Sipos Júlia
Imre Loránd Balázs a Speak Easy Projectről és a Menjek/maradjak sorozatról.
A „máshol jobb?” kérdését feszegető hazai dokumentumfilmek előképe volt a 2007-es, New York – Budapest című, 42 perces színes magyar doku. S. Takács András és Pálos Péter – a forgatáskor 17 éves budapesti srácok – repülőre ülnek, és meg sem állnak New Yorkig. A világ egyik legizgalmasabb városát mutatják meg és közben azt a kérdést teszik fel maguknak és a kint élő magyaroknak, hogy milyen ott élni. Mit jelent a film készítői számára New York és a szülővárosuk, Budapest? A film születése óta az elvándorlás jelensége kilépett a szociológiai és demográfiai térből és a magyar művészeti élet egyik fontos témája lett. Megjelent a színházban, a zenei klipek között és dokumentumfilm sorozat is készül a témáról.
A Speak Easy Project tagjai saját finanszírozású dokumentumfilm-sorozatba kezdtek, amelynek a New Yorkban forgatott „pilot” epizódját 2013-ban mutatták be. A 30 perces portréfilmben Mirjamot és Attilát ismerjük meg, akik mindketten hosszabb ideje élnek és dolgoznak New Yorkban. Azóta elkészült a londoni epizód és ősszel folytatódott a forgatás Berlinben. Az alkotók szerint a menjek/maradjak projekt azért jött létre, hogy elindítsa a párbeszédet az egyik legfontosabb kortárs társadalmi trendről.
*
Hogyan állt össze a háromfős független dokumentumfilmes csapat? Józsa László, Imre Loránd Balázs és Hernáth Csaba, hogyan találkoztatok?
Lacival együtt jártunk egyetemre, jó barátok vagyunk azóta is. PSzakmailag 2008-ban fonódott össze a sorsunk, amikor egy helyzetben ahelyett, hogy saját céget alapítottam volna, beszálltam az ő már meglévő cégébe. Csaba később, az egyetemről félig kikerülve keveredett mellénk, és kezdettől fogva nagyon érdeklődő volt. Ő a szakmát teljes egészében a kezünk alatt tanulta ki, ezévtől ő is cégtulajdonos.
Két évet éltél Amerikában. Itt született a pilot-filmetek, a Menjek/ Maradjak New York ötlete?
Nem egészen. Laci ötlete volt és jóval később jött, mint az én 2001 és 2004 közötti amerikai tartózkodásom. 2012 tavaszán Laci épp hazafelé jött Londonból egy fapados géppel, ahol az unokatestvérét és a barátait látogatta meg. Az utasok összetételéből és az áthallatszó beszélgetésekből érezte át, hányan dolgoznak kint, hányan látogatják itthon maradt, vagy kiszakadt családtagjaikat, barátaikat.
Mit jelent a gyakorlatban a filmkészítésben a „közösségi finanszírozás”?
Egyre több, főként külföldi filmprodukció készül közösségi finanszírozási modellben (crowdfounding), köztük komoly, nagyobb költségvetésű független filmek is. Az elmúlt évek egyik legnagyobb ilyen projektje talán a Wish I Was Here, amire tavaly 3,5 millió dollárt gyűjtöttek össze a Kickstarteren. Itthon is láthattunk próbálkozást, filmes területen például az Argo 2 finanszírozásába próbáltak egyéni producereket bevonni. A hazai piac dimenziói és a fejletlen adományozói kultúra persze szoros határokat szab, ettől függetlenül mi is sikeresen alkalmaztuk a londoni epizódban. A korlátok miatt csak részfinanszírozási tényező volt, de a kijelölt célösszeg majd háromszorosát sikerült egy Indiegogo-kampányban összegyűjtenünk.
Mindhárman sokidőt töltöttetek „máshol”, a saját élményeiteket is beépítettétek a sorozatba?
