Szemadám György
Több mint két évtized telt el amióta akkor már jelentős nemzetközi sikereket magáénak mondható Pannónia Filmstúdió létrehozta azt a kecskeméti animációs film-műtermet, amely két éve önállósult, s amely jelenleg a Kecskemétfilm KFT. nevet viseli. Az itt dolgozó kiváló alkotógárda az elmúlt évek során egyre több, nagysikerű animációs filmmel adott hírt magáról annak ellenére is, hogy természetesen ugyanazokkal az anyagi nehézségekkel küzdenek, mint az egész magyar filmgyártás.
A kecskemétiek új filmjei – a waltdisneys jópofaságokkal és sablonmesékkel szemben –, a hetvenes éveket idézték fel bennem, amikor mindig igazi szellemi kaland volt elmenni az animációs filmek bemutató vetítéseire, vagy váratlanul találkozni egy-egy alkotással a „nagyfilm” vetítése előtt. (Hol van már az az idő, amikor még szándék mutatkozott arra, hogy a vizuális kultúrát egykét percben úgymond „odacsempésszék” a mindenevő fogyasztó asztalára! Hol vannak már az animációs film-előzetesek, a kiváló grafikusok készítette utcai mozifilm plakátok, vagy a televízióból A hét műtárgya!)
Szoboszlay Péter Szent Mihály-napi játékok című, huszonegynéhány perces alkotása nem csupán az ebben a műfajban szokatlan hosszúsága miatt érdemel figyelmet, hanem elsősorban azért, mert a natúrfilm-részekkel váltakozó legkülönfélébb animációs technikák – a megmozdított vonalrajz, a papírkivágás-animáció, a festmény-animáció és a pixiláció – egy képzőművész világának megidézését szolgálják. Schéner Mihály csodákkal teli, mesés, játékosan szeretetteljes és néha kedvesen groteszk univerzuma elevenedik meg a filmvásznon, a Mester hetvenedik születésnapját ünnepelve. (Ki hitte volna erről az örökifjú garabonciásról, hogy már annyi...?) Schéner, a játékhuszárok Teremtője, a komolyságában is mosolygó, félelmetes-kedves mágus, az ördögökkel cimboráló és azokat szelídítő táltos ember már habitusában is olyan, mintha a mesékből lépett volna elő. Ahogy máguskalapját a fejébe csapva Szilénoszként feltűnik egy csacsihúzta kordén... Ahogy a magyar népmesékből ismert Fehérruhás Szent Péterként elszenderedik egy tavaszi fa alatt... Ahogy – mint fekete öltönyös égbőlpottyant varázsló – hanyattvetve magát a fűben hever... Szóval: ez a film sokkal többet mond el nekem erről a művészről egyetlen szava nélkül is, mint arra akárhány interjú képes lehetne. Szoboszlay Péter – a magyar animációs film hatvanas évek-beli „nagy generációjá”-nak egyik meghatározó személyisége – nagyszerű érzékkel ismerte fel Schéner Mihály személyében és alkotásai kisugárzásában annak a csodavilágnak a lehetőségét, amelyet filmjében életre hívott. Talán nem is véletlen e két művész egymásraismerése, hisz mindketten oly sokféle eszköz birtokában képesek kifejezni magukat. Ahogy Schéner a vonallal, a színnel, a fával, a fémmel és a textillel egyforma biztonsággal komponál, úgy Szoboszlay a sokféle animációs technika mellett a filmben happeninget rendez, az environment tárgykörébe utalható tárgyegyütteseket komponál és élőképeket állít be. A rohangászó, maskarákba öltözködő, nevetgélő gyermek-szereplők láttán sem támad az emberben az az érzés – ami pedig a legtöbb, gyermekeket felvonultató filmre jellemző –, hogy csupán mozgó staffázsként volt rájuk szükség. Távol áll a filmtől az az édeskés, nosztalgiázó népieskedés is, amelyre pedig Schéner jellegzetes motívumai csábíthatnának. Mert Schéner minden ízében a falusi környezethez, a természethez, a földszintes parasztházakban élő öregek meséihez kötődik, ám ezekből a gyökerekből táplálkozva sem áll tőle semmi távolabb, mint a népművészet rosszízű újraírása. Ez az öntörvényű alkotó csak azt tudja, hogy apáink és nagyapáink azokban a kis földhöz ragasztott házaikban bölcsebb és teljesebb életet éltek, mint amire minket csábít a technicizáltság. Jellemzőnek érzem hát azt is, hogy a filmben képzőművész és filmrendező is fontosnak találta egy-egy villanásnyi időre bemutatni a munkálkodó patkolókovácsot éppúgy, mint a disznóvágásból származó hurka-kolbász-gömböc fateknős csendéletét, s hogy a film végén olvasható stáblistában az alkotók és a szereplők nevei mellett nem csak a kovács és a pékmester neve szerepel, de még Matyié, a szamáré is. Példát ad ez a film arra, hogy így, ilyen gyönyörű gazdagsággal, ilyen bensőséges megértéssel és szeretetteljes játékossággal is lehet szólni a kortárs képzőművészet egyik nagyformátumú reprezentánsáról. A film egyébként olyan hosszúságú, (színvonaláról talán nem kell több szót ejteni) – amely televíziós bemutatását főműsoridőben is indokolttá tehetné. A televíziós műsorszerkesztés sajátos gondolkodásának ismeretében érzem indokoltnak leírni itt ezt, s hozzátenni, hogy még akkor is fontos lenne a bemutatása, ha egy másik, karácsony táján már sugárzott, s ugyancsak Schéner Mihály szereplésével készült film – Kernács Gabriella és B. Farkas Tamás Szeretethozók című alkotása – mutat is némi hasonlóságot evvel.
