárgásbarna színek megteremtik a hűvös atmoszférát, a színészek remekül játszanak, a szöveghű adaptáció mégsem működik. McCarthy az olvasó képzeletébe kapaszkodva szinte észrevétlenül vezet minket a sáros erdő mélyére és ellentmondást nem tűrve szembesít a szörnyűségekkel. Franco minderre nem lehet képes, hisz a kamera mindent akkurátusan megmutat, és ezzel elkerülhetetlenül értelmezi is a regényt. A kontinuitás és az érthetőség kedvéért ráadásul kénytelen kiegészítéseket, magyarázatokat betoldani, ami további problémákat okoz.
A főszereplő Scott Haze hatalmas erőbedobással játszik, ami egyértelműen rossz irányba viszi a figurát. A színész vicsorog, fújtat, morog és ordít, mintha egy éhes, csapdába esett vadállatot látnánk. A regényben Ballard a bosszúálló, kegyetlen Isten gyermeke, egy félelmetes, biblikus alak. Nem állatias, hanem annál sokkal rettenetesebb. McCarthy szemében ő nem egy elhagyott, magányos vadember, hanem egy kegyetlen útitárs, aki a sötétség szívébe kalauzolja az olvasót. Az írót az érdekli, mivé válik az ember, ha elhagyja a civilizáció és a közösség normáit és a túlélés kényszere, a magány súlya nehezedik rá. A konkrét és szimbolikus válaszokat egy barlang gyomra rejti, ám ebből a komplex vizsgálódásból Franco végül semmit nem képes felvillantani.
A legnagyobb eltérés a film és a regény között egy betoldott vásári jelenet, mely pontosan megvilágítja a produkció kudarcának okait. A címszereplő a céllövöldében kedves plüssállatokat nyer, majd úgy beszél hozzájuk, mintha eleven barátai lennének. Franco így próbál hidat verni Ballard magánya és a nekrofília közé, ám a módszere nemcsak didaktikus és nevetséges, de abszolút ellentétes McCarthy szándékaival. Az alkotók megpróbálják emberivé varázsolni és megérteni a karaktert, ezért egy-egy jelenetben egészen közel kerülünk hozzá, a szemébe nézünk, megsajnáljuk és már-már meg is kedveljük. Kiábrándult morális látlelet helyett egy egzotikus szörnyeteg cirkuszi portréját kapjuk. Hiába a könyv iránti alázat és tisztelet, az egzisztencialista horror az exploitation felé kacsingató bizarr látványossággá silányul.
ISTEN GYERMEKE (Child of God) - amerikai, 2014. Rendezte: James Franco. Írta: Cormac McCarthy reényéből Vince Jolivette és James Franco. Kép: Christina Voros. Zene: Aaron Embry. Szereplők: Scott Haze (Lester), James Franco (Jerry), Jim Parrack (Cotton), Tim Blake Nelson (Fate seriff), Vince Joliette (Ernest). Gyártó: RabbitBandini. Forgalmazó: HBO. Szinkronizált. 104 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 33-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12133 |
