Győrffy Iván
Miközben a genetika sorsdöntő pozitív változásokat hoz, a hollywoodi filmek még mindig a klónokkal és az őrült tudósokkal riogatnak.
Mióta az ezredforduló éveiben részlegesen, majd teljes egészében közzétették az emberi genom, azaz az emberiség minden egyes tagjában megtalálható örökítő anyag információtartalmát, a DNS-ben fellelhető alkotóelemek bázissorendjét, nem csupán a genetikai laborok, de a hollywoodi álomgyár is ontja a tudomány dinamikus fejlődésére rácsodálkozó, illetve azt figyelmen kívül hagyó alkotásokat. Ugyanakkor a fáziskésés is szembetűnő: vagy – hasonlóan az 1990-es évek mozgóképeivel, így egyebek mellett az őslények felélesztését vizionáló Jurassic Park első két részével vagy a háromdimenziós élőlény-rekonstrukciót szemléltető Az ötödik elemmel – két lépéssel előrébb, gyakran viszont ugyanannyival hátrébb jár, mint a tudomány szorgos művelői. A klónozás elmélete és gyakorlata, mely területen szinte óráról órára újabb eredményekkel szembesülhetünk (a katonai és a genetikai kísérletek szürke zónájából profitáló laborok ismeretlen, ellenőrizhetetlen produktumait most nem említve) például egy alternatív, némileg homályos és kellően taszító jövőképpel párosul e játékfilmek zömében, melynek nem sok köze van a szakemberek és az érdeklődők számára ismert valósággal. A sziget, a Ne engedj el! élő humán szervgyárai értelmüket vesztik a tenyészthető őssejtek, sőt a visszaprogramozott felnőtt testi sejtek manipulálásával javítható vagy növeszthető, immunkompatibilis saját szervek lehetősége, az emberi géneket (is) hordozó, transzgénikus állatok tenyésztésére irányuló sikeres kísérletek fényében, és a Womb (Méh) kizárólag a genetikai hatásokra fókuszáló fejlődéstörténete is a levegőben lóg. Emiatt persze az általuk felvetett morális dilemmák valóságélménye is megkérdőjelezhető – elegáns vagy otromba elmejátékoknak tűnnek csupán, melyeknek igen korlátozott a szavatossága.
Habár az öröklődő diszkrét egységek, az allélok meghatározásában úttörő Gregor Mendel ágostonrendi szerzetes 1860-as évek közepén (Darwin evolúciós alapművével majdnem egy időben) eredményt hozó borsókísérletei óta a genetika tudománya jelentős átalakuláson ment keresztül – még arra is bőven volt idő, hogy a mendeli tanokat évtizedekre elfeledjék, majd látványosan újrafelfedezzék a századfordulón, és 1905-ben végre nevet is adjanak az új tudományágnak –, az igazi áttörés sokáig váratott magára. A háttérben szakadatlanul zajlottak a nagyközönség számára nem túl látványos kutatások, ám a DNS 1944-es izolálásáig és szerkezetének Nobel-díjat érő 1953-as meghatározásáig nem történt szenzációs előrelépés. A 20. század utolsó harmada óta ellenben egymást érik a kiemelkedő invenciók – más kérdés, hogy az átlagemberek ingerküszöbét legfeljebb az 1996-ban klónozott Dolly és a Szibériában kiásott gyapjas mamutok, illetve az emberek klónozására vonatkozó spekulációk és kétes eredetű bejelentések lépik át.
