Csiger Ádám
Michel Faber regénye és Jonathan Glazer filmje egyformán gyomorszorító, de igencsak eltérő módon érik el ugyanazt a zsigeri hatást.
Nem csoda, hogy elismert moziadaptáció készült Michel Faber A felszín alatt című regényéből, hisz a film világában talán még több előképét találni, mint a prózában. Amire mintha maga az író is utalna: egy jelenetében a hősnő B-kategóriás óriásszörnyes sci-fi horrort néz a televízióban – Faber pedig épp ilyen ponyvából kerekített magas művészetet. Koncepciója alapján műve első látásra akár pornónak vagy szexkomédiának is beillik: egy hatalmasra plasztikázott mellű nő kocsikázik fel-alá a Skót Felföldön, minél izmosabb férfi stopposokra vadászva. A történet azonban a sorozatgyilkos- és slasher horrorok irányába fordul, hisz a nő feltuningolt kocsija vénuszcsapda, a nemi hadviselés fegyvere, portyázása áldozatainak jussa nem szex, hanem valami, ami a halálnál is rosszabb. Az országút fantomja találkozik a Párbajjal és a Taxisofőrrel: a thrillerek vészjósló stopposa ezúttal áldozat, a pszichotikus gyilkos pedig a sofőr. A történet fő csavarjáról a horrorok mellett testrablós sci-fik juthatnak eszünkbe: a hősnő nem ember, hanem átoperált földönkívüli, aki egy rejtőző alien-kolónia embervadászaként dolgozik. A lényre emlékeztető koncepció találó ötvözete szexfilmnek és sci-fi horrornak, ám Faber könyve mégis inkább Cronenberg technokrata orvosi rémmozijára, a Veszettre hajaz (melyben Marilyn Chambers femme fatale-ja fordít pornó-szcénákat horrorba), hisz az író a „bolygóközi” szexet szűken, a sokkoló erőszakot viszont bőven méri. Ám sosem öncélúan, ez a gazdag műfajiság ugyanis csak a felszín, Faber rendhagyó zsánertörténetet írt. Műve a sci-fi szabályainak megfelelően anyag és szellem viszonyára kérdez rá, de más irodalmi elődei is vannak: ha A majmok bolygója a Nyihahák fejezetének parafrázisa a Gulliver utazásaiból, akkor ez is fekete humorú, abszurd, groteszk, szürreális szatíra, hisz ezúttal az űrlények nevezik magukat „embernek”, minket pedig vodselnek kereszteltek és haszonállatként kezelnek. Boulle regényéhez és Schaffner filmjéhez hasonlóan e mű is fajunk és az „első világ” felsőbbrendűségét kérdőjelezi meg. Faber társadalomkritikát gyakorol, korhangulatot és rögrealista szociológiai tablót fest: a hősnő által felszedett provinciális, munkásosztálybeli stopposok a kocsi zárt szituációs, kétszereplős kamaradráma-színpadán mind előadják saját élettörténetüket. Az író bírál xenofóbiát, szexizmust, kapitalizmust, fogyasztói szemléletet és elitizmust, parodizálja világunkat akár közvetlenül, akár az idegenek fejlettebb, de disztópikus civilizációjának görbe tükrén keresztül. Ahogy egy földönkívüli szemével látjuk bugyuta tömegkultúránkat, elszégyelljük magunkat fajunk miatt.
Az űrlények társadalma csak a felszínen, csak testileg különbözik a miénktől, a lelki hasonlóságok közül a felsőbbrendűségi érzés, a más fajokat és a környezetünket lebecsülő, ragadozó világszemlélet a legmarkánsabb. Maga a hősnő is munkásosztálybeli a saját faja civilizációján belül: hogy elkerülje a kasztjára mért kemény fizikai munkát, kegyetlen és életveszélyes hivatást vállal, de még így is egy intergalaktikus multi rabszolgája, egyszerre prostituált és vadorzó, kálváriája sajátos rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) történetként is értelmezhető – ha úgy vesszük, az író a „fehér rabszolgaság” fogalmát értelmezi rendhagyó módon. Ugyanakkor Az átváltozása is eszünkbe juthat egzisztencialista hangvételéről, csak itt a hős nem ember egy rovar testében, mint Kafkánál, hanem éppen fordítva, négylábú, szőrös, hosszú farokkal rendelkező űrlény egy végzetesen vonzó földi nő bőrében.
