Kézdi-Kovács Zsolt
1989 decemberében sokkhatásként érintett valamennyiünket a romániai forradalom híre, a televíziós nyilvánosság előtt zajló véres események. Akkor már jó ideje nem jártam Erdélyben: nem volt kedvem megtapasztalni a legszörnyűbb elnyomást, megvolt nekünk a sajátunk. Néhány hónapra rá elindultam – egyelőre csak turistaként – hogy megtapasztaljam egy ország magához térésének drámai útját. Sok ezer magyar családdal együtt kerestem távoli rokonaim, de tágabb értelemben őseim földjét, amely annyi titkot, annyi nosztalgiát, annyi kötődést jelentett számomra. Turistaút volt ez mindaddig, amíg valahol a Sóvidéken, Háromfalun áthaladva meg nem álltunk az út szélén, egy fa-tornácos, kékre festett magyar ház előtt. Elsétáltam a kocsitól, és egyszerre megszállt a megmagyarázhatatlan érzés: ezek a házak, ezek az utcák, ezek a hétköznapi parasztemberek beszippantanak maguk közé, akár egy örvény ereje Hirtelen megnyílt ez a tudat alatt, nagyon mélyen ismerős világ, és abban a pillanatban éreztem: nekem vissza kell jönnöm ide, mert dolgom van még itt.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: akárcsak Orbán Balázs – akinek a könyve akkoriban került a kezembe – kamerával végigjárom egész Erdélyt, megörökítem ezt a kivételes állapotot, egy, a tizenkilencedik században megmerevedett ország képét.
Nem tudtam, mire vállalkozom, hiszen a példa-mű, a Székelyföld leírása a mi vállalásunknak csak kis részét fedte le. Munkatársaimmal, barátaimmal, a népes szakértő-csapattal feltérképeztük egész Erdélyt – nélkülük semmire sem mentünk volna kinn a terepen. Volt, amikor több csapattal dolgoztunk párhuzamosan. Így is három év kemény munkával sikerült – ha csak nagy vonalakban is – elérnünk a kitűzött célt: Erdély leírását.
Áldott állapot volt ez: az elfojtások, a félelem, a bizonytalanság után a hirtelen szabadság boldogító érzése fogott el mindenkit. Az emberek megnyíltak, segítőkészen vettek részt a munkában, nemzetiségtől, vallástól, politikai meggyőződéstől függetlenül. Ma már ennek egy jó része elillant: ma már nem lehetne egy ilyen vállalkozásba fogni. Talán értelme sem lenne: az akkor megörökített világ jelentős része nem létezik többé.
Az eredmény: 160 óra filmre rögzített anyag, és egy négykötetes dokumentáció. Ma már csak egy célom van: lassan kihunyó életemben minél többet a közönség elé tárni.
2013. október 19.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 09-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12054 |