Hasonló szellemiség hatj a át Szoboszlay Játékklip című rövidfilmjét, mely tárgy-animációval, illetve a régi, felhúzható játékok működtetésével kelti életre a kecskeméti „Szórakaténusz” játékmúzeum egyes tárgyait. A film már csak azért is megérinti az embert, mert a Szoboszlayra annyira jellemző érzékenységgel mutatja fel azokat a valódi fából, textilből, porcelánból vagy fémből készült, működő – technikailag, érzékileg, sőt érzelmileg is működő! – játékokat, melyek annyira különböznek napjaink „olyan mintha” játékaitól. A műanyagból készült Barbie-babától, mely olyan, mintha a szeretetre tanító gyermek-babák utódja lenne, nem pedig egy callgirl. Az egyenlege-kockákból összerakható, működésképtelen bármitől, mellyel szemben az embernek a magakészítette, működő hajócskák, vízimalmok és cérnaspulni-kocsik jutnak eszébe. Vagy a gyermeket gépalkatrésszé átformáló számítógépes játékoktól, melyek oly radikálisan törölték el a hajtható karikák, a messzehordó nyilak és a gondosan kialakított gombfocik gyermek-kultúráját.
A világban igen rangosnak számító magyar animációs film hazai „megbecsülésére” jellemző, hogy a tömegtájékoztatásból arról értesülhettünk: a legutóbbi cannes-i filmfesztiválon magyar versenyfilm nem szerepelt, holott – az animációs film is film! – a hírrel ellentétben a Kecskeméten alkotó Nikolai Ivanov Neikov: Az út című munkája bizony ott volt. Ez a mű elsősorban sajátos képzőművészeti látásmódjával és igényes megoldásaival jellemezhető. A minden figurát beburkoló, különösen vibráló vonalkötegek légiessége gyönyörű, hatásos effekt, s valami tünékeny tündérvilág jelenlétét sugallja. Éppen ezzel a légiességgel éreztem stílusbelileg némileg ellentétesnek a furulyázó pásztor groteszk, vaskosra rajzolt ujjait, illetve bárányainak szellemes, de talán túlzottan is karikatúra-szerűen megrajzolt fejét. A rövidke történet dramaturgiai töredezettsége is hagy némi zavart az emberben maga után.
Horváth Mária Zöldfa utca 66 című filmjének világát rokon-szemléletű alkotásnak éreztem Szoboszlay Schéner-filmjével, a gyermek-szereplők, a natúrfilm és az animáció „összejátszása”, meg a természetes környezetben megjelenő mesevilág miatt, s a film rezdülékeny érzékenysége miatt is. Valóság és képzelet játszik itt egymással, ahogyan azt csak egy gyermek élheti meg. És mégis menynyire mélyen és fájdalmasan ismerős mindez, hisz mindannyiunkban ott 61 az elvesztett gyermekkor egy-egy nagyon nyugodt, napsütéssel teli nyári délutánjának emléke, amikor a megszokott, néha talán még kissé sivárnak is mondható szobában vagy udvarzugban csodák történtek. Ez a film az ismertnek vélt világot felsőfokon érzékelő és azt újjáalkotó gyermeki fantáziát jeleníti meg, melyben egy kézmozdulatra finom színek zizzennek elő, a háztetőn éjszakai titkok tudója: fekete macska sétál el a fényből, a fehérre meszelt kertfal zajongó falfirkái között sárkány kövérszik színesre, s a fához támasztott létrán égbemászó gyermekek papírmadarakat riasztanak fel. A filmben a rendkívül szép árnyjáték-jelenettől a festmény-animáción, a fotóanimáción és a pixiláción át egészen a natúrfilm részletekig minden ezt a kicsit szürrealisztikus, kicsit naiv, és néha szinte az ősi mítoszok világát érintő hangulatot kívánja szolgálni. Emiatt a látványgazdagság miatt hasonlíthatnám elsősorban a Schéner-filmhez, bár megvallom: engem ez a sokféleség ezúttal kissé már zavart is. Például: a gyermekrajz-figura feje helyén megjelenő és megmozduló gyermekportré fotóanimációja érzésem szerint már a stílustörés veszélyével fenyeget. Miként az is, hogy a filmen megjelenő gyermekrajz-világ egy részénél nagyovis érezhető: azt bizony felnőtt készítette. És ez egyáltalán nem mindegy! Talán a legzavaróbb volt ez számomra a fán megpihenő nagy madarak kissé túl merevre sikerült formarendjében. Végül: a film hangulatától távolinak éreztem az aláfestő „zeneként” használt eltorzított, kántáló szöveget is.
