Székely Gabriella
Új függetlenek művészfilmjeit vetítették a megváltozott mannheimi fesztiválon. A sokat sejtető programcím, természetesen, ugyanolyan vegyes műsort takart, mint bárhol a világ filmes szemléin. Az új függetlenek, akárcsak a régiek, kisköltségvetésű filmeket rendeznek: jókat, rosszakat, érdekeseket, mulatságosakat, kellemeseket és unalmasokat, elgondolkoztatóakat és blöfföket – s hogy közülük melyik a művészi?... A mannheimi válogatásból mindenesetre az derült ki, hogy az artmozik vásznára ácsfingozó alkotások kerültek messzebb a bűvös jelzőtől. A „hagyományos”, nem hivalkodó filmekre figyeltünk inkább, mert nem önmagukat mutogatták, hanem a világot, amelybe beleszülettek.
Az észt Arvo Iho Csak bolondoknak című nagydíjas munkája, például, biztosan nem művészfilm. Nem formaújító, nem küszködik a hagyományos narrativitással, szerényen elmesél egy történetet, s benne megrajzol egy sugárzó személyiséget. Margarita Tyerehova játssza a főszereplőjét, egy kórházi ápolónőt, aki az éjszakai ügyeletben természetes gyógymódjával megmenti betegét ismételt öngyilkossági kísérletétől. Csillapítók, infúziók helyett önmagát adj a, hogy meggyőzze a fiút, nem impotens. És teszi mindezt magától értetődően, bölcs asszonyisággal.
A mese akár boldogan is végződhetne, ha a fiú apósa, értesülvén veje hirtelen gyógyulásáról, nem jelentené föl az ápolónőt újságban, névtelen levélben, a kórházigazgatónál, mindenütt, ahol csak teheti. Az ápolónő harmonikus házassága természetesen felbomlik, otthagyja szerető férje, felnőtt lánya kidobja a lakásából, elfordulnak tőle a barátai, takarítónőként dolgozik volt osztályán. Igazából nem is félrelépését képtelenek megbocsátani, az asszony belső nyugalma, emelkedettsége irritálja környezetét, és a tehetetlenség, hogy nem tudnak bűntudatot ébreszteni benne, bocsánatkérést kicsikarni belőle. Nem képesek megalázni, csak agyonverni. A lelkében szabad ember veszélyes, mert nem lehet uralkodni felette, csak elpusztítani.
Arvo Iho filmje láttán azt képzeljük, Margarita Tyerehova a magánéletében is ilyen belülről szabad személyiség, amilyennek Tarkovszkijnál a Tükörben megismertük, húsz évvel ezelőtt. Nem lehet könnyű az élete.
A független orosz Borisz Frumin New Yorkban rendezte Black and White című filmjét egy emigráns orosz orvostanhallgató lányról, aki egy East Side-i bérkaszárnyában, kispénzű művészek, csirkefogók, drogosok, bevándorlók között ízlelgeti a nagy szabadságot. Frumin láthatóan jól ismeri New York árnyait, a mocskos lépcsőházakat, bűzös aluljárókat, kitapogatta az etnikai gettók áthatolhatatlan falait. Az ő „kis Oroszországi” is groteszk és ijesztő akárcsak kis Itália, vagy Harlem: a leningrádi lány néger barátját ugyanúgy pofozzák ki az étteremből az „ocsi csornije” dallamára, mintha egy olasz ristorantéban volna nem kívánatos vendég. Frumin személyében talán egy új amerikai filmrendező lépett porondra Mannheimben, aki eddig ismeretlen tájakat fedez fel a Szabadság-szobor árnyékában, enyhén szlávos akcentussal.
Míg az orosz Borisz Frumin Amerika nyelvét tanulta New Yorkban, az ukrán Andrij Doncsuk a volt szovjet film-köztársaságok bezártságában fulladozott. Légszomj című, 1989-ben elkezdett filmje legalábbis erről tanúskodik. Feltehetően ez a debütáló fiatal rendező készítette el az utolsó kelet-európai filmparabolát az erőszak-államról, mely a testen keresztül az ember lelkét akarja magá alá tiporni. Újonc kiskatonák a hősei, akiket az értelmetlen militáns regula személyiségük elvesztésére, feltétlen engedelmességre kényszerít. A laktanyányi Szovjetunióban mindössze egyetlen renitens akad, akit semmiféle kegyetlenséggel nem képes maga alá gyűrni a hatalmi gépezet. Megaláztatások erdején át vezet az útja a kiszámítható végállomás felé.
Andrij Doncsuk Jurij lljenko asszisztenseként kezdte filmes pályáját, de nem került a nagyhatású rendező befolyása alá. A Légszomjról inkább az angolszász háborús filmek jutnak eszünkbe, például Lumet A dombja, és ez árulkodik a film politikai üzenetének érvénytelenségéről. A Vörös Hadsereg kiképzési módszerei, filozófiája ugyanis valószínűleg semmiben sem különböznek a brit, az amerikai, vagy a francia katonaságétól. Az intézmény lényegéből fakad, hogy le akarj a szoktatni lakóit a gondolkodásról, az önálló akarat érvényesítéséről. Így működnek még az iskolák is a határon.
Akármilyen is a Légszomj, annak örülhetünk, hogy a fiatal ukrán rendező nem honfitársa és tanítómestere, Iljenko tollaival ékeskedett. Nem így az örmény Don Aszkarjan, aki Paradzsanov jelmezében lépett színre Mannheimben. Az Avetik német koprodukcióban készült, hőse Berlin utcáin bolyong, az S-Bahn fülsiketítő zajából örményországbeli emlékképeibe menekül. Aszkarjan felvonultatja az örmény ikonográfia Paradzsanovtól ismert összes szimbólumát. A képek szervetlenül, mindenfajta gondolati vagy érzelmi kapocs nélkül követik egymást.
Don Aszkarjan 1987 óta él Nyugaton emigrációban, előtte két évet börtönben is töltött, csakúgy, mint tanítómestere, aki valószínűleg jót szórakozna, ha láthatná saját paródiáját.
Peter Greenawaytől legalább megtudhatnánk, mit gondol lelkes ausztrál követőjéről, aki Lélegzés a víz alatt című filmjében az angol mester ideáival és tárgyaival rendezte be világát. Bár a független művészfilmes Susan Murphy Dermody nem Prospero könyveit forgatja, hanem Dante térképével száll alá a pokol bugyraiba, utazásának stációit Greenaway szelleme lengi körül. Főhőse, Beatrice, kislányával együtt bújik a föld alá, a csatornába, egy titokzatos taxisofőrből idegenvezetővé átváltozó férfi társaságában, és bejárják a művészetek, a tudomány, a filozófia helyszíneit. Az emberi kultúra, a történelem elhagyatott tájain barangolnak, a hanyatló civilizáció tárgyiasult emlékei között kutakodnak, félik az atompusztulás rémét a halálraítélt földgolyón. Szemétdomb, roncstelep, múzeum, könyvtár, gazzal benőtt omladozó gyár, temető, hiroshimai atomfelhő, szabadon csapdosó tengerhullámok, ősvíz, homok, kő, önromboló civilizáció, enyészet. Itt kell élnünk és megtalálnunk a víz alatti lélegzés művészetét.
Greenaway kegyetlen víziója láthatóan földrészeken át sugárzik. Világszertárából szabadon, bérleti díj nélkül kölcsönözhetők gondolatok és képek. A (film)művészet nem is olyan drága mulatság. Mannheimben, legalábbis, ezt tapasztaltuk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1211 |