A cím is arról árulkodik, hogy Faber az erotika helyett a horrorra voksol, azzal hatol be „a felszín alá”, hogy egy címlaplány hibátlan bőre mögé enged bepillantást, megmutatva annak testét (számunkra) tökéletlen, visszataszító, hús-vér valójában. A kebelcsoda bőre alatt idegen kreatúrát mutat, egy szexi sci-fi horror máza mögött pedig kafkai víziót. A nő antihős, a heroizmus és a morál helyette egy másik űrlény karakterének jutott (ha ő vadász, akkor a párja hippi), akivel tökéletes ellentétei egymásnak. Azonosulásra a nőnél alkalmatlanabb főhőst nehéz elképzelni, hisz ő és faja úgy mészárolják az embereket, mint mi a húsukért tenyésztett állatokat. Faber azonban nem pusztán az emberiség (és talán az összes elképzelhető faj) percepciójának szubjektív és relatív voltára világít rá, hisz művében a tartalom mellett a forma is szokatlan. E regény cselekményét nehéz a poénok lelövése nélkül ismertetni vagy elemezni, hisz az író szándékosan szűkmarkú az információadagolással. Hősnője (és faja) tulajdonságai, honának világa és a Földön szerzett élményei másságát meglepő, felkavaró és sokkoló fordulatok formájában tálalja a befogadónak. Lépésről lépésre vezeti be az olvasót a történet univerzumába, átadva az érzést, amit egy idegen élhet át egy radikálisan más világba csöppenve. Néha átvált a stopposok szemszögére, de főleg az űrlény nézőpontjából meséli el a történetet, azaz nem is az univerzumot, hanem az azonosulásra kijelölt főhős szerepét állítja a feje tetejére. Nem csoda, hogy épp Faber írt ilyen különös, másvilági regényt: hollandként a Skót Felföldön lakik, emigránsként kívülálló. Ha már Hollandia: mintha Verhoeven szexistának és feministának egyaránt nevezett erotikus noirjait (lásd A negyedik férfi és az Elemi ösztön „fekete özvegyeit”) kombinálta volna hazája leghíresebb rendezőjének társadalomkritikus, szatirikus sci-fijeivel (Robotzsaru, Csillagközi invázió, Árnyék nélkül). Faber egy bolygóközi emigráns szemén keresztül merőben új és egyéni nézőpontból vizsgálja világunkat, más megvilágításba helyezi azt. A „felszín alatti”, azaz a látható és megfogható anyagi világon túli metafizikai lényeg érdekli, sajátos hangvétele és (morál)filozófiai kérdésfeltevései okán regénye magas művészet is egyben, nem csak zsánerdarab.
Az adaptáció Jonathan Glazer gyermeke, aki már két korábbi mozija alapján is épp a megfelelő filmesnek tűnt e regény feldolgozására. Debütfilmje, a Szexi dög ugyancsak pikáns témájú (a címszerepben pornóst felvonultató) bűnhődéstörténet egy emigránssal a főszerepben, a fő különbség, hogy a zsáner ott gengszter- és heist film. Bemutatkozásán is meglátszik, hogy a rendező a reklámok és a zenés klipek világából jön: gyakorlatilag egész estés videóklipet látunk tele formai bravúrokkal, élen kísérletező, szokatlan felvételekkel és trükkökkel (amikről avantgárd, experimentális rövidfilmek juthatnak eszünkbe), valamint egy horrorszörnyet felvonultató, visszatérő álom-szcénával. A történet – egy visszavonult, Spanyolországban élő brit gengsztert kényszerít vissza a nyugdíjból rettegett ex-bűntársa – csak alibi e lírai moziban, melyet a Ben Kingsley alakította antihős főgonosz visz a vállán (aki olyannyira különc, mintha nem is e világból származna). Glazer második filmjében, a Születésben a hősnő férje meghal, ám mire túltenné magát a gyászon és újraházasodna, egy kisfiú közli vele, hogy ő a reinkarnálódott szerelme. Ez is bűnhődéstörténet, mindez a hősnő bűntudata kivetüléseként is értelmezhető. A gyerek is túlvilági figura: nem ufó egy nő bőrében, hanem férfi egy fiú testében. Glazer mindhárom mozijának hőse különc kívülálló, „földre pottyant” idegen (mint David Bowie A földre pottyant férfiben), a rendező extravagáns, titokzatos, mitikus popsztárok módjára fényképezi őket, ráadásul e szerepeket egyaránt egészen másvilági arcú színészekre osztotta, a karakterekről így könnyen elhisszük, hogy valami nincs rendben velük. A direktor rendszeresen normát sért szexábrázolásban: A felszín alatt Scarlett Johannson vetkőzésével híresült el, a Születésben Nicole Kidman szűri össze a levet egy gyerekkel, a Szexi dögnek pedig már a címe elmond mindent.