A DNS-szakaszok vágásának és összeillesztésének felfedezése 1970-ben, rá hét évvel egy bakteriofág vírus genomjának meghatározása, majd a DNS sokszorozódását lehetővé tevő mechanizmus megnevezése 1983-ban, hat évvel ezt követően az első gén bázissorrendjének felismerése, majd 1995-ben és 1998-ban egy baktérium, illetve egy többsejtű, valódi sejtmaggal rendelkező élőlény genomjának teljes meghatározása tette lehetővé azt, hogy az emberi genom szekvenálásának 1990 óta húzódó folyamata is sikerrel zárulhasson. Miközben a génsebészet, klónozás országútján is gyorsuló ütemben száguldoznak a járművek – elég itt csak arra utalni, hogy bár már 1952-ben klónoztak ebihalat (meglepő mellékszál: felnőtt békát sejtmag-átültetéses technikával, ahogy Dollyt és birkatársait készítették Skóciában, azóta sem sikerült), az elmúlt másfél évtizedben nagy sebességre kapcsoltak a tudósok a nagytestű emlősök, valamint gaurhoz és a pireneusi kőszáli kecskéhez hasonló veszélyeztetett, illetve kihalt állatok ivartalan másolásával –, a génterápiás gyógyászat hétköznapi alkalmazása már kézzelfogható közelségbe került.
Ez a forradalmi előrelépés azonban nem csupán a potenciális betegek, de a rendezők és producerek látómezejéből is kilóg – utóbbiak inkább az emberklónok társadalmi szerepéről, diszkriminációjáról, beilleszkedési problémáiról szeretnek akár évszázados távlatokban gondolkozni, mintsem arról, 2020-ra a jelenleg ismert nagyjából 8 ezer genetikailag meghatározott betegségből vajon melyeket lesz képes az orvostudomány nem csupán prenatális időszakban kiszűrni, de akár (ahogy ez számos esetben klinikai körülmények között ma is előfordul) felnőtteken is gyógyítani. Miként változtatja ez meg életkilátásainkat, a társadalom szerkezetét, milyen teológiai, filozófiai és etikai kérdéseket vet fel, mennyire kaphatnak szabad kezet a génmérnökök a jövő megtervezésében és az emberi populáció evolúciós évezredek által felhalmozott genetikai rendellenességeinek kiegyenesítésében? Szeretnénk-e, ha a társadalom vagyonos elitje csupa szőke, kék szemű, előre meghatározható nemű, atletikus termetű, kiváló kognitív készségekkel rendelkező, rejtett betegségeket át nem örökítő emberpéldányból állna, és milyen mélységű áthidalhatatlan szakadék nyílna a többiek alatt? Megannyi eldöntendő kérdés, mellyel kapcsolatban nem csupán Hollywoodban vagy Londonban, de Reykjavíkban (mint a Vérvonal című genetikai krimiben Erlendur nyomozó) és Budapesten is sötétben tapogatóznak a filmesek.
A DNS-t alkotó bázisok, az adenin, timin, guanin és citozin kezdőbetűiből alkotott című Gattaca egy „selejt” sorsán keresztül megpróbálkozott már e disztópia felvázolásával, hatásosan szemléltetve az eugenika lehetséges következményeit. Egy neves molekuláris biológus le is vonta belőle a szükséges következtetést: „A Gattacát minden genetikusnak meg kellene néznie, ha másért nem, azért, hogy megértse, miként tekint szakmánkra a közvélemény jelentős része” – írta a Nature Genetics című szaklapban.
Ugyan az ismeretterjesztő és egyéb televíziós csatornákon gyakran felbukkannak a genetika fejleményeit interpretáló szakemberek – példa erre a Mindennapi genetika című tízrészes magyar dokumentumsorozat vagy A genetika története című francia alkotás az előző évtized közepéről-második feléről, legújabban pedig Friderikusz Sándor 2014 őszén indult hat részes kerekasztal-beszélgetése a téma legavatottabb magyar kutatóival –, és a laboratóriumok immár nagy mennyiségben ontják a génmanipulált baktériumok által készített hatóanyagokat, továbbá a génmódosított élelmiszerek vagy a Jonathan-alma fogyasztók is gyakorta találkozhatnak a kártevőkkel és a környezeti hatásokkal szemben rezisztensebb, esetleg klónként előállított növényekkel, a genetika még mindig az ezoterikus és kissé gyanúsnak ható tudományterületek közé tartozik. S erről nem csupán az állítólagos emberklónokat előállító raëliánus szekták vagy kazah professzorok tehetnek, és csak részben a tudomány fellegvárába húzódó, érthetetlen kifejezésekkel dobálózó, s olykor a törvényes határok feszegetésétől sem idegenkedő laboránsok. Nyilván nem a tudományterület közérthetőségének és széleskörű népszerűségének letéteményesei a halálos vírussal fertőzött zombikat és emberfeletti képességekkel rendelkező klónokat egyaránt felvonultató Kaptár-epizódok, a (helyenként) úgyszintén kultfilmeknek kijáró hódolattal övezett Alien-széria egyes felvonásai, melyekben a klónozott Ripley humán génállománya a savas vérű, hatalmas étvágyú földönkívüliekével keveredik, a Penge vámpírmutánsai vagy az X-Men a polgárháborútól és a kölcsönös rasszizmustól sem idegenkedő „normális” és „paranormális” kolóniái.
