Soós Tamás Dénes
A Káin gyermekei a Bebukottak három fiatalkorú gyilkosának sorsát követi majd 30 év múltán.
Az 1985-ös Bebukottak nemcsak a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének falai mögé és a kiskorú gyilkosok lelkivilágába engedett bepillantást, de a néző számára összesűrítette a kései szocialista rendszer esszenciáját is. Az HBO-ban már látható film jövőre moziba kerülő „folytatásában”, a Káin gyermekeiben Gerő Marcell három egykori elítéltet keresett fel és mutatta be, hogyan birkóznak régi bűnük súlyával.
*
Látva a Tökölön akkoriban elterjedt korrupciót és erőszakot, felmerül a kérdés: hogyan készülhetett el egyáltalán a Bebukottak?
Monory-Mész András: Akkoriban a Balázs Béla Stúdió még a szakmán belül is különleges helyzetben volt, mert önállóan dönthettünk a projektekről és nem volt bemutatási kötelezettségünk. Eredetileg nem erre a filmre készültünk, hanem a 17-re, amelyben 17 tizenhét évest szólítottunk meg, hogyan képzelik el Magyarország jövőjét. Egy hátrányos helyzetű fiatal nézőpontját is szerettem volna megmutatni, így jutottunk be Tökölre. Ott viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kérdés olyan mértékben abszurd, hogy vagy abbahagyjuk, vagy egy másik filmet kezdünk el forgatni. A forgatási engedéllyel aztán vissza-visszalátogattunk Tökölre: öt-hat forgatási napunk volt, amik között eltelt két-három hét. Lassan megszoktak minket a fegyőrök is, senkinek nem volt kétsége afelől, hogy a munkánkat végezzük. Ebben annak is nagy szerepe lehetett, hogy abban az időben a televízió monopolhelyzetben volt, ezért aki videókamerával forgatott, azt hivatalos személynek gondolták. Amikor aztán elkészült a vágott anyag, a filmet meghívták a torinói fesztiválra, ahol megkapta a Legjobb külföldi film díját. A hírt másnap az MTI jóvoltából lehozták az újságok, és ekkor kapott észbe a hatóság, hogy még nem látták a „dicső munkát”, ami sikereket arat külföldön. Berendeltek bennünket a büntetés-végrehajtási parancsnokságra, ahol egy rendkívül ceremoniális, feszült vetítésen bemutattuk a filmet. Utána volt pár perc vészterhes, néma csönd, majd artikulálatlanul lecsesztek bennünket. Furcsa érzés volt, nem tudta az ember, hogy kimegy-e még a hivatalból... A Bebukottakat végül „nem forgalmazható” kategóriába sorolták, de egyáltalán nem biztos, hogy ártott a filmnek a betiltás. Ez volt az első olyan film a BBS-ben, amely videótechnológiával készült, ezért ki is szabadulhatott a palackból. A főhatóság még ott tartott, hogy a filmesek negatívra forgatnak, amit el lehet zárni egy páncélszekrénybe, de ebből a filmből kicsúszott egy-két kalózkópia, és elkezdett terjedni. Még videókölcsönzőkben is hozzá lehetett jutni.
Hogyan került ki a film?
Monory-Mész: Nem tudom. Nem tagadnám le, de nem mi juttattuk ki.
A riportalanyok mindkét filmben nagyon őszintén nyilatkoznak. Hogyan nyitottátok meg őket?
Monory-Mész: A börtönben nagyon beszabályozott élet zajlik, így nekik már az is fura volt, hogy ott forgattunk. Rajtam kívül Mihancsik Zsófia volt a másik riporter, és ő az empatikus, kicsit rozsdás hangjával nem keltette azt a benyomást, hogy hivatalos közeg lenne. Az első srác őszintén elmondta, amit gondolt, így a börtönláncolatban elterjedt, hogy nekünk el lehet mondani a dolgokat.
