Jankovics Márton
20,000 Days on Earth – brit, 2014. Rendezte: Jane Pollard, Iain Forsyth. Írta: Nick Cave, Iain Forsyth, Jane Pollard. Kép: Erik Wilson. Zene: Nick Cave, Warren Ellis. Szereplők: Nick Cave, Kylie Minogue, Ray Winstone, Warren Ellis. Gyártó: Film4 / BFI. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 97 perc.
Rendhagyó dokumentumfilm egy rendhagyó alkotóról. Nem is lenne helyénvaló, ha Nick Cave-ről hagyományos doksit csinálnának – mintha csak egy mitikus lényt akarnának a mikroszkóp lencséje alá kényszeríteni. Az ausztrál dalnok azok közé tartozik, akik nemcsak összetéveszthetetlen hangvétellel, hanem saját bejáratú művészeti univerzummal is rendelkeznek. Ez a világ pedig mindent és mindenkit, aki az erőterébe lép, a saját képére formál, és szerves egységbe gyúr. Sellők és gengszterek, biblikus látásmód és punk hevület, véres ballada és törékeny romantika, valamint zene, irodalom és film – mindez magától értetődő természetességgel olvad egy nagy egészbe a kezei alatt.
Nincs ez másként a 20.000 nap a Földönnel sem, mely nem is száműzi, inkább átlényegíti a hagyományos dokumentumfilmes dramaturgiát. A címben jelölt húszezerből ugyan csak Cave egyetlen napját követi végig, ám abba mindent belesűrít. Hisz pontosan ezt hangsúlyozza a filmben kifejtett ars poetica is: a jelen csak a múlt és a jövő találkozása, az „én” pedig nem más, mint a magunkban hordozott emlékek és lehetőségek mitizálásának játszótere. Egyetlen napunk rítusaiban így ott rejlik a teljes történetünk, csak elő kell csalogatni a búvóhelyéről. Cave számára márpedig maguk a dalok jelentik ehhez a leghatékonyabb csalit.
A film épp erről a különös folyamatról, vagyis a dal születéséről szól: miként is érlelődik a hétköznapok lombikjában, majd kel életre a stúdió nyugalmában, hogy végül felrobbanjon a színpadi szeánsz során. Közben persze zajlik az élet. Látjuk az ébredést, elkísérjük Cave-et egy csésze teára zenésztársához, majd jön a munka, a szülői értekezlet, a pszichoanalízis és a koncert. Cave tehát nemcsak kedvenc témáit, de saját magát is mitizálja. Mindez egyszerre rém színpadias és lefegyverzően őszinte. A jelenetek az ő költői monológjainak ritmusára lüktetnek, így csakis akkor ismerhetjük meg jobban ezt a különös figurát, ha engedjük, hogy a hatása alá kerüljünk.
És épp ez a lényeg. Hogy Cave és a hozzá hasonlók világát nem lehet kívülről megfejteni vagy azonosulás nélkül analizálni. Így ettől a filmtől se várjon senki ilyesmit. Itt ugyanis nincs külső, objektív szempont, és nem válik el a látszat a valóságtól. Vagy hogy a mítosz nyelvén szóljunk: nem kapunk semmiféle alaprajzot, de még fonalat sem – csakis a Minótaurosszal együtt bolyonghatjuk be a labirintust.
Jankovics Márton
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12069 |
