Teszár Dávid
Ázsia legnagyobb filmfesztiváljának meglepetéseit idén az elsőfilmesek szolgáltatták.
Dél-Korea első nemzetközi filmfesztiválját az ország második legnépesebb városában, Busanban rendezték meg 1996-ban. Noha ekkor még sem a hazai nézők, sem pedig a külföldi kritikusok nem mutattak érdeklődést a koreai mozi iránt, a fesztivál a legendás hírű Kim Dong-ho vezénylete alatt gyorsan kinőtte magát, és a kelet-ázsiai térség jelentős filmes mustráinak (Tokió, Hongkong, Sanghaj) vetélytársává vált. Az új koreai film ezredfordulós kivirágzása jótékony hatással volt a busani szemlére, hiszen egyre több koreai állampolgár volt kíváncsi a kurrens hazai filmekre, másik oldalról pedig a busani fesztivál is jó hatással volt az új koreai film ezredfordulós kivirágzására, hiszen lehetőséget adott a pályakezdő koreai rendezőknek arra, hogy megmutathassák munkáikat a nagy európai filmfesztiválok programfelelőseinek. Kim Dong-ho 2010-ben, tizenöt évnyi igazgatói munka után köszönt le (helyére az addigi igazgatóhelyettes, Lee Yong-kwan került), 2011-ben pedig felavatták a filmszemle új, 150 millió dollárból megépült, futurisztikus, leginkább a USS Enterprise űrhajóra emlékeztető központját. Az alapító-direktor Kim Dong-ho víziója végül beteljesült: a BIFF (Busan International Film Festival) a semmiből mára Ázsia legnagyobb és legjelentősebb filmes eseményévé vált. Az idei, tizenkilencedik kiadás alkalmával 312 filmet vetítettek le 76 országból.
Így jöttem
A 2014-es busani fesztivál meglepetésfilmjeit az elsőfilmes rendezők szolgáltatták. Az argentin Matías Lucchesi debütáló alkotása, a Természettudományok (Natural Sciences) messziről elkerüli az elsőfilmek buktatóit jelentő zsúfoltságot és erőlködő nagyotmondást: alig 70 perces, szerény és visszafogott története egy eldugott kis hegyi falu kamaszlányára, Lilára koncentrál, aki a fejébe veszi, hogy felkeresi soha nem látott édesapját. A lány állhatatosságát tapasztalva végül a tanára segít neki abban az identitáskereső küldetésben, ahol mindössze egy villanypózna rozsdás adatlapja jelenti a fogódzót: azon túl, hogy egykor Lila édesapja szerelte fel a falu elektromos vezetékeit, a célszemély neve és személyazonossága ismeretlen. E teljesen eszköztelen, mindennemű szentimentalizmustól mentes, melegszívű humorral átitatott külső és belső road-movie olyan keveset vállal, mint az elmúlt évek minimalista argentin filmművészetének legcsiszoltabb mestermunkája, a Las Acacias (2011), de azt maradéktalanul teljesíti. Tiszta fényű és póztalanul őszinte darab; kis sztori, de ami a végén a helyére kerül, az monumentális jelentőségű.
A kolumbiai Franco Lolli bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Gente de Bien is lecsupaszított formát és gyermekszemszöget választ a történetéhez: a tízéves Eric-et az édesanyja ideiglenesen rábízza az ezermesterként dolgozó, külön élő, állandó pénzproblémákkal küzdő apára, aki egy felső-középosztálybeli családnak dolgozik. A felső-középosztálybeli család anyakaraktere, Maria Isabel megsajnálja a nehéz sorsú duót, és meghívja őket a festői szépségű, úszómedencés családi nyaralójukba. Az apa idő előtt megelégeli a dolgot („nekünk nem itt van a helyünk”), de a kisfiú ott marad, mert élvezi a gazdagsággal együtt járó privilégiumokat. A potyautas idillnek azonban korán vége szakad, ugyanis a jómódú család gyerektagjai kiközösítik őt. Lolli tárgyilagos és higgadt alkotása tartózkodik mind a pénztelenség, mind pedig a dőzsölés romanticizálásától, pusztán dokumentálja, hogy a társadalmi szakadékok áthidalásához kevés a segítőkészség és a jóakarat: Maria Isabel egy szál poroltóval, egyedül kísérli meg eloltani az erdőtüzet. A Gente de Bien elsőrangú elsőfilm: szikár minimalizmusa ellenére is szívszorító mozi, amelyben a képmutatást nélkülöző, torzítatlan gyermekperspektíva domborítja ki a történet drámaiságát.