Hibák a génbankban
Nem feladatuk, mégis elvárható minimum a magukat komolyan vevő alkotások esetében, hogy ha a tudományos kritériumokhoz nem is, saját jövőképükhöz konzisztensek maradjanak. A Közös többszörös, a második Austin Powers vagy A bárányok harapnak horrorkomédia esetében ez a kívánalom senkinek a fejében meg nem fordulna – de már A hatodik napon azonos korú, azonos identitással rendelkező Schwarzenegger-klónjainál, akik egy látszólag háziállatokat (újra) életre segítő cég vezetőjének és bérgyilkosainak „tökéletes másolatai” elől menekülnek, már célszerű lenne az embertelen kalandok életszerű mázba burkolása.
A sziget és a Kazuo Ishiguro regényéből forgatott Ne engedj el!, eltérő komplexitással és érzékenységgel, de mélyen elgondolkoztathatja közönségét a szerveikért nevelt emberutánzatok identitáskrízisén, nehezen elkerülhető életpályájukkal szembesítve: előbb-utóbb mind a műtőasztalon végzik. Nem véletlen, hogy a másodjára említett, Mark Romanek filmátirata egyetlen valódi „létrehozót” sem akar felmutatni: akik tudatosan elfogadják, hogy Istent játszhatnak életük időleges meghosszabbítása érdekében, s még arról is évtizedeken át gyűjtik a „bizonyítékokat”, hogy a donoroknak egyáltalán van-e lelkük, gyáva, arctalan klónjai csupán a felsőbbrendű hatalomnak. A sziget még boldog együgyűségbe taszította az élő szervek megrendelőit, s döntési lehetőséget kínált azok illúziótól megszabadított előállítóinak (a Felhőatlasz egyik a 2144-es Neo-Szöulban játszódó epizódjában Sonmi~451 felszolgálóklón megvilágosodva a lázadás élére is állhat, s egy posztapokaliptikus világ primitív törzse számára maga lehet a mennyei próféta), ám a Ne engedj el! vagy a Womb sivár, halott tengerpartjain az emberi nem mintapéldányai megroppannak a kiválasztottság terhe alatt.
Márpedig egy másolat számára az identitás az egyetlen kapaszkodó, amely az eredetiség felszínes vagy meggyőződéssel vallott tudatával ruházhatja fel. A hatodik napon hőse egy pillanatig sem lepődik meg azon, hogy a duplikátum a mintával gond nélkül felcserélhető – akár a hitvesi ágyban is. A klónozott végrehajtókat felvonultató sci-fiknek azonban itt-ott beletörik a szikéjük az éntudat érvényes replikálásába: a Hold beleegyezése nélkül többször hároméves ciklusra szerződtetett technikusa ugyanazt a kapcsot érzi a Földön maradt családjával, s ugyanazzal az életerővel, elszántsággal veti bele magát a hélium-3 izotópot gyűjtögető, gonosz kitermelő vállalat elleni küzdelembe, mint eggyel korábbi önmaga. Hasonlóképpen nehezen értelmezhetők – a magyarázatot a forgatókönyvek rendre megspórolják – a Feledés drónjavító alkalmazottjának semmiből felbukkanó „emlékképei”, melyek végül átformálják személyiségét, s nem csupán őt, de hárommal későbbi másolatát is azonossá teszik a hősies, családszerető, az emberiség jövője iránt felelősséget érző és a végső áldozattól sem visszariadó, feltételezett eredetivel.
