Orosdy Dániel
A kortárs rendezők életművét elemezni mindig nagy kihívás, e színvonalas tanulmánykötet is izgalmas vitákat generálhat.
A hazai filmgyártás
a mozibarátok legnagyobb bánatára éppen kényszerszünetet tart, a magyar
filmkönyvek rajongóinak azonban egyelőre nincs okuk pánikba esni. A filmes
tárgyú könyvkiadás (beleértve az elemzés igényével íródott köteteket is) nem
adta fel a küzdelmet, időről időre napvilágot lát egy-egy olyan kiadvány, amely
méltán váltja ki bármely igazi mozista érdeklődését – adott esetben akár
rajongását. Most a kortárs amerikai rendezők kerültek sorra, méghozzá egy
minden ízében nívós, összességében és tanulmányonként is értékes válogatásban. A direktorokat Spielbergtől Linklaterig tárgyaló kötetet természetesen
lehetne kritizálni a szelekció szempontjai alapján, ez azonban bármilyen
válogatásra igaz, ráadásul Pápai Zsolt bevezetője meggyőzően érvel a
szerkesztői elképzelések mellett, kiemelve azt is, hogy minden ilyen
összeállítás önhibáján kívül hiányos, ami jó okot ad a folytatásra. Túl sok
érdemi kifogás tehát nem érheti a Korszakalkotókat, felkészült és
tehetséges szerzők alapos és végiggondolt portréit tartalmazza, ám ahogy az a
szövegben rendre előkerülő Ponyvaregényben is – igaz, az itt
olvashatónál némileg profánabb formában – elhangzik, a meddő udvariaskodásnál
több értelme van a konstruktív hozzáállásnak. Lássuk, mit lehet elmondani a
könyvről azon kívül, hogy mindenki számára kötelező, akit érdekel a modern
amerikai filmművészet. Az első és legfontosabb állítás ebben a körben, hogy a Korszakalkotók (érdemeitől
és hibáitól függetlenül) jó kiindulópontja lehet egy régóta érő vitának, mely a
szerzői filmelméletet, pontosabban az e gyűjtőnév alatt tárgyalt legkülönfélébb
elképzeléseket veszi górcső alá. Külön vizsgálatot érdemel ezzel kapcsolatban
az a kérdés, hogy mennyiben tekinthető tudatos döntés eredményének mindaz, amit
a vásznon látunk, azaz nem lenne-e indokolt egy ponton túl csak érdekes, akaratlan
párhuzamokról beszélni konkrétan megfogalmazott metaforák helyett. Mintha a
kötet egyes szerzői szerint a rendezők még levegőt se vennének anélkül, hogy
abban ne fogalmaznák meg önmagukat és az életüket, miközben tudván tudjuk: egy
film annál jóval több véletlennek és rendezőtől független döntésnek van kitéve,
hogy minden eleme mögött szándékosságot sejtsünk. Érdemes felidézni Arany János
idevágó híres mondását („Gondolta a fene!”). Adott esetben felmerülhet
problémaként az is, meddig érdemes érvelni egy direktor szerzősége mellett. Így
Ridley Scott auteur-i volta mellett nyilvánvalóan jóval több indok hozható fel,
mint ellene, mégis erősnek tűnik állandó témájaként kiemelni a társadalmi
mobilitást, főleg ha az elmélet védelmében említett művek jelentős részében a
rendező egyértelműen hozott anyagból dolgozott, minimális mozgástérrel a
narratívát illetően (például a Hannibal a befejezést kivéve
túlnyomórészt hűen követi a Thomas Harris regényében leírtakat). Scott talán
valóban tanúsít valamiféle vonzalmat a „korlátok áttörésének témája” iránt, de
összességében ez inkább csak egy érdekes eszmecsere alapja lehet, semmint
könnyen bizonyítható állítás, és végképp nem evidencia. Érdemes lenne e kötet apropóján tisztázni a kortárs kritikusok viszonyát
egyes fogalmakhoz (a könyv blockbuster definíciója jóval szigorúbb
annál, ahogy a szülőhazájában a szakemberek használják, illetve más források
meghatározzák ezt a kifejezést) és a „kommersz kontra művészet” vélt vagy valós
ellentétpárjához. Utóbbihoz kapcsolódik a „megapic” némileg önkényesen használt
és definiált fogalma is, amely mintha bizonyos fokig a „tiszta”
szórakoztatással kapcsolatos ellenérzések kódolására szolgálna (alátámasztják
ezt a megapic „örök mintájaként” említett Az elveszett frigyláda fosztogatóit
minősítő megjegyzések is, például „tucatfilmként” való beazonosítása.) Végül meg kell említeni, hogy az adatok és a formai következetesség
ellenőrzésénél érdemes lett volna több szerzőt bevonni a munkába, mert például
a filmcímeknél és neveknél előfordul pár baki, ahogy téves tényállításra is
akad példa. Utóbbi a legtöbb esetben lényegtelen, máshol viszont a kifejtett
elmélet megalapozását gyengítik (Tim Burton Batmanjében Jokernek nem
sminktől, hanem savtól fehér az arca, így az erre épülő gondolatmenet is hibás
ebben a formában.) Függetlenül a fenti, többnyire „véleményes” kifogásoktól, a Korszakalkotók
igazán figyelemreméltó munka. Olvasmányosan vezet be nem csak a tárgyalt
rendezők életművébe, de a modern film egyik korszakába és vonulatába is,
alaposan és tudományos igénnyel tárgyalva témáit. Külön erősíti az érdemeit,
hogy a Prizma ezzel a kiadvánnyal még éppen csak elindult az úton, tehát joggal
remélhetjük, hogy később még a jelenleginél is magasabb színvonalú munkák
kerülnek ki a folyóirat műhelyéből. Prizma Könyvek, 2013.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 31-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12083 |