A Han Gong-ju mellett a Lány az ajtóm előtt (Dohee-ya) volt az idei esztendő hevesen, mindazonáltal joggal sztárolt dél-koreai elsőfilmje. July Jung (született Jung Joo-ri) Lee Chang-dong (Mentolos cukorka, Oázis) tanítványa és protezsáltja, akinek debütmozija már csak azért is figyelemreméltó, mert úgy teszi meg témájának a családon belüli erőszakot, az alkoholizmust és a szexuális előítéleteket, hogy kerüli a koreai filmművészetre gyakorta jellemző érzelmi felfokozottságot. Jung történetében egy fiatal rendőrnő érkezik egy tengerparti kisvárosba, aki a szárnyai alá veszi az osztálytársai és a családja által is abuzált helyi kamaszlányt. E kvázi-thriller komplexitását az adja, hogy nemcsak a kislány és a rendőrnő akar elégtételt venni az alkoholista apafigurán, hanem idővel az apa is a rendőrnőn, miután felfedezte annak múltban gyökerező érzékeny pontját. A Lány az ajtóm előtt biztos kézzel levezényelt, többszörösen árnyalt mozi, amelyet remekbeszabott színészi alakítások (Bae Doo-na a rendőrnő, Kim Sae-ron pedig a kamaszlány szerepében) tesznek érzékletessé.
Indonéz valóságok
A Garuda-erő (Garuda Power: The Spirit Within) az olyan obskúrus nemzeti filmiparok egy-egy szeletére koncentráló dokumentumfilmek sorába illeszkedik, mint az ausztrál exploitation-filmeket stílussal szemrevételező Nem egészen Hollywood (Not Quite Hollywood), valamint a fülöp-szigeteki szennymozik történetét lendületesen megpiszkáló Macsétás szüzek szabadon (Machete Maidens Unleashed). Bastian Meiresonne az indonéz akciófilmek ritkán megénekelt históriáját tárja a cinematikus egzotikumok iránt fogékony nézők elé. Tekintve, hogy a Garuda-erő egy jelentékeny lelkesedésről tanúbizonyságot tevő szerelemgyermek (elkészülését a rendező saját maga finanszírozta), az előbb említett, professzionális kiállítású Mark Hartley-dokukkal összehasonlítva szerényebb külcsínnyel bír, ugyanakkor példás kronologikus rendben sorra veszi Dzsakartawood kiemelésre érdemes akciómozijait az 1930-as évektől az új generációs, jelentős népszerűségnek örvendő A rajtaütés-filmekig (The Raid 1-2). Ekként bepillantást nyerhetünk a kínai finanszírozású, 1930-as évekbeli harcművészeti alkotásoktól kezdve a helyi James Bond-, Superman- és Bruce Lee-koppintásokon át a ’80-as, 90-es évek indonéz akciófilmes hőskorának kultfilmjeiig, amikor is az ikonikus Barry Prima vitte a prímet A harcossal (The Warrior) és annak megannyi folytatásával.
