Vincze Teréz
Nuri Bilge Ceylan Arany Pálmás filmje.
2014 őszén láthattuk Andrej Zvjagincev Leviatán című filmjét itthon, mely a Cannes-i Filmfesztivál versenyéből a legjobb forgatókönyv díját hozta el. A lenyűgöző film láttán rögvest az jutott eszembe, hogy milyen lehet vajon az a film, mely még ezt is megverte az Arany Pálmáért vívott küzdelemben. Mivel pedig a Téli álom is megérkezett a moziba, mindenki elvégezheti az összehasonlítást. A filmet a „lassú film” török vezéralakja, Nuri Bilge Ceylan rendezte, aki mióta 2003-ban, ugyancsak Cannes-ban, robbantott a Messze című opusszal, minden új filmjével a francia riviéra versenyprogramjában debütál és rendre jelentős díjakat hoz el. Két dolgot jelez az ilyesmi: a rendező egyenes úton van a kortárs klasszikussá válás felé; előbb-utóbb egyszerűen már „járni fog neki” egy Cannes-i nagydíj. A zsűri – és a fesztiváldiplomácia – valószínűleg idén látta elérkezettnek az időt. Kétségtelenül rendezett ugyanis egy gigantikus, nagyvonalú, kompromisszumokat nem ismerő jelentős filmet, bár véleményem szerint összességében kevésbé lenyűgözőt, mint a Leviatán.
Nehéz persze ezeket a grandiózus és fajsúlyos „filmmonstrumokat” egymással összemérni. Tarr Béla és Alekszandr Szokurov mára már kortárs klasszikussá avatott képviselői e megalkuvást nem ismerő formának – mely látványban, tempóban és hosszban egyaránt megnyilvánul. (A Téli álom 196 perces.) Tapasztalatom szerint az ilyen filmek (ha jók) kétféle reakciót válthatnak ki: az egyik, hogy a film által teremtett sajátos formájú, idejű és nagyon erős atmoszférájú világban elveszve észre sem vesszük, hogy elröppen a két és fél, három óra, és a végén jól meg is kapjuk a kiérdemelt katarzist. A másik típus, amikor a film alatt végig valahogy kellemetlenül érezzük magunkat, soha véget nem érőnek látszik szenvedésünk, de legbelül tudjuk, hogy valami nagyon fontosnak és erőteljesnek vagyunk a részesei. Amikor vége, egyfajta megkönnyebbülést érzünk, a megszabadulás öröme azonban felemás, mert a film csak nem akar elengedni és még napokig ott kísért bennünk az élmény. Ez utóbbi, gyűlölve szeretett filmek csoportjába került nálam Ceylan műve, szorosan a 2013-as jelentős filmszörnyeteg, a Paolo Sorrentino rendezte A nagy szépség mellé.
A film főhőse, az idősödő Aydin egykor színész volt, most Anatólia egy eldugott sarkában kis hotelt üzemeltet, s cikkek és tudós könyv írásának szenteli magát. Együtt él vele fiatal felesége, akivel igen bonyolultan feszült a kapcsolata, valamint Aydin nem régiben elvált nővére. Aydin tulajdonképpen a környék mérsékelten keménykezű földesura, aki intézőjére bízza a piszkos munkát, ha gond van a bérlőkkel. A filmet egy ilyen üggyel kapcsolatos feszültség indítja, azt az érzést keltve, hogy valamiféle tragédiába torkolló, társadalmi parabolává válik majd a film, ami azonban nem történik meg. A feszültség lassanként oldódik, vagy helyesebben szólva más irányt vesz. Miközben a környékre ráköszönt a tél, és a szereplők egyre inkább beszorulnak a sötétbarna és a sötét narancs legmélyebb árnyalataival rembrandt-i ihletésűre világított, barlangszerű belső terekbe, egyre kegyetlenebbül, habár igen művelten és érzékenyen kezdenek egymás torkának esni főszereplőink.
A filmet nagy párbeszéd-kettősök tagolják, melyek megvilágításuk módjában és tétjükben egyre sötétebbé és fájdalmasabbá, dramaturgiai felépítésükben egyre összetettebbé válnak. A feleség és nővér, majd a két testvér, végül a férj és feleség grandiózus, akár 30 percig is eltartó nagy dialógusai alatt világossá válik, hogy egy vérbeli Csehov-drámába csöppentünk, Isztambulba vágyakozó nővérekkel, feldolgozatlan sérelmekkel, elhallgatások mögé rejtett, kibogozhatatlan érzelmi ellentmondásokkal. Az alkoholgőzzel néha szinte szagolhatóan átitatott barlangszerű belsőkből csak néha szabadulunk ki egy-egy gyönyörűen fényképezett, már-már szürreális szépségű, hideg fényességű tájképbe, de azt is csak azért, hogy még nyomasztóbbnak érezzük a belsők és az emberi kapcsolatok világát.
A film végére a szociális kérdésből adódó feszültség nem tűnik el teljesen, de inkább a sértett büszkeség, az elrontott életek keserűségévé válik. S ahogy a nagy beszélgetésjelenetek során a lappangó, majd alattomosan támadó érzelmi terrorra helyeződik a hangsúly, világossá válik, ebben a világban nem az a legszörnyűbb veszély, hogy valami végzetes tragédiába torkollik, hanem, hogy miközben emberi jóság, kegyesség és gonoszság, kíméletlenség, illetve az önzés és annak áldozata között meghúzhatatlanná válik az egyértelmű határ, a végletesen és véglegesen elrontott életek mélységesen mély kútjába nézünk. Nem tragikus, de nagyon fáj, mintha csak Csehov átköltözött volna Anatóliába.
TÉLI ÁLOM (Kis Uykusu) – török, 2014. Rendezte: Nuri Bilge Ceylan. Írta: Nuri Bilge Ceylan és Ebru Ceylan. Kép: Gökhan Tiryaki. Zene: Szereplők: Haluk Bilginer (Aydin), Melisa Sözen (Nihal), Demet Akbag (Necla), Ayberk Pekcan (Hidayet). Gyártó: Zeynofilm / Bredok. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos. 196 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12042 |
