Fáber András
Szalonvígjáték hat szereplőre, elektronikus vakonddal.
Alain Resnais filmrendező, akit a huszadik század hatvanas évei óta a szakma, a kritika és a közönség egyaránt a francia filmes „új hullám”, egyszersmind az egyetemes filmművészet egyik meghatározó, emblematikus alkotójaként, a film formanyelvének egyik jelentős megújítójaként tart számon, halála után néhány héttel bemutatott utolsó filmjében könnyeden ironikus kalaplengetéssel búcsúzik az élettől és a filmezéstől, mielőtt végleg elfoglalná helyét a művészet nagyjainak virtuális panteonjában. Furfangos kamaravígjátéknak is mondhatnánk, ha nem egy szereplő közeli, majd csakugyan be is következő halála körül forogna a cselekmény. A film hat szereplő (három házaspár) egymás iránt színlelt és egy hetedik (a filmben meg sem jelenő) szereplőhöz, bizonyos George Riley-hoz fűződő titkolt – gyengéd – érzelmeit leplezi le. Szerepel még a filmben egy kissé rejtélyes – jelképes – elektronikus vakond („vö.: „oda születni kell”), valamint a záró jelenetben egy villanásra feltűnik az egyik pár kamaszlánya (szintén szerelmes volt az elhunytba), és egy – minden bizonnyal üres – koporsó. A film egyébként felhasználja az elektronikus filmkészítés minden modern vívmányát, noha mindvégig hangsúlyozottan festett, színházi díszletek között játszódik, mert a szereplők közben egy színdarabot próbálnak (amiből semmit nem látunk, csak hátul, a kulisszák mögött esik róla szó). További humorforrás, hogy a szereplőket alakító színészek gyakran kiesnek, „kibeszélnek” szerepükből, majd újra „beleesnek”.
Noha a mester elsősorban a rendezők rendezőjének, a filmesek egyik kedvenc filmesének számított (munkatársai is imádtak vele dolgozni), a közönségsiker, mint húsz nagyjátékfilmje túlnyomó többsége esetében, ezúttal sem maradt el. Resnais egész pályafutása során mindvégig a meglepetések embere volt és maradt. Ebben, és elapadhatatlan alkotókedvében is hasonlít pályafutása Jancsó Miklóséra. Mindenesetre a húsz nagyjátékfilmből és ennél is több rövidfilmből és dokumentumfilmből álló Resnais-életmű az egyes alkotások meghökkentő és váratlan műfaji sokfélesége ellenére szemléletében és formai jegyeiben kivételesen egységes. Ezt a sajátos paradoxont fejezte ki egyik kedvelt színésze, Pierre Arditi (aki kilenc filmjében játszott jelentős szerepeket): „Egy Resnais-filmtől semmi sem különbözik annyira, mint egy másik Resnais-film.” Nem véletlenül tekintik Alain Resnais-t a filmtudósok és filmesztéták – ők is szinte egységesen – a film formanyelve egyik nagy megújítójának. „Számára a film elsősorban nyelvet jelent” – mondta róla egykor (1961-ben) François Truffaut, amikor a filmkészítők két fajtáját elemezte („A film a Lumière-félék számára látvány, a Delluc-félék számára nyelv.”) Művészetének egyik legfőbb jellemző vonása az ellenpontozó, szinte zenei hatású szerkesztés. (Igen, a zene egyfajta nyelv, ha nem is verbális.) Egyes bírálói nem véletlenül emlegetik filmjei barokkos jellegét. Fő eszköze a rébusz, a rejtély, a talány. Mindig meglepi, és ezzel a látszatok mögé hatoló, lényegkereső gondolkodásra készteti filmjei nézőit. Nála semmi sem az, aminek látszik. Mert rendezett ő szerelmi történetnek látszó társadalombírálatot (Szerelmem, Hirosima, 1959), ragadta meg a modern ember egzisztenciális szorongását és elidegenedését a társadalomtól (Tavaly Marienbadban, 1961, Muriel, 1963), vitt vászonra háborúellenesnek látszó erkölcsi példázatot (A háborúnak vége, 1966, Távol Vietnamtól, 1967), mutatott be életfilozófiai modellt tudományos köntösben (Amerikai nagybácsim, 1980). De forgatott angolnak látszó francia filmeket is, angolul angol színészekkel (Gondviselés, 1977), valamint melodrámát, amelyben úgyszólván nem is énekelnek (Melodráma, 1986). Többnyire kiváló írókkal (Marguerite Duras, Alain Robbe-Grillet, Jean Cayrol, Jorge Semprun) dolgozott, majd pályája utolsó szakaszában egy divatos angol színműiparos (a nálunk is ismert Alan Ayckbourn) darabjai nyomán színháznak látszó filmeket és filmi effektusokban bővelkedő színházi történeteket, kacagtató tragikomédiákat készített a magánélet undok kis hazugságairól, hamis látszatokról, életről és halálról. „Én jobban szeretem a mozit” – mondja a szóban forgó utolsó filmben az egyik szereplőt alakító André Dussollier.
Egyetértünk vele. Különösen akkor, ha Alain Resnais rendezi.
SZERETNI, INNI ÉS ÉNEKELNI (Aimer, boire et chanter) – francia, 2014. Rendezte: Alain Resnais. Írta: Alan Ayckbourn Life of Riley című komédiájából Alain Resnais és Jean-Marie Besset. Kép: Dominique Bouilleret. Zene: Mark Snow. Szereplők: Sabine Azéma (Kathryn), Hippolyte Girardot (Colin), Caroline Silhol (Tamara), Michel Vuillermoz (Jack), Sandrine Kiberlain (Monica), André Dussollier (Simeon). Gyártó: F Comme Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 108 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12107 |
