Rusznyák Csaba
The Hobbit: The Battle of the Five Armies – amerikai-új-zélandi, 2014. Rendezte: Peter Jackson. Írta: Fran Walsh, Philippa Boyens, Peter Jackson, Guillermo del Toro. Kép: Andrew Lesnie. Zene: Howard Shore. Szereplők: Martin Freeman (Zsákos Bilbó), Ian McKellen (Gandalf), Richard Armitage (Tölgypajzsos Thorin), Andy Serkis (Gollum). Gyártó: New Line Cinema / MGM. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 144 perc.
Tolkien könyvének monumentális filmtrilógiává dagasztása már az eddigiek alapján is erősen megkérdőjelezhető volt, de a zárlatra válik csak igazán egyértelművé a koncepció tévedése. Az öt sereg csatájára még az alapművet toldozó mellékszálakkal együtt sem jutott elég cselekmény (cirka 140 percével ez a legrövidebb Középfölde-film), így dramaturgiailag olyan, mint A jedi visszatér: az elején gyorsan feloldják az előd cliffhangereit, majd jön a végső összecsapás.
De amíg A jedi visszatérnek csak egy maroknyi szereplő útját kellett elegyengetnie a stáblistáig, addig Peter Jackson terhes (és kínos) szerelmi szállal, felszínes apa-fiú konfliktussal, a barátság és az árulás motívumaival zsonglőrködve, egy egész sereg karakterrel kénytelen foglalkozni. Néhányukra feleslegesen sok időt szán, másokat ellenben teljesen méltatlanul, röpke búcsú nélkül veszejt el a vágószoba forgatagában – még maga Bilbó és Gandalf is mellékvágányon zakatolja végig a játékidőt.
A fókusz a törpcsapat vezérén, az arany által megrészegített Thorinon van, akinek hanyatlása és őrülete jóval hangsúlyosabb és sötétebb, mint a könyvben, ez pedig kivételesen jól sül el: Bilbó helyett most ő a néző érzelmi kapcsolódási pontja a cselekményhez, megváltástörténetének beteljesülése csaknem katartikus eredménnyel jár.
Azonban a trilógia befejező része is kényszerűen meg akar felelni A Gyűrűk Ura-adaptáció monumentalitásának, és ezt a terhet még itt, a célegyenesben sem tudja levetni magáról: eluralkodik a karaktereken, a sztoriszálakon, az atmoszférán, ráadásul egy sajátosan bizarr szituációt is szül. A címbeli csata, legyen bármily grandiózus, csak homokozóbeli torzsalkodás az előd roppant csörtéihez képest – és ennek, tekintve, hogy A hobbit eredendően egy jóval lazább, kedvesebb és „kisebb” mű, mint a Gyűrűháború eposza, nem kellene problémának lennie, az említett erőlködés miatt mégis az. És Jackson ezt csakis saját magának köszönheti.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12080 |