A saját külföldi tapasztalataink talán segítettek, segítenek abban, hogy a témára fókuszáljunk, de mi a filmekben kifejezetten a kiválasztott szereplők történeteit, tapasztalatait kívánjuk elmondani a lehető legkevesebb részrehajlással. A jelenlegi berlini életem, és az, hogy itt is forog egy epizód, leginkább a körülmények megteremtésében, az esetleges partnerek és szereplők megtalálásában van segítségünkre.
A New York-i epizód sokkal inkább gondolati, alapkérdésekre figyel, a barátságról, az emberi kapcsolatokról, azok felszínességéről vagy mélységéről szól. A londoni film már a megélhetés kérdéseit, a hétköznapok problémáit feszegeti.
Nem feltétlenül értek egyet. A londoni filmben is kivétel nélkül felmerül minden téma, amit a New York-i filmben feldolgoztunk, sőt egy nagyon fontos témával több is. A több szereplő miatt a Menjek/maradjak London talán kevésbé megy bele a személyes sorsokba, ez talán igaz. Eleve célunk minden epizódot kicsit másképp csinálni, másrészt Londonnal kapcsolatban igényünk volt arra, hogy egyfajta tablót adjunk az angliai lehetőségekből, sorsokból. Mondanunk sem kell, hogy miután láttuk, hány magyar él kint és mennyire változatosan, nem feltétlenül értük el ezt a célunkat. Nagyon sok érdekes és elmondásra érdemes történet maradt ki.
Kováts András és Soltész Béla migrációkutatók – velük együtt dolgoztatok –, miben adtak segítséget a filmekhez, hiszen a szociológus tudományos szempontjai mások, mint a művészi, filmes nézőpont?
Egyrészt nem feltétlenül tekintjük magunkat művészeknek, bár a film operatőr-vágója, Hernáth Csaba kollégánk, illetve a zeneszerző, Bognár Csaba is nagyon sok művészi pluszt hoztak a filmek világába. A Menjek/Maradjak kezdettől fogva több kíván lenni, mint egy dokumentum-filmsorozat. A célunk, hogy témánk, az „új mobilitás” területén minden érdemes személlyel és szervezettel együttműködve generáljuk és fenntartsuk a társadalmi párbeszédet, illetve törekedjünk arra, hogy az mentes legyen a még oly jellemző kliséktől, tabuktól és politikai berögződésektől. A bemutatott történetek, helyzetek, tapasztalatok sokszor alátámasztják az általános trendeket, vagy éppen cáfolják azokat. Ezért fontos, hogy kutatókkal dolgozzunk együtt, hogy ne feltétlenül tekintsünk egy-egy történetet általános érvényűnek.
Sokan úgy vélik, hogy az egész „migration issue” nem is igazi probléma, mert az EU-ban szabad munkavállalás van és más országokból is elindulnak a fiatalok, különféle motivációkkal. Sokféle művészi feldolgozással találkozunk, gondoljunk az Illaberek című darabra a Katonában, vagy a Trafóban a Hungari-ra. Ti miért érzitek fontosnak a témát?
Az „új mobilitás” jelenleg az egyik legfontosabb társadalmi jelenség, amire nem feltétlenül csak mint problémára kell tekinteni, hiszen igenis vannak pozitív következményei. Ugyanakkor rengeteg kihívás elé is állítja a társadalmat. Fontos, hogy a párbeszédben, amit említettem, pontosan megfogalmazódjanak ezek a kihívások, illetve, releváns válaszok és megoldások szülessenek. Felfogásunkból adódóan mindhárman fontosnak tartjuk, hogy a magyar társadalom jól jöjjön ki ebből a változásból.
Az igazán emberi drámák a honvágy, a család hiánya, az emberi kapcsolatok, mindkét filmben megjelennek, elsősorban ez teremt feszültséget? Ebben rejlik a kérdés lényege, hogy „menjek vagy maradjak?”
Kinek miben, ezt nem feltétlen szeretném eldönteni. Viszont van egy tágabb értelme is ennek a dilemmának, ami a mindennapi élet szintjén is előfordul és a legalapvetőbb egzisztenciális kérdésekhez vezet vissza, aminek a felfejtésével megint csak nem próbálkoznék meg.