A busani szemle, egyúttal pedig a 2014-es esztendő egyik filmes csúcspontját (A csend látványa – The Look of Silence) az a Joshua Oppenheimer jegyzi, aki 2012-ben már a mennybe ment Az ölés aktusával (The Act of Killing). Noha nem Az ölés aktusa volt az első külföldi dokumentumfilm, amely megvizsgálta a fél milliónál is több áldozatot követelő 1965-66-os indonéz tömeggyilkosság-sorozatot (ezt Robert Lemelson már megtette 2009-ben a 40 évnyi némaság – 40 Years of Silence című munkájában), a neves nemzetközi filmfesztiválok díjai és a kritikusok egybehangzó laudációi komoly nézettséget biztosítottak Oppenheimer alkotásának (nem is beszélve a dokumentumfilmes forma két doyenjének, Werner Herzognak és Errol Morrisnak az executive produceri kreditjéről és intenzív reklámtevékenységéről). Az ölés aktusa legnagyobb találata az egykori halálosztag-vezető főszereplő, Anwar Congo volt, akiben a többi kegyetlen mészárostól eltérően megszólalt a lelkiismeret – ezt pedig, miként arról a befejező jelenet meggyőzően tanúskodott, nem lehet imitálni. Maga a film ugyanakkor némileg túl volt értékelve, hiszen több ízben fókuszt vesztett, aránytalan volt és vészesen kilengett benne az elsőfilmek rákfenéjét jelentő pozőrség-mutató (lásd a gyilkossági jeleneteket mint zsánerfilmes rekonstrukciókat). A csend látványa Oppenheimer előző munkájának organikus folytatása, csak éppen Az ölés aktusa rikító ornamentikáitól és otromba attrakcióitól mentesen. Ez a letisztultság, fegyelmezettség és koncentráltság A csend látványát minden tekintetben Az ölés aktusa fölé emeli. A csend látványa áthelyezi a hangsúlyt az elkövetőkről az áldozatokra: egy olyan középkorú férfit (Adi) tesz meg főszereplőnek, akinek a bátyját (Ramli) 1965-ben brutális módon megölték a vélt és valós kommunistákra vadászó indonéz halálbrigádok. A dokufilmben Adi meglátogatja a bátyja kivégzésében szerepet vállaló egykori mészárosokat, akik a történelmi elszámoltatás hiányában a mai napig boldogan élik az életüket. Mivel a rendező kiválóan beszél indonézül és két dokumentumfilmje egy tízéves kutatómunka eredménye, a tettesek és az áldozatok is a bizalmukba fogadták őt annyira, hogy a kamera előtt beszéljenek erről a jelenleg is tabutémának számító iszonyatos eseménysorozatról. Így lehetséges az, hogy A csend látványában farkasszemet néz egymással a prosperáló halálosztagos és annak famíliája, valamint az áldozat testvére, miközben olyan mondatok hangoznak el, hogy „nem tehet arról, hogy az édesapja tömeggyilkos volt”, amire az idős hóhér kinéz a rendezőre és ennyit mond: „későre jár, ideje elmenni a mecsetbe.” A csend látványa az a film, amitől a legagyafúrtabb hollywoodi forgatókönyvíró is ingerülten hajítja az óceánba a billentyűzetét: jelen esetben ugyanis a valóság azon eddig ismeretlen metszetére nyílik rálátás, amely nevetségessé tesz minden eddigi és a jövőben kieszelésre kerülő fikciót. Oppenheimer ólomsúlyú pörölycsapása semmihez sem hasonlítható, dermesztő mozgóképes mementó, amely minden bizonnyal helyet kap majd a dokumentumfilm-történet legkitűnőbb darabjainak panteonjában.
Az élet mint mutatvány
Dél-Korea az az ország, ahol a plasztikai műtétek mindennapos rutinnak számítanak és ahol a luxusmárkák iránti kereslet a gazdasági válság éveiben sem csökkent. A YouTube nézettségszámlálóját kiakasztó Gangnam Style ennek a külsőség-bűvöletben élő világnak állított görbe tükröt, még ha a külföldi közönség számára ez a jelentésréteg nem is volt nyilvánvaló. Hasonlóképp társadalomkritikus hangnemet üt meg Kim Dong-myung független filmje, A hazug (Geo-jin-mal), amely egy huszonéves lány életén keresztül mutat rá a szélsőséges materializmus életellenes és lélekromboló természetére. Ah-young (Kim Kkobbi nagyszerű alakításában) ugyan csupán kozmetikus-asszisztensként dolgozik, egy kis lakásban él alkoholista nővérével és egy használtautó-kereskedés alkalmazottjával randevúzik, szabadidejében luxuslakásokat nézeget, drága kocsikat próbál ki, álnéven imitál plazmatévé-vásárlásokat és azt hazudja a kollégáinak, hogy hamarosan hozzámegy a jóképű, vagyonos barátjához. A nyomasztó valósággal ellentétes látszatot egészen addig képes fenntartani, amíg az állandó hazudozásai következtében egy jelentősebb adósságba nem veri magát: a fantáziavilág összeomlása tébolyt szül és a szerény lábakon álló valóságot is porig rombolja. Ah-young rémisztő története azért ér ideget, mert egyáltalán nincs távol a valóságtól: a hitelre vásárló státuszszimbólum-megszállottak épp ugyanígy próbálják fenntartani a Gangnam Style-féle luxus látszatát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12093 |