Glazer két korábbi mozijához hasonlóan A felszín alatt is keményvonalas szerzői művészfilmes értelmezése műfaji narratíváknak, ekként laza adaptációnak kellene lennie. Ez viszont csak látszólag teljesül. A film csalódást is okozhat a regény kedvelőinek és a szöveghű, nagyregényes moziadaptációk (mint a Holtodiglan) híveinek: olybá tűnhet, a direktor csak arra használta a könyvet, hogy lehessen valami értelmet tulajdonítani agymenésének. Műve valóban egotrip, ugyanakkor a felszín alatt ott lapul benne Faber regényének szellemisége. Glazer nem az íróval szegül szembe, hanem a próza másfajta ábrázolásmódjával. Ami a tartalmat illeti, a kisebb változtatásoknak se szeri, se száma, a direktor például kevesebb karakterre koncentrál (visszatér a Szexi dög megváltást kereső antihőse és annak zsarnoki mentora). Még az írónál is kevesebbet árul el az idegenekről, filmje nem csak a sci-fi horrorokhoz képest experimentális, de még a rendező korábbi munkáihoz mérten is. A Szexi dögben és a Születésben alig tudtunk meg valamit a karakterek múltjáról, ezúttal is a sötétben tapogatózunk, Glazer már a nyitánnyal mélyvízbe dob minket. Sehol egy megalapozó totál, nem csak azt nem tudjuk, hogy hol vagyunk, de azt sem, hogy mit látunk. Az absztrakt, a 2001: Űrodüsszeiát idéző felütést később több expresszionistán stilizált, szimbolikus szcéna követi, a rendező ráadásul épp az erőszak- és szexjeleneteket valósította meg így, amelyek a publikum kedvenc attrakcióiként a fősodorban általában húsbavágóan realisztikusak. A beállítások szokatlanok és eklektikusak: absztrakt tereket, kompozíciókat rejtett kamerás felvétel követ, túlzottan közeli képet pedig a kelleténél nagyobb totál. Se a látvány, se a hang nem segít sokat a néző tájékozódásában: már-már némafilmet látunk, alig van olyan dialógus, aminek köszönhetően többet értünk a történetből. A nyitányban a hősnő az emberi hangját próbálgatja, a párbeszédek képkereten kívülről jönnek, alig lehet őket hallani és érteni, az akcentusok fülsértőek. Glazer se operatőri munkájával, se vágásával, se hangkeverésével nem akart Oscart nyerni: szándékosan tartja meg a hibákat és a nyersességet, dokumentarista, rögrealista gesztussal fricskázva meg a fősodor perfektre csiszolt stílusát. Faberhez hasonlóan ő is a tökéletlenségre voksol, csak nem hősét teszi meg ilyennek, hanem az annak perspektíváját rekonstruáló formanyelvet. A moziművészet felszíne alá hatol be azzal, hogy a mainstreammel szembeszegülve rámutat a filmanyag nyers valóságára. Úgy látunk egy látszólag félkész filmet próbaforgatásnak beillő felvételekkel, hogy még a történetet sem értjük, Glazer még Fabernél is többet tart meg magának a befogadó tájékozódásához szükséges információkból. Ha a Szexi dög Tarantinót és Ritchie-t, a Születés Buñuelt, Lynch-et és Kubrickot idézte, akkor e film rokondarabjai Gaspar Noé, Peter Strickland vagy Ben Wheatley midnight movie-jai.
