Barkóczi Janka
A dzsihad fanatizmussal szemben egy muzulmán szent város sem érezheti magát biztonságban.
A Szaharán túl, Mali közepén, van egy város, ahol nem kevesebb, mint 333 szent sírját rejti a föld. A varázslat és gazdagság legendái ezen a vidéken, a ghánai, szongai, tuareg, marokkói, francia uralom alatt, az együtt élő és egymást túlélő kultúrák nyomában évszázadok óta szaporodnak, így igazolva a helyi mondást: a só északról jön, az arany délről, a pénz a fehér emberek országából; de Isten szava, a bölcsesség és a legszebb mesék kizárólag Timbuktuban találhatók. Timbuktu, melyet már csak nevének misztikus csengése miatt is hajlamosak lennénk a fikció világába utalni, valódi település, olyan hely, ami a XV. században még a világ köldöke volt, mára azonban Afrika egyik legszegényebb, terrorral és kilátástalansággal küzdő pontjává vált. Nem véletlen, hogy az éles szemű Abderrahmane Sissako rendező, a harmadik világ szenvedéseinek elhivatott szószólója, éppen itt találta meg napjaink egyik súlyos kihívásának szimbólumát, mert ez a mágikus, mégis létező táj illusztrálja a leghitelesebben azt a félelmetes jelenséget, amikor az irracionalitás hirtelen a valóságban nyit teret magának.
2012-ben a nagyvilág alig vette hírét annak, hogy a sivatagi város tuareg szeparatisták kezébe került, máris távozásra bírta őket az al-Kaidával kapcsolatban álló dzsihádista csoport, az Ansar Dine. Bár egy év múlva a francia-mali egyesült erőknek sikerült visszafoglalni a területet, az addig átélt traumák hatása és a fokozott biztonsági kockázat a mai napig intenzív maradt. Sissakót egy újsághír inspirálta a szélsőséges iszlamista uralom töredékes, valószerűtlen víziójának megfilmesítésére, amely egy földbe ásott lyukban megkövezett párról szólt, akik a vád szerint házasságon kívüli nemi viszonyt ápoltak. A laza epizódokból, benyomásokból építkező Timbuktu a vallási fanatizmus égisze alatt bevezetett rendszabályok kínját, a megerőszakolt civilizáció jajszavát fordítja le a nyugati elme számára is befogadhatóvá. Az iszlám jogrend, a saría nevében hozott korlátozások, a dohányzás, a zene, a labdarúgás tilalma, a nők számára kötelezővé tett, teljes testet takaró bő öltözék olyan gyötrelmek, amelyekkel az egyén és az addig éppen felvilágosult szellemiségéről híres sivatagi társadalom összessége egyaránt konfrontálódik. A történet kiindulópontja egy magányos nomád család, azon kevesek egyike, akik nem keltek útra a térségből ez idő tájt meginduló 300 000 menekülttel, és akiket GPS nevű kincset érő tehenük halála a teljes kilátástalanságba sodor. A valódi főszereplők mégsem ők, hanem a közösség és a város, amely sehogy sem találja a helyes viszonyulást a vele megeső felfoghatatlan rémségekhez. Az egyes emberek reakcióit felvillantó, szkeccsszerűen kapcsolódó jelentek szereplőit olyan emblematikus személyiségek formálják meg, mint a csodálatos hangú mali énekesnő, Fatoumata Diwara, vagy a magát az események alól különleges státuszával kivonó, őrült boszorkányt alakító haiti táncos-színésznő, Kettly Noël, de mellettük Európában befutott migráns színészek is feltűnnek, például Hichem Jacoubi és Abdel Jafri. A komoly dramaturgiai ívet nélkülöző forgatókönyv, amely leginkább az életre kelt abszurditás fantáziavilágának egyes stációit ábrázolja, az Adéle élete 1-2-vel már bizonyított Sofian El Fani operatőri munkájával a National Geographic színpompás, kissé talán túlságosan is steril világát idézi meg.
A Mauritániában és Maliban nevelkedett, Moszkvában filmes képzést kapott, majd Franciaországban alkotó Sissako már korábbi filmjeiben, a Boldogságra várva és a Bamako multikulturális – posztkolonialista kritikát sem mellőző – közegében fontosnak tartotta, hogy az ismeretlen Afrikát valamilyen módon becsatolja a globális vérkeringésbe. Mostani munkájában nem a kontinensen kívül, hanem azon belül talál referenciapontokat, és éppen az évszázados sokszínűség megszüntetése, az erőszakos uniformizálás ellen tüntet. A hat nyelven, arabul, bambarául, szongaiul, tamasekül, franciául és angolul felhangzó párbeszédek újabb és újabb dimenziókat nyitnak, és nyilvánvalóvá teszik, hogy ami a Föld távoli pontján, barátságtalan homokdűnék fogságában történik, különböző áttéteken keresztül egy napon a közvetlen közelünkben is hathat. Ahogy a világ összetettségére különösen fogékony rendező egy interjúban megfogalmazza, hiba volna a vallási fanatikust szimplán gonosz figuraként ábrázolni, aki távol áll mindentől, ami normális, hiszen a dzsihádistának feltétlenül vannak emberi vonásai, törékeny élőlény, és éppen ez a törékenység az, ami bizonyos helyzetekben bárkit szörnyeteggé tehet.
TIMBUKTU (Timbuktu) – francia-mauritániai, 2014. Rendezte: Abderrahmane Sissako. Írta: Kessen Tall. Kép: Sofian El Fani. Zene: Amin Bouhafa. Szereplők: Abel Jafri (Abdelkerim), Kattly Noel (Zabou), Ibrahim Ahmed (Kidane), Toulou Kiki (Satima). Gyártó: Les Films du Worso / Dune Visions. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 97 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12100 |