Már az 1978-as A brazíliai fiúk – amelynek korhű remake-jét újra tervbe vették – is meg volt győződve arról, hogy elég mesterségesen megsokszorozni és hasonló szocializációnak kitenni, érzelmi és földrajzi környezetbe helyezni Hitlert ahhoz, hogy új diktátorokkal ajándékozzuk meg a leigázni vágyott tömegeket. Ez a tévhit még most sem veszett ki teljesen. A személyiségmásolás dilemmáját ma azonban a legtöbb klónfilm egy huszárvágással oldja meg: tudatimplantációval, ember-gép fúzióval vagy biotechnológiai szempontból némiképp zavaros információátvitellel növeli az alanyok komfortérzetét. Olyan is akad persze, amelyik a gének mindent elsöprő erejében hisz: Fliegauf Benedek angol nyelvű mozija, a Womb egy gyermekkori szerelmét elvesztő, majd mesterségesen – saját méhében – „életre keltő” nő kálváriáját állítja előtérbe, s nem csupán külső jegyeikben tételezi azonosnak a két fiút, a halottat és a világra segítettet. „A környezet hatása arra, hogy mi milyen emberek vagyunk, nagyon eltúlzott – nyilatkozta maga a rendező. – És hogy genetikailag mennyire meghatározottak vagyunk, az nagyon alulértékelt. Én a genetikai meghatározottságban hiszek. Azt is gondolhatnád, hogy ez fatalizmus, de közben nem, mert a genetika inkább csak egy töltény, és mi vagyunk azok, akik meghúzzuk a ravaszt.” A kísérlet persze semmi mással, csak kudarccal, vereséggel végződhet: a fokozatos pszichés adaptáció lehetőségétől megfosztott klón inkompatibilitása teremtőjével – anyjával és szeretőjével – előre sejthető.
A génalapú gyógyászat ma már lehetővé teszi, hogy az ezredfordulón átnyúlva még 3 milliárd dollárba kerülő és csaknem másfél évtizedig tartó, ma már viszont egy nap alatt és ezer dollár költségen elvégezhető genom-szekvenálás nyomán személyre, azaz génállományra szabott orvosságokat vehessünk magunkhoz, preventív módszereket alkalmazzunk a génjeinkben kódolt, de a környezet által nem feltétlenül előhívott betegségek elkerülésére, sőt akár fényképünk célzott analízisével időben felismerhessük és gyógyíthassuk, elkerülhessük a ritka genetikai rendellenességeket. Ígéretes példák akadnak a pluripotens, azaz még bármilyen testi sejtté fejlődni képes őssejtek sérült szervekbe juttatására és azok önregenerálására – ráadásul ezeket már nem feltétlenül csak mondjuk köldökzsinórvérből vagy embrióból lehet nyerni, hanem felnőtt sejtek átprogramozásával is létrehozhatók, még ha átalakulási potenciáljuk egyelőre korlátozottabb is.
A transzgénikus növények és állatok előállítása tényleg mindennapos jelenség – semmi meglepő nincs tehát abban, ha a Teremtőt génpárbajra kihívó, etikátlan módszerei miatt kutatásától eltávolított sebész transzgénikus kísérleteket folytat és éghetetlen, sérthetetlen emberi bőrt óhajt kifejleszteni disznóbőrből A bőr, amelyben élek Almodóvar-filmben. A bosszút, istenítéletet saját kezébe vevő tudóst persze ugyanúgy saját teremtménye árulja és pusztítja el, mint a Dr. Moreau szigete Wells-regény harmadik, mindeddig utolsó filmfeldolgozásának génmanipulációval állatból emberszerű karikatúrákat barkácsoló házigazdáját. Hasonlóképp halálra ítélt a Hibrid/Splice genetikus-párjának „édesgyermeke”, aki hamar a fejükre nő, s beigazolja a közkeletű vélekedést, hogy a genetikai laborok könnyen az Antikrisztus szülőszobái lehetnek. A Penge 2. és a Mimic Guillermo del Toro-féle szupervámpírjait, illetve fajkeresztezéssel világra szabadított pusztító ízeltlábúit vagy Michael Crichton baktériumból fejlesztett ragadozó organizmusait a Prédában egyaránt az uralkodásra termett faj pszichofizikai korlátainak meghaladására tervezték, de előállításuk önsorsrontó stratégiának bizonyul. A gének összeboronálása és átprogramozása, amely ma a biológia egyik legprogresszívebb, legdinamikusabb előrelépést produkáló területe, a futurisztikus thrillerekben szinte kizárólag az emberi önzés és szűklátókörűség terepévé silányul.