Hogyan lehet elkerülni ennél a szenzitív témánál, hogy bárki is valamilyen aktuálpolitikai állásfoglalást véljen kihallani a filmből?
Mindenki azt hall ki a filmből, amit akar. Ezt mi nem kívánjuk befolyásolni. Minket nem vezérelnek aktuálpolitikai szempontok, egyszerűen a valóságot szeretnénk bemutatni.
Niki, a táncosnő, Márk, a kínai orvoslással gyógyító, Attila, aki sofőr, azután egy egyetemista fiú, zeneművészek, akik egy szimfonikus zenekart alakítottak, egy szakács srác, megannyi különféle élet, hogyan zajlott velük a forgatás, mennyi időt töltöttetek velük?
Elképesztően intenzív időszak volt, nagyon jó visszagondolni rá. Nagyon hálásak vagyunk minden szereplőnknek, hogy a rendelkezésünkre álltak és a bizalmukba fogadtak minket. Óriási élmény volt a forgatás, úgy emberileg, mint szakmailag.
Valahol, azt nyilatkoztátok, hogy társadalmi vitát indukálhatnak a film epizódjai. Milyen vitára gondoltok? Mi lehet a hozadéka?
Sok a kibeszéletlen probléma, és olykor van ellenségeskedés is elmenők és itthon maradottak között. Jó lenne, ha filmek, vagy az azokat követő beszélgetések hozzájárulhatnának ezek rendezéséhez is.
A készülő berlini epizódnál hogyan lehet elkerülni, hogy ne legyenek gondolati ismétlések? Persze minden ember és család más, de az élethelyzetek hordozhatnak hasonlóságot, mi az, amiben más lehet, a helyszínen kívül egy-egy ilyen epizód?
Berlin elképesztően egyedi hely, és nemcsak Európában, magában Németországon belül is. Teljesen másfajta emberekkel találkozom itt, mint Londonban, vagy akár New Yorkban. Biztos vagyok benne, hogy az esetleges ismétlődések mellett be tudunk hozni új megközelítéseket. Tervezzük például, hogy alaposabban bemutatjuk a helybeliek, a befogadók nézőpontját is. Felmerült az is, hogy ne csak magyar szereplőkkel dolgozzunk.
Az eddigi két filmből azt érzékelem, hogy mindhárman élhetőnek tartjátok az itthoni világot, senki sem fogja „menekülőre”, ahogyan a filmekben is vannak, akik hazatérnek. Jól érzékelem ezt?
Megmondom őszintén, hogy vannak olyan tendenciák, amik egyre inkább aggasztanak Magyarországgal kapcsolatban, és ezek sokkal jobban kijönnek, hogy a mostani berlini tartózkodással időben nagyon közeli összehasonlítási alapom van. Ugyanakkor én nem kívánok kiszakadni az otthoni valóságból sem, és sokszor kerülök olyan helyzetbe Berlinben, hogy pozitív irányba kell kompenzálnom a Magyarországról a németekben kialakult véleményeket. Én nem azért jöttem el, mert otthon rossz lenne élni, hanem azért mert mást is szeretnék megtapasztalni. Egyre fontosabbnak tartom, hogy a külföldön szerzett tapasztalatok otthon is hasznosuljanak, és nem gondolom azt, hogy magyarként ne tudnánk legalább annyi jót és értéket hozni egy más kultúrába.
A média – különösen a közösségi média – nagy segítséget jelent ezeknek az élethelyzeteknek a feldolgozásában, a határátkelő.blog kifejezetten praktikus és egyben interkulturális segítséget is ad. Gondoljátok, hogy ezekből a filmekből is kaphatunk valamilyen segítséget? Esetleg a döntéshez, hogy menjek, maradjak, visszajöjjek?
Örülünk neki, ha így van. A végső választ erre a kérdésre viszont mindenkinek egyénileg kell megtalálnia.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12051 |
