Kozma György
Madonna-klip: Udo Kier. Európa-film (Lars von Trier): Udo Kier. Otthonom, Idaho (Gus Van Sant): Udo Kier. Az 1971-es O történetének, a hetvenes évek Fassbinder-filmjeinek és Warhol-filmjeinek sztárja húsz évvel később ismét a moziban.
Alig hiszek a szememnek; a változások évei előtt Bódy Gábor egy befejezetlen (de még talán befejezendő!) filmjében (Kozmikus szem) és Xantus egy főiskolás etűdjében, valamint Hámos Gusztáv berlini másfélórás ZDF-sci-fijében együtt szerepeltem vele, sőt, szöveget írhattam neki... A Mátrában mászkáltunk a ködben a Bódy-forgatáson (páran gúnyoltak a stábból, mert rossz híre volt Udónak), vak zuhanyzó volt a Gellértben a Xantusnál (csak szöveget írtam az És így és eképpben), ő volt a gonosz Ming császár, a Mars blue-box uralkodója a harmadik munkában: „Olyan orrot ragasztok magamnak, mint a tiéd..:’ (Itt viszont játszottam is, tudósító-narrátort. Én is bírtam volna, ha kisebb orrom van, mondjuk, olyan, mint amit ő utál saját magán...) Egyetlen héten többet keresett, mint én a többhónapos forgatáson – de ez inkább jóleső csodálkozással töltött el, az ilyesmi (a tehetség s a tapasztalat „túlfizetése”) csak messziről tűnik „igazságtalannak.” A nem-szubkulturális sztárokra meg ő, Udo Kier, csodálkozhatott rá ilyen szempontból.
Nem szabad beleesni az ön-nosztalgia csapdájába: na és, mi van akkor, ha az ember véletlenül találkozott egy sztárral, aki most megint sikeres lett? Persze, ez biztató, meg öröm, de hát nem kell eltúlozni. Emlékszem, hogy csodálkozott, mikor az FMK-ban összeismerkedtünk – ugyanis merő véletlenül egy római családi nyaralásunkkor (én tizenéves voltam) egy szállodában laktunk... Akkor is azt mondtuk, amit tíz év múltán, mikor megint láttuk egymást: „na und”?...
Tényleg, anyám, ha élne, és látná, hogy örülne... Alig hiszem, hogy számít, Udo néhány évet pont a hetvenes-nyolcvanas évek budapesti avantgárdjának azóta elhunyt nagy neveivel – Erdéllyel, Bódyval, Hajassal – csavargott az „Efemká” és a Fészek után Hajassal, és persze Vető Jánossal is forgatott egy videót.) De tanulhatott azért itt valamit: a reménytelenséget. Hogy akkor sincs semmi, ha az ember igenis csinál valami jót... A visszhang se számít, a díjak se. A tehetség se, az intelligencia se, a siker... Semmi se „számít”... Éljük az életünket. „Bűn az élet...” szokta volt mondani Udo.
Az pedig szóra sem érdemes, hogy az Idahóban a főszereplő narkolepsziás (mivel nekem hasonló bajom volt már az Udo-korszakban is, ez egy másik azonosulási lehetőség számomra). Bár mondjuk egy biciklitolvajról is lehet világsikerű filmet forgatni, pedig valószínűleg nem sokkal több a Földön a biciklitolvaj, mint a (rövid ideig hirtelen álomba hulló) narkolepsziás. Nem elég, hogy a hős meleg, sőt prosti, szükség van a betegségre, hogy kimondhatatlanul aláhúzza a melegség (és a promiszkuitás) ontológiai státuszát – ezzel születni kell, legalábbis a tudomány mai állása szerint a terhesség valahányadik hónapjában kialakuló hormon-egyensúly függvénye: vagyis nem morális döntés kérdése, bárki bármit mond.
A sznob homoerotikus szubkultúra sztár az utolsó filmekben egyszerűen önmagát alakít] a, az Európában sokáig „látens” katonaszökevény, az Idahóban mindenét odaadja két stricinek, akik azért nem ölelik át egymást, mert „aki pénz nélkül fekszik le férfival, az buzi” ...Udo autóalkatrészekkel kereskedik a filmben (mely méltó társa Jarmuschnak, a Lynch-filmeknek vagy az Én kis mosodámnak), s a portlandi hotelszobában bevallja, hogy korábban avantgárd előadóművész volt – emlékszem, nekünk, pesti srácoknak ugyanúgy a hátunk borsózott tőle, mint a filmbelieknek... Viszont a „melegségét”, amelyet harsányan vállalt, akkoriban igenis min-denki tisztelte, talán épp lefegyverző őszintesége (és feminin szépsége) miatt. A taxisok megbocsátották neki, ha azt kiabálta hajnalonta, hogy „kurvataxi, kurvataxi.” Sose értettem, hogy nem bántották emiatt.
Udo Kier kedves színfolt a poszt-neoizmusok vizuális egén. Egy karakterszínész. Egy kismester. Kicsiből lesz a nagy. Az a kabát az Európában. Az a nevetés a Madonna-klip végén. Ahogy megsimogatja a motort az Idahóban – ráismerni. Ahhoz, hogy így öltözzön, meg kellett tanulnia levetkőzni. És sírni. És érezni.
Az ő emlékeinek egén talán Budapest lehet „kedves színfolt”. Na, nem. Egyszer pár barátját New Yorkból elküldte hozzám, mesélték, mennyire nem tudja kiheverni a Gábor halálát, a Warholénál, a Fassbinderénél is nehezebben.
Yoko Onoról már butikot neveztek el Pesten... Még szerencse, hogy nem a Bódy-teremben láttam az Udo-s filmet.
