Gelencsér Gábor
Magyar, 1982. Rendezte: Vitézy László. Szereplők: Németh Imre, Németh Imréné. Forgalmazó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet. 101 perc.
Vitézy László dokudrámája témáját és stílusát tekintve egyaránt a hetvenes évek társadalomkritikai kisrealizmusának jellegzetes terméke. Az „uralkodó osztályt”, azaz a munkásságot elnyomó pártbürokrácia bírálata nyílt és kérlelhetetlen: a falujában bauxitot találó egyszerű bányászt erkölcsi és anyagi értelemben kisemmizik a gazdasági, politikai és az előbbiek által irányított mediális hatalmak (ami akkortájt egyenlő volt a tévéhíradóval). A gépezet annyira olajozottan működik, hogy Vitézy és a film írója, Dárday István jókora kihagyásokkal, számos szereplővel adhatja elő az egymásra épülő konfliktusokat halmozó szövevényes történetet. Úgy tűnik, a „nehéz emberek” sorsa ismerős példázat a hatvanas évek óta, legfeljebb az értelmiségi feltalálóktól szélesedett ki a Kohlhaas Mihályok társadalmi palettája az egyszerű „megtalálókig” (jellegzetes motívumként a bányász disznói túrják ki faluja határában a KGST-nek különösen értékes hazai ércet).
Hasonló olajozottsággal működik a film formanyelve: a hetvenes évek Budapesti Iskolájának szellemében alkotják meg az amatőr szereplők a civil életükből vélhetően ismerős helyzeteket és karaktereket. Ám a Vörös föld annyira pontosan felépített történet, hogy kevés teret nyújt a spontán reakcióknak, így aztán a közreműködők valóban játszanak, s nem pedig élnek a vásznon. Mindennek következtében a film inkább tanulságos, semmint megrendítő. A tanulságok között azonban több is akad, ráadásul az egyik a mai néző számára különösen felértékelődik. Nem elég, hogy a szegény bányászt megfosztják a bauxitlelőhely felfedezéséért járó dicsőségtől, a külszíni fejtés miatt még a faluját is felszámolják. Emiatt saját közössége szembefordul vele, miközben ő ugyanúgy szenvedő alanya az eseményeknek, hiszen neki is el kell hagynia otthonát. A falu ledózerolásának képei tehát kitágítják a film gondolatiságát, összetettebbé formálják a főhős konfliktusát, aki nemcsak a rendszernek, hanem a természet kizsákmányolásának is az áldozata lesz. Mindent átható egzisztenciális kiszolgáltatottságot fejez ki a film végén munkaruhába átöltöző férfi a korban – és a dokumentarizmusban – szokatlan „full frontal nude” ábrázolása.
A kiadvány külön bekezdést érdemlő extrája a rendező 1976-os rövid-dokumentumfilmje, a Mecénások. A művészet/művészek és „a dolgozó nép” viszonyát taglaló esettanulmány olyasfajta kérdésekről beszél, amilyeneket manapság már fel sem merünk tenni. Ha érezhetünk valamiért nosztalgiát a Kádár-kor iránt, akkor az a kultúra fontosságába vetett kétségtelenül naiv hit. S ha netán megmosolyognánk a közönségtalálkozó lehangoló élménye miatt könnyeivel küszködő képzőművészt, gondolkodjunk el kicsit: lehet, mi is sírva fakadunk…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12088 |