A kecskeméti műhely mintha csak egyfajta menedékhely lenne, már vagy féltucat Erdélyből áttelepült alkotót foglalkoztat. Egyikük Miklós Árpád, akinek ezúttal Szikra és Ekhó című filmjeit láthattuk. Mindkét alkotás alkalmas annak a grafikai igényességnek a felmutatására, amely általában jellemzi a kecskeméti animációs filmeseket, ám csak rá jellemző vonásnak látszik egyfajta komorság, mely itt-ott már a morbidba csap át. Jó példa lehet erre a sötéttónusokból felbukkanó, óriásira növesztett száj motívuma, melynek riasztó véglény-mozgása mindenfajta erotikus asszociációt kizár, s jóval inkább taszít, mint vonz. Ez a száj nem képes a csókra vagy a dalra, s nem formál meg értelmes szavakat, csak zabálni képes, mint az űrbelűeké. A két film becketti hangulatát profi módon használt grafikai eszköztár „emeli meg”, mely szinte már a lehetetlenre vállalkozik, amikor például az Ekhóban áttetsző anyagok mozdulását szimulálja, vagy különböző anyagok textúráját érzékelteti. Ennek a filmnek a kapcsán egyébként elsősorban érzésekről, hangulatokról számolhatok be, mert jól formált dramaturgia híján történésről bizony szinte alig lehet mondani valamit.
Ugyancsak erdélyi származású alkotó Szilágyi Varga Zoltán. Elsősorban is fölényes grafikai tudására csodálkoztam rá, másodsorban pedig arra, hogy minden munkája tökéletesen különböző eszköztárat használ. Sajnos egyetlen közös vonásuk mégis van ezen munkáknak: néminemű fésületlenség, amely hol a „túlbeszéltségben” (A gordiuszi csomó), hol a nehezen értelmezhetőségben (Origo), hol pedig a befejező képsorok sutaságában nyilvánul meg. Az Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat első fele – az éjszakában gyakorlatozó katonák jelenetsora – például valami egészen mást ígért hangulatában is, mint ahová a befejező képsorok eljutnak. Az első rész remekül groteszk képsorait drasztikusan elüti a befejezés bátran gusztustalannak nevezhető „poén”-ja, amikor a film végén szétfűrészelt trójai falónak riasztó naturalizmussal megformált belei kiömlenek. Rejtő Jenő óta tudjuk, hogy az nem is olyan nagy baj, ha a szakács rossz ételt főz, de ha ínyencfalatot készít el rosszul, az már szinte bűn. És hát itt ilyesmiről van szó. Mert a film első háromnegyed része egészen briliáns. Az éjszaka hangulatának minimális eszközökkel való, ám tökéletes megidézése, az arc-nélküli katonák remek figurái és professzionális mozgatása sajnos nem talált rá arra a gondolatra, amiért érdemes volt felvonultatni ezt az irigylésreméltó eszköztárat.
Szilágyi Varga Zoltán másik munkája a Tiszta kép remek ötletre épít, de a befejező képsor „poénja” itt sem ül igazán. Ez a film a tetoválásokat animálja, hozza minimális mozgatással szituációba, s látható élvezettel tobzódik a dilettáns rajzolatok világában. Mintha valami sajátos vonzódást fedezhetnénk fel a dilettánsok-készítetté munkák iránt éppen azoknál a grafikusoknál, akik tökéletesen birtokolják a grafika eszköztárát: eszembe jutott erről a filmről Szabados Árpádnak egy régebbi, hasonló karakterű rajz-sorozata is. Szilágyi Varga Zoltán ezúttal talán túlzásba is viszi a tetoválások világával való azonosulást, amikor erre a groteszk-bornírt-szomorú világra eltúlzott effektusokkal – például színes fényekkel – „rátesz egy lapáttal”.
Homolya Gábor Westernje dramaturgiai vétkekben nem marasztalható el. Sőt! Az utolsó képkockák poénját készíti elő az egész párperces „előjáték”. S ebben bizony nagyonis emlékeztet a hatvanas-hetvenes évek rajzfilm-felfogására, mely többnyire rajzban elmondott viccnek tekintette az animációs filmet. Nos, ez a film jó vicc! Szellemesen aknázza ki látásunk egyik konvencionális sajátosságát, s mint ahogy azt a profi viccmesélő teszi, észrevétlenül indítja el az embert egy gondolatsoron, hogy aztán egy váratlan ugrással formái-logikánk nehézkességére rámutathasson. Amikor ennek a filmnek a végén éppúgy felnevet az ember, mint egy jól előadott viccen, akkor voltaképp saját sablongondolkodásunk esendőségén nevetünk. S ez már bizony valami! – De azért úgy gondolom, hogy a magyar animációs filmet az olyan alkotók fogják megújítani, mint amilyen Szilágyi Varga Zoltán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1209 |
