Gelencsér Gábor
Monográfia az osztrák származású Georg Hölleringről, aki a Hortobágy rendezőjeként beírta magát a magyar filmtörténetbe.
Georg Höllering / Höllering György / George Hoellering– a könyv elején felsorolt névváltozatok sokat elárulnak a monográfia tárgyáról és módszeréről. Höllering Georg Michaelként Ausztria-Magyarországon született 1897-ben, George-ként halt meg Angliában 1980-ban, s rövid ideig, alig több mint két évig, 1934 és 1936 között Györgyként Magyarországon készítette el Hortobágy című filmjét. Szekfü András erre a magyar film történetében páratlan produkcióra koncentrál: aprólékos részletességgel mutatja be keletkezésének történetét és utóéletét, továbbá feltárja a rendező idevezető útját, s röviden utal későbbi angliai tevékenységének főképp magyar vonatkozású részleteire. Mindezt teljességre törekvő filológiai apparátussal hajtja végre, ami azt jelenti, hogy felkutatja az életútnak a Hortobággyal összefüggésbe hozható valamennyi részletét, s hasonlóképpen a filmmel kapcsolatos dokumentumokat a levelezésektől a barátok-munkatársak naplóin keresztül a cenzúrajelentésig és a kritikákig. Ritkán találkozunk ilyen eltökélt filmtörténészi elhivatottsággal és alapossággal. Szekfü elemzőként háttérbe vonul, s átadja helyét a film korabeli lelkes méltatóinak. Nem akárkikről van szó! Az alkotó barátja és segítője, Passuth László egy riport és a levelezése mellett regényeiben is megörökíti a film létrejöttének körülményeit. A filmnovellát jegyző Móricz Zsigmond naplójegyzetei pontosan dokumentálják az alkotói folyamatot, annak hullámvölgyeivel együtt. Márai Sándor két alkalommal is ír a filmről, Szőts István pedig 1945-ben született Röpiratában a jövő nemzedéke elé példaként állítja a Hortobágyot. Nehéz ilyen elemző értékelésekkel versenyezni. Szekfü ezt nem is teszi: a filmet klasszikusként kezeli, azaz adottnak veszi filmtörténeti és esztétikai értékét. Amit nem tekint adottnak, az keletkezésének igencsak különös körülménye. A kötet legizgalmasabb, gazdagon dokumentált részletei ennek az összetett folyamatnak az egyes mozzanatait tárják elénk.
Magyarázatra leginkább a rendező személye szorul. A film eddigi recepciójában elsősorban a „bezzegezés” kapott hangot: miért egy osztráknak kell felfedeznie a magyar puszta szépségét. A válasz részben a korabeli magyar filmkultúrában rejlik, részben viszont Höllering személyében. Szekfü az utóbbit állítja előtérbe. Részletesen vizsgálja az alkotó korábbi filmes tevékenységét, szerepét a Bertolt Brecht forgatókönyvírói közreműködésével készült Kuhle Wampéban, önálló filmes projektjeit, hogy kiemelje belőlük a Hortobágy felé mutató motívumokat. Tágabb összefüggésben pedig feltárja a rendező családi hátterét, magánéleti és munkakapcsolatait, utazásait, amelyek a váratlan hortobágyi kalandot magyarázzák.
A következő, filmtörténetileg többszörösen izgalmas körülmény a Hortobágy mint adaptáció kérdése. Korábbi cikkekből és Hamar Péter monográfiájából közismert, hogy a Hortobágy a korszak egyik legnevesebb írójának, Móricz Zsigmondnak a filmnovellájából készült. Nem egy Móricz-mű adaptálásáról van tehát szó, hiszen az író a Hortobágyon forgatott felvételek alapján, azok ihletésére írja meg Komor ló című novelláját. Höllering első, még sztorit nélkülöző dokumentumfilmje, a Puszta 1934 munkacímű anyag tehát a korszak rangos irodalmi szociográfiáinak méltó társa, amelynek hatására még maga Móricz sem átall forgatókönyvíróvá válni, hogy novellája nyomán a dokumentumképekhez történet társuljon. S noha az eredeti művén ejtett változtatások elégedetlenséget is szülnek az íróban, a közreműködésével létrejött „dokumentarista játékfilm” páratlan formaújítást jelent a magyar filmtörténetben, amelynek irányzatos és immár modernista folytatására egy emberöltönyi időt kell még várni.
Mindehhez azonban szükség van Höllering újabb radikális döntésére: a történetet hortobágyi emberekkel, azaz amatőr szereplőkkel forgatja le. Kik voltak ők, hol talált rájuk, s főleg miként volt képes a magyarul nem beszélő rendező a világ filmtörténetében is szokatlan, nálunk pedig jószerivel ismeretlen forgatási gyakorlatra a hortobágyi „színészekkel”, s hogy fogadták aztán mindezt a korszak szellemi nagyságai, illetve a filmcenzúra? Nos, mindezekre és ennél még jóval több feltáratlan kérdésre keresi eltökélt filmfilológusként a választ Szekfü András, aki e monográfiájával maga is „magánkalóz” lett a magyar filmtörténetírás „dzsungelében”.
Gondolat Kiadó, 2014.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12109 |