Glazer perfekt moziadaptációt készített, csak épp igyekezett ezt jól titkolni, kreatív ötleteit nem rágja a szánkba holmi posztmodern önreflexióval. Faber és ő egy húron pendülnek: nem csak az információadagolással bánnak csínján, de félrevezetően, manipulatívan is mesélnek – mire megértenénk, miről szól a történetük, már késő. Ahogy a regény is rögrealista mű és fantasy egyszerre, úgy a film is hol stilizált, hol minimalista és alulrendezett. A stopposok regénybeli bemutatásának a rejtett kamerás felvételek felelnek meg, Faber szocio-kritikájának pedig pár életkép egy plázából. A fősodor kényelmes, közérthető narrációjával szembemenő, egyszerre elidegenítő és zavarba ejtő történetmesélés nem öncélú – Glazer a regény idegen hősnőjének percepcióját adja át vele, hisz ismerős helyett szabálytalan, másvilági formanyelvet használ. A könyv groteszk, szürreális világához illően feje tetejére állítja a filmes elbeszélést: először kapjuk meg a válaszokat, csak aztán a kérdéseket (Tarantino után szabadon), előbb jön a közeli, majd a totál. A disszonáns zene és a fojtogató atmoszféra is azt a célt szolgálja, hogy a néző ellenséges környezetben találja magát, mintha egy másik bolygón lenne. Az (anti)hős a rendező alteregója is: a nő kitörne az osztályrészéül jutott szerepből, fellázad – hasonlóan öntörvényű Glazer, hisz a közönségfilm szabályait veszi semmibe. A direktor éppoly rejtélyes, kiismerhetetlen marad, mint Faber hősnője. Egy mainstreambe csöppent kísérleti filmes, aki minden korábbinál jobb alapanyagot talált magának a regény zsánereiben. A Szexi dög alkalmával a gengszterfilm és a heist zsánerét használta avantgárd módra, hisz az experimentális alkotók is törvényenkívüliek, gerillák a mozicsinálók közt, nem tisztelik a hivatalos filmszakma szabályait, Glazer részéről pedig ellenkultúrát lopni egy műfajfilmbe már-már heist volt. A Születésben a néző nem tud mit kezdeni az abszurd bonyodalommal és annak még irracionálisabb megoldásával, mintha csak egy megfoghatatlan, értelmezésnek ellenálló kísérleti mozit látnánk – ezúttal a természetfeletti fantasy és a romantikus melodráma valóságtól elrugaszkodott műfajai jelentik a lírai, absztrakt film metaforáját. A felszín alatt zsánerei szexfilm, horrorthriller és szörnyes sci-fi fantasy. A szexploitation tabusértései rímelnek az avantgárd film narratív szabálytalanságára, a science fiction őrült tudósai és technológiai innovációi az underground mozi kísérletező és formalista vonásaival rokoníthatóak, a földönkívüli lény szokatlan, gyökeresen különböző percepciója pedig sajátos művészi stílusnak, egyéni hangnak ad teret. A hősnő karakterét ismerve többet tudunk annak leendő áldozatainál, így szorítunk nekik, ugyanígy az experimentális filmek is teremtenek némi thrilleri feszültséget, hisz sosem tudjuk, mi fog történni, nem számíthatunk közönségkímélő, biztonságos, konvencionális mesélésre, filmművészeti hullámvasúton ülünk. A fantasyban és az avantgárdban is van közös: alkotóik sosemvolt, absztrakt, feje tetejére állított univerzumokat hoznak létre, vagy misztériumot csempésznek anyagi valóságunkba. A horror rétegműfajába tartozó művek a fősodor zsánerdarabjaival ellentétben a nyugalom megzavarására nagyon is alkalmasak, pont mint a mainstreammel szintén szembeszegülő kísérleti filmek, melyek egy habkönnyű matinéhez képest vizuális attakkal fenyegető celluloidszörnyetegek, a filmtörténet Mr. Hyde-jai a főáramlat Dr. Jekyll-jei ellenében.
A FELSZÍN ALATT (Under the Skin) – brit, 2013. Rendezte: Jonathan Glazer. Írta: Michel Faber regényéből Walter Campbell és Jonathan Glazer. Kép: Daniel Landin. Zene: Mica Levi. Szereplők: Scarlett Johansson (Laura), Paul Brannigan (Andrew). Gyártó: Film4 / BFI. Forgalmazó: HBO. Szinkronizált. 108 perc.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 27-30. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12131 |
előző 1 következő | új komment |
orbus | #1 dátum: 2017-07-27 06:56 | Válasz |
"olybá tűnhet, a direktor csak arra használta a könyvet, hogy lehessen valami értelmet tulajdonítani agymenésének."
Megnyugtathatom a szerzőt: nem tűnik olybá. Olybá tűnik viszont, hogy ráfért volna még némi magaskultúra-smink a cikkre. |