Gerő Marcell: A börtönviseltek nagyon érzékenyek arra, hogy meg akarják-e vezetni őket. Gyorsan kiszúrják, ha valami hátsó szándék van a beszélgetésben. Én az elején szerencsére semmit nem tudtam arról, hogy miről fog szólni a Káin gyermekei, csak az a vágy hajtott, hogy felvegyem velük a kapcsolatot, és elmeséljem az életüket az ő szemszögükből. Érezték rajtam az érdeklődést, és beengedtek az életükbe.
A Bebukottak egyik jelenetében az elítéltek arra is vállalkoztak, hogy eljátsszák és bemutassák, „hogyan nevelik meg az újoncokat”.
Monory-Mész: A tököli börtön egyik legkeményebb körletében forgattunk, amikor az egyik cellából szóltak, hogy az ebédszünetben visszavonulnak a fegyőrök, és lesz egy 15-20 perces lyuk. Átsurrantam a kamerámmal, és a srácok vállalták, hogy megmutatják, milyen az, amikor valaki egyedül kerül be egy cellába. Nagyon profik voltak, az erőszaktechnika, az ütések pedig nagyon kidolgozottak, de egy haja szála sem görbült a srácnak. Zseniálisan levezényelték maguk között a jelenetet, sokat rendezni nem kellett rajta. Sokáig a szakma sem vette észre, hogy van benne egy átvágás: kétszer vettem fel a jelenetet, és egy drámai pontnál átváltottam a másik felvételre. Ezzel kapcsolatban nem volt lelkiismeretfurdalásom, mert nem az volt a cél, hogy rejtett kamerával felvegyünk, hanem az, hogy megmutassunk egy ilyen esetet. És ezek a srácok megmutatták. Mivel a hitelességéhez nem fűztem kétséget, fel is használtam a filmben.
A Káin gyermekei esetében a kamera jelenléte mennyiben segítette a szereplőket a múltjukkal való szembenézésben?
Gerő: Gabeszt, aki Pécsen és elsősorban az utcán él, miután öt-hat napot forgattunk vele, elkezdte zavarni, hogy továbbra is kísérgetjük. Nem értette, mit keresünk még ott, amire persze én sem tudtam válaszolni. Gabesz pedig elkezdte magában keresni a választ. Mi az, amit még nem mondott el? Mi az, ami minket érdekelhetne? A belső kereséséből fakadt az a bizonyos helyzet is a vagonban, amikor nagyon sok minden kibukott belőle, amit ilyen formában valószínűleg még nem, vagy csak keveseknek mondott el.
A forgatás során bármikor leállíthatták a kamerát, illetve megkérhettek arra, hogy a frissen felvett anyag bizonyos részét töröljük ki. Amit viszont meghagytak, azt szabadon felhasználhattuk a filmben. Igyekeztünk szem előtt tartani a ki nem mondott kéréseiket is, és csak olyan részeket raktunk be a filmbe, amiről úgy gondoltuk, hogy az etikus. Ez a film azt tűzte ki célul, hogy tiszteletben tartja azokat az embereket, akiket a társadalom nem szokott tiszteletben tartani.
Hármuk történetének mi a legnagyobb tragédiája szerintetek?
Gerő: Számomra elsősorban a családi hátterük volt a megdöbbentő. Nagyon fontos, hogy ezek az emberek nem általában vett gyilkosok, a legtöbb esetben 16 évesek sem múltak el, amikor megöltek valakit. Ez egy elképesztően érzékeny és képlékeny időszaka az emberi életnek, és a legtöbben azt gondolják magukról, hogy felnőttek, pedig még egyáltalán nem azok. Ezekkel a srácokkal ebben a képlékeny fázisban történt valami: minden esetben volt egy kiváltó ok, ami miatt gyilkoltak. Én nem tudom kizárólag őket okolni.
Monory-Mész: Van egy egészen szűk, megnyúló pillanat, amikor egy rövidzárlat vagy egy kontrollálhatatlan indulat miatt valaki elkövet egy rettenetes dolgot. Halálpontosan fel tudják idézni a történteket, de nem tudják megmondani, miért tették. Nem egy elhatározott, kikalkulált gesztusról van szó. De ez az egyetlen gesztus olyan következményekkel jár, hogy evidens: az illető a perifériára sodródik. Nem tud eljutni a megbocsátásig, mert saját magának se tud megbocsátani. Nincs feloldozás a történetben: ez az, ami igazán megrendítő.