Szinte csak zárójelben jegyzem meg, hogy Udo huszon- és harminconévesen Warhol-filmek és Fassbinder-filmek nagy sikerei után járt Pesten (akkoriban a fiatal kezdők és rajongók közül talán egyetlen voltam a környezetében, aki több filmjét is látta, méghozzá véletlenül, s a bemutatásuk idején), s mivel tényleg híres volt, pont azt élvezte, hogy extravagáns fellépése itt, az Isten háta mögött, még valóban felhördülést és ámulatot tudott kelteni az egyszerűb vendéglátóipari üzemegységekben, miközben sex-and-drugs-and-rock-and-roll háromnyelvű humorát egy-az-egyben vette a művészeti fiatalság egy része.
Szubkulturális sztár az lesz, aki – mint Udo Kier – már a kezdet kezdetén ezoterikus filmekben vállal szerepet, valami eretnek magatartás modelljeként, s ezzel egyidőben a széles tömegek szeretetéről lemond. De kitart és tovább csinálja. Mert nem tehet másként. A tehetsége nem kisebb a „mainstream” kollégákénál, Al Pacino-nál vagy Dustin Hoffmannál: de nekik megbocsátható, ha egy-egy „meleg” szerepét eljátsszák, hiszen nem igazából „azok”... Az Udoféle meleg szépfiúalkat (amelyet néha szinte karikíroz, s a valóságban békés házasságban él – állítólag – Los Angeles környékén) örül, hogy még él, (s – bocsánat –, annak, hogy még nem halt meg AIDS-ben) nemhogy a „nagy” állócsillagok babérjaira áhítozna. Az ő karrierje, amikor Pesten forgatott, épp hanyatlóban volt odakint – hisz egy sikerfilm sztárja is csak pár hónapig az, egy top ten MTV-sláger is csak pár hónapig marad műsoron... Már amennyire akkoriban látszott, hogy ez még „karrier”, s hogy Warhol és Fassbinder ilyen hamar meghal: így a Pantheonba kerülve visszamenőleg beragyogják korai filmjeik volt csillagait. Ez megmentette őket a feledéstől, amelyre ítéltettek, amíg az éppen soros fiatalabb szépfiúsztárokat futtatták a mesterek.
Udónak meg kellett tanulnia a lemondást. És azt, hogy csakazértis tovább kell dolgozni. Szerintem ezt tanulta itt Bódytól, Hajastól, Erdélytől – akik szintén nem voltak kisebb tehetségek, mint nyugati kollégáik, egy Nam June Paik vagy egy Beuys, csak hát a nyilvánosság és a pénz hiánya... megölte őket. Udo elmehetett, túlélte. A lemondás volt a legfőbb tantárgy, gondolom, Warholnál és Fassbindernél is. De valószínűleg minden rendezőnél, kicsit talán Xantusnál és Hámosnál is, hiszen az ilyen színész minden rendezőbe beleszeret. Ha a rendező hetem, akkor két eset van: a reménytelenség, mert nincs közös munka, vagy (mint Bódyval) a közös munka és valami felejtés, már-már reményféle. Már-már.
Nem beszélve az öregedés réméről. Ilyen kis pisze orral, macskaszemmel és kiálló pofacsontokkal Udo csak addig „kelendő”, minden értelemben, amíg nem hízik el (tehát nem iszik túl sokat) és a szemránckrémet sem szabad kihűlni hagyni. Oldalról nem is néz ki már olyan jól. Amikor a Scotty-t megállítja és be akarja tessékelni a Mercedesébe – minekutána a srác elvágódik az aszfalton –, oldalról fényképezik, de alighanem ez az egyetlen eset évek óta.
Biztos hülyén hangzik, de tény, hogy engem is lehetetlen helyzetekből mentett meg párszor, s folyton jelen volt az én hasonló betegségem: szerencse, hogy nem vagyok profi filmkritikus, mert furcsa, ha egy sikeres kultusz-filmben az ember a saját élete egy motívumát látja viszont, mégpedig úgy, hogy elvben akár fel is merülhetne, hogy az Udo ötlete volt, épp miattam... mégha igazából nincs is kétségem, hogy a filmbeli Scotty egy másik erotomán narkolepsziás. Amikor rám jött a fáradtságroham, mindig azt mondta: „A bűntől vagyok fáradt!” (Magára mondta, mellesleg, akkoriban én teljesen visszafogott életet éltem, barátságunk, meg kell mondanom, a normális –”az ember a barátjával nem fekszik le” – keretek közt maradt.)
Kíváncsi vagyok, hogy Udo csodálkozik-e hirtelenjött sikerein annyi év begubózás után – bár nyilván közben is dolgozott, ha nem forgatott, akkor is ott volt a „Freudschaft-Arbeit”, a „barátságmunka”... Emlékszem, pár éve még kaptam is valakitől valami híradást a szülővárosából, Kölnből (miután épp elolvasta a könyvem angol fordítását), hogy „retrospektív” Udo-fesztivált rendeztek az egyik alternatív moziban.
Isten veled, Udo, jobb ha búcsúzom, hisz én itt maradtam a hepehupás pesti aszfalton, miközben Te ott villogsz az MTV-n. Ki tudja találkozunk-e valaha megint személyesen?
Bár, amennyire én ismerem, Udo nem felejti el régi barátait (rajtam kívül másokkal is tart kapcsolatot itt Pesten), és ebben az sem fogja megzavarni, ha egy időre megint jobb helyen lakhat és nagyobb kocsija lehet. Mert ami „kulturális, nem normális”, kiabálta egy-egy ünnepélyes bemutatón, fogadáson a mogorva pesti művésztársaság arcába.
Lehet, hogy az élet bűn – de a barátság munka.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 27-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1207 |
