Ádám Péter
Daniel Leconte dokufilmje az 2007-es sajtóperről.
„Csakis akkor örülhetünk a szólásszabadság által biztosított felbecsülhetetlen értékeknek, ha abba a sok rosszba is hajlandóak vagyunk beletörődni, amelyek elválaszthatatlanok tőle.” (A.de Tocqueville: Az amerikai demokrácia)
Daniel Leconte 2008-as dokumentumfilmjének
címe – C’est dur d’être aimé par des cons
– azonos Cabu egyik karikatúrájának feliratával (a grafikus szintén életét
vesztette a január 7-i merényletben). A rajzon, amely a 2006. február 8-i Charlie Hebdo-szám címlapjának készült,
a próféta látható, amint arcát két kezébe temetve keserűen felsóhajt: „Mit
csináljak, ha ilyen balfasz híveim vannak?!” Ez a 2006. február 8-i szám sokáig
emlékezetes marad: a szerkesztőség ebben közölte a Jyllands-Postan című dán lap nagy felzúdulást keltő
Mohamed-karikatúráit, és emiatt a szám miatt jelentette fel, alig két nappal a lap
megjelenése után, néhány muszlim vallási szervezet a Charlie Hebdót, mégpedig azzal a váddal, hogy a gúnyrajzokkal „gyalázza
az iszlám vallást és a muszlim közösséget”. A film a szatirikus hetilap elleni pernek,
igaz, nem teljesen elfogulatlan, de mégis csak tárgyilagosságra törekvő bemutatása.A feladat nem volt könnyű. Az 1881. július
29-i többször módosított francia sajtótörvény 38. cikkelyében ugyanis tiltja a
bírósági tárgyalásokon való forgatást (sőt, még a fényképezést is), bár a
bíróságok előcsarnokában szabad filmezni. Ezzel élt is a rendező, rögzítve a
két tárgyalási napot kísérő rendkívüli várakozást, feszültséget és izgatottságot.
A két fél álláspontját és érvelését viszont már kénytelen volt stúdióban
felvenni, mégpedig úgy, hogy a lehetőségek szerint igyekezett visszaadni a
tárgyalóteremben történtek hangulatát. Az ügyvédek, újságírók és politikusok,
illetve a muszlim vallás képviselői nagyjából ugyanazt fejtik ki még egyszer a
kamera előtt, amit a bíróságon egyszer már elmondtak. Ez a tény azonban, bármilyen
fontos is a szólásszabadsággal kapcsolatos vitás kérdések tisztázása, a filmet eszméknek
és érveknek egy kicsit statikus összecsapásává, párbajává redukálta.
Pedig itt nem akárkik nyilatkoznak, sőt. A
rendező, legelőször is, megszólaltatja a hetilap karikaturistáit és újságíróit
(a többi közt azokat is, akik életüket vesztették a január 7-i merényletben); megszólaltatja
a vád és a védelem három sztárügyvédjét, a felmentést indítványozó főügyészt, a
muszlim szervezetek meg a francia szellemi élet ismertebb képviselőit (például
a filozófus Élisabeth Badintert, a Shoah
című dokumentumfilm rendezőjeként ismert Claude Lanzmannt vagy Dalil
Boubakeurt, a párizsi Nagymecset rektorát), mi több, olyan politikusok is
hangot kapnak a filmben, mint Nicolas Sarkozy, François Bayrou vagy a Francia
Szocialista Párt elnökeként megszólaló François Hollande. Az interjúkat pedig,
a tárgyalóterem előterében felvett jelenetekben, mint valami „görög kórus”, úgy
kíséri pro vagy kontra a közönség soraiból megszólaló ismeretlenek izgatott
nyilatkozata, indulatos kifakadása.
Minden perben van valamennyi színpadias
drámaiság, nem csoda, hogy a tárgyalóterem a játékfilmforgatásnak is kedvelt
helyszíne. Ezt a drámaiságot azonban az említett okok miatt nem lehetett
visszaadni. Egy valamit azonban nagyon is lehetett érzékeltetni, nevezetesen
azt, hogy milyen váratlan fordulat, mekkora coup
de théâtre volt az ügyben az akkor még csak elnökjelölt Nicolas Sarkozynek
a Charlie Hebdo főszerkesztőjéhez
intézett támogató levele, amit az egyik védőügyvéd a tárgyalóteremben fel is olvasott:
„Fontosnak érzem – írja a jobboldali politikus –, hogy a per kezdetén
támogatásomról biztosítsam a hetilapot, amely a szatíra, a csúfondáros kritika meg
a lázadó szellem régi francia hagyományának folytatója. Vitathatatlan tény, hogy
[…] a lap karikatúrái gyakran túlzóak, szélsőségesek, sőt, ízléstelenek is,
ahogyan ezt nemegyszer saját bőrömön kellett tapasztalnom. […] Csakhogy
énszerintem még mindig jobb néhány szélsőséges karikatúra, mint a karikatúrák
teljes hiánya.”
A film végén – már túl vagyunk az ítélet
felolvasásán – a tárgyalóteremből kitóduló tömeget látni, majd azt, hogy a
közönség soraiból jó néhányan elismerően megtapsolják a díszlépcsőn lefelé
igyekvő szerkesztőket és karikaturistákat. Majd a kamera lassan ráközelít az Igazságügyi
Palota homlokzatára, illetve a homlokzatra kitűzött két trikolórra. Nemzeti büszkeség?
Főhajtás a francia igazságszolgáltatás előtt? Utóvégre a bíróság nemcsak
felmentette a hetilap munkatársait, de még meg is dicsérte őket, amiért sokat
tettek a szólásszabadság fogalmának pontosabb körvonalazásáért. Happy end –
gondolhatta a néző 2008-ban, pedig már a dokumentumfilm is sejtette, a bírói
ítélettel ez az ügy még messze nincs lezárva.
Nem könnyű, ha hülyék szeretik az embert (C’est dur d’être aimé par des cons) – francia dokumentumfilm, 2007. Rendezte: Daniel Leconte. Kép: Xavier Liberman, David Quesemand, Thomas Risch. Zene: Cyril de Turckheim. Szereplők: Philippe Val, Cabu, Charb, Nicolas Sarkozy, François Holland, Dalil Boubakeur, François Bayrou, Elisabeth Badinter, Claude Lanzmann. A Francia Intézet bemutatója. 108 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 27-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12085 |