A homo sapiens evolúciós genetikai öröksége, amely mindössze 1,06 százalékban különbözik a csimpánzétól a fajspecifikus variációktól eltekintve, kétélű fegyver: megóvhatja, de sebezhetőbbé is teheti az előbbit az apokaliptikus határhelyzetekben. Az X-Men különleges génnel rendelkező, emberen túli képességeket felmutató mutánsai egymással, az emberiséggel és a génterápia vívmányaival is fel kell, hogy vegyék a harcot: a harmadik rész, Az ellenállás vége a mutáció eltörlésére kifejlesztett oltással taszítja rettegésbe és serkenti agresszív ellenlépésre a szupernormális közösséget. Itt éppen az áldásként és átokként egyaránt számításba vehető másság az, amely felborítja az erőviszonyokat és a törékeny társadalmi békét. Holott, mint az új köntösbe öltöztetett A majmok bolygója második részében (Forradalom) láthatjuk, a genetikai eltérés a kisebbségbe és defenzívába szorult emberiség védőbástyája is lehet egy pusztító, a majmok intelligenciáját viszont meghatványozó vírus ellenében. A legkilátástalanabb helyzet akkor áll elő – mint az a Marvel-képregényuniverzum 1960-as években előállított és a televíziós sorozatokban, majd a filmvásznon is nézők millióit ijesztgető szörnyembere, az időnként zöld izomkolosszussá változó Hulk esetében megfigyelhető –, amikor a gén(adat)bankban bekövetkezett zavarok is megágyaznak a veszélyes sugárzásnak és a pszichés sérülékenységnek. A főhős dühkitörései és ideggyengesége egyebek mellett e genetikai rendellenességeknek köszönhetően teszik csatatérré tárgyi környezetét vagy magánéletét. Az időutazó felesége idegességében eltérő idősíkokba vetődő, szánalomra méltó könyvtárosa még rosszabbul jár: már nem csupán saját bőrében otthontalan, a természet rossz tréfájának csattanójaként csak szemlélheti, de meg nem változtathatja életfogytig tartó számkivetettségét.
„Újabb nap a Paradicsomban” – a Feledés parazita, emberbábjaikat mindvégig láthatatlanul irányító földönkívüli lényei, a „dögevők” által klónná alázott űrhajósnőjének egykor szabad akarattal fogalmazott szarkasztikus megjegyzése életfilozófiává nemesedik a rákényszerített éntudat csapdájában. A genetika tudományának tegnap még érvényes, holnap már meghaladott vívmányai a mai filmkészítők horizontjára ezt a látens fenyegetettség-élményt vetítik. Káprázat csupán a felsőbbrendű elmébe vetett bizodalom, az istenkísértő szándék mindig elnyeri méltó büntetését: a Paradicsom kapuját immár nem kerubok őrzik lángpallossal, hanem sápkóros mutánsok, Frankenstein műtőasztalon összefércelt, névtelen szörnye, gyermekien ártatlannak látszó, de a felszín alatt iszonytató kínokat átélő klónok, nanorobotok és megpiszkált biológiai órájú embriók.
A művi rettegés mindeközben eltereli figyelmünket nem csupán arról, merre kanyarog valójában az emberi merészség ösvénye, de arról is, miként hatástalaníthatnánk a sejtmagonként két méter hosszú DNS-be integrált bombák időzítő szerkezeteit, s amennyiben képesek leszünk felülírni a törzsfejlődés és a civilizáció legártalmasabb kódjait, másnap vajon milyen világra ébredünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12082 |