Gerő: Meg vagyok róla győződve, hogy Gabesz esetében egy döntés következménye, hogy így él. Pontosan azért, mert nem tudott megbocsátani önmagának. Van egy középosztálybeli családja, amely, ha nem is gazdagon, de normális körülmények között él, és szereti, elfogadja, támogatja őt. Választhatna, de nem engedi meg magának, hogy más útra térjen.
A Bebukottak részben arról szól, mit tesz a börtön az emberrel, a Káin gyermekei viszont inkább arról, hogy mit tesz a család az emberrel. Zsolt szerint a család az egyetlen kötőerő, ami visszatarthatja a bűnözéstől az embereket, de közben kettőjüknek is a szülők adják az első lökést, ami elindítja őket a gyilkossághoz vezető úton.
Gerő: Sokáig az volt a terv, hogy a Bebukottak pandantját fogjuk megcsinálni. Pállal szisztematikusan próbáltam végigvenni azokat a kérdéseket, amikről a Bebukottakban érzékletesen beszél. De a válaszaiban semmi életszerű, semmi élményszerű nem volt. Ezek az emberek csak akkor hibáztatják a börtönt az életük alakulásáért, amikor felszínesen kell beszélgetni. Amikor elkezdenek érdemben gondolkodni azon, hogyan kerültek ide, mindannyian visszakanyarodnak a családjukhoz. Ez benne a legdrámaibb.
A két film stílusa szembeszökően eltérő: míg a Bebukottak egy szikárabb képi világot képvisel, addig a Káin gyermekei gyakran játékfilmes stílusban, szépen komponált képekkel dolgozik.
Gerő: A Bebukottakban tartalom és forma nagyon szorosan összekapcsolódik. A börtönbe zárt fiúkról szóló filmben a képkeret is mereven veszi őket körbe, nincs mód kinézni belőle; ettől is válik gyomorszorítóvá a film. A Káin gyermekeibe először át akartuk emelni a Bebukottak formai eszközeit, de már az első forgatási napon kiderült, hogy ez tévútra vinne. Teljesen más a tér – sok a külső, több a helyszín –, és más a történet, amit a két film elmesél. A Káin gyermekeiben elsősorban a sorstörténetekre próbáltunk koncentrálni, nem akartunk szociofilmet csinálni. Az összes helyszín, ahol forgattunk, kivétel nélkül mélyszegénységet és sok esetben nyomort tükröző közeg, és ezzel az esztétizáló stratégiával igyekeztünk elszakadni a szocio-dokumentumfilmektől. Másrészt az utóbbi időben nagyon megváltozott a képrögzítési technika. Már nincs szükség olyan nagy apparátusra, mint a nagyjáték- vagy tévéfilmeknél, akár egy kis fényképezőgéppel is lehet forgatni. Ebből adódóan nagyon intim helyzetek jöhetnek létre, és ha ügyesen kezelik a gépet és az utómunkát, akár versenybe is lehet szállni egy nagyjátékfilmes technikával készült filmmel, legalábbis az átlagnéző szemében.
Monory-Mész: A dokumentumfilmek esetében az eszközhasználat arra jó, hogy a saját percepciódat, figyelmedet leképezze a vásznon. Egy tárgyilagos stílus ellene dolgozna annak, ami a Káin gyermekeinek a lényege: hogy beleúszik az időbe, a folyamatba. Ez a fajta módszer sokkal hitelesebben közvetíti a dokumentumfilmkészítő figyelmét, ami végigvezet bennünket a történeten. Persze ha ez a módszer nagyon virtuóz módon jelenik meg, és megmondja, hogy mit nézzünk, az már túl sok lehet. De a figyelem természete hozzátartozik a dokumentumfilmkészítéshez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12048 |
