Kolozsi László
A fiatalkorú bűnözők életútját feltáró magyar filmeket nézve nem marad kétségünk: a börtön súlyosbítja a bajt.
A csepeli kettős gyilkosságról dokumentumfilmet forgatni szándékozó ismerősöm mesélte, hogy nem az áldozatok környezetében találták rá az igazi drámára, hanem az elkövető családjában. Az áldozatok hozzátartozói felé mindenki szolidaritással, megértéssel fordult. Ellenben a gyilkos minden családtagjára rászálltak: a szomszédok, a munkatársak, az ismerősök. A gyilkos anyja végül felmondani kényszerült, annyira tarthatatlanná vált a helyzete a gyárban: az udvaron leköpték, volt barátai alázták meg. Emlékezhetünk Ragályi Elemér filmjére, a Pusoma-ügyet feldolgozó Nincs kegyelemre: az ártatlanul megvádolt férfi, szabadulása után nem tud beilleszkedni, úgy kezelik, mintha tényleg elkövette volna azt, amivel vádolják. Aki börtönbe kerül, de még az is, akire a börtön kapujának árnyéka rávetül, azzal a tudattal kell, hogy tovább élje az életét: számára már minden ideiglenes. Mert eljöhet a pillanat, amikor az ellene felhozott vádakról a vékony földréteget lesöprik, és akkor előbukkan újra a bűn. És a látványtól irtózattal fordulnak el a legmeghittebbnek gondolt társak és munkatársak is.
Niels Christie, a kiváló norvég jogtudós szerint, a büntetésvégrehajtás nem más, mint a társadalom tehetetlenségének kifejeződése. Nem kívánok hitet tenni a norvég rendszer, az alternatív büntetésvégrehajtási módszerek mellett, egyszerűen csak felsorolom, milyen tanulságai vannak a Káin gyermekeiben hasonló filmeknek, tehát azoknak, melyek eme film legfőbb állítását is tárgyalják: a bűnből nincs kiút. A billogtól – egykor emberéletet oltottál ki, börtönben töltöttél hosszabb-rövidebb időt – nem lehet szabadulni. Egy börtönpszichológus ismerősöm szerint – neves magyar rendező testvére – a billog évekkel a szabadulás után is meglátszik: Makk Károly filmjében, a Szerelemben a taxis azt mondja a frissen szabadultnak, meglátszik rajta, honnan jött: szürkébb az arca, és felöltője feltűnően gyűrött. A kórházban nem gyűrik meg ennyire a felöltőket, mondja. És részvéttel néz a mellette ülőre. Abban a légkörben, az ötvenhat utáni megtorlások idején, még a jól látható bélyeg sem váltott ki feltétlenül ellenérzéseket. Nem lehetett tudni, ki ült politikai ügyben, ki nem.
A hatvanas évek végére változnak a börtönnel kapcsolatos előítéletek. Sopsits Árpád – saját élményeit, tapasztalatait feldolgozó – művei közül kiemelkedik a Torzók, ez a gyereklelket zsugorító nevelőintézetet hűen ábrázoló, akár társadalmi parabolának is felfogható alkotás. És legalább ennyire parabola a szűk börtöncellában játszódó Bűn és bűnhődés, melyben rabok adják elő, egymásnak és egymásért, Dosztojevszkij művét. Ahogy parabola volt a fiúiskolák felfoghatatlan világát ábrázoló művek (nem csak filmek) jelentősebbik hányada is, így természetesen a túlélés lehetőségeit – egy szűk mozgásteret és szabadságot adó világban – tárgyaló Iskola a határon is, és az annak egy epizódját megelevenítő Hajnali háztetők, vagy Rózsa János Kabalája. A kis Valentino hőse mintha ebben a szűk közegben nőtt volna fel. Onnan jön, ahol szabad levegőt venni nem nagyon hagyták. Az életlehetőségek, a szabadságlehetőségek beszűkülésének filmje is ez: a kétségbeesésig fokozódó szabadságvágyé.
A rendszerváltás előtt a fiatalkorúak bűneseteit tárgyaló filmekben a fiatalok nem feltétlenül bűnözők, tévelygéseikért legalább annyira okolható a fojtogató rendszer, mint a jobb élet, a pazarabb, Ottlik Géza kifejezésével: nagyobb szabású élet vágya – illetve egy ilyen élet lehetőségének teljes hiánya.
A fiatalkorút e cikkben, természetesen, mint büntető jogi kategóriát is értjük. Az új Btk, tehát a 2012 évi C. törvény (ami a korábbi, 1978-as törvény helyébe lépett) szerint: fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat nem (a korábbi törvénynél az alsó határ a 14. életév volt). Az ezt követő szakaszban olvasható: „A fiatalkorúval szemben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjön, és a társadalom hasznos tagjává váljon, erre tekintettel az intézkedés vagy büntetés megválasztásakor a fiatalkorú nevelését és védelmét kell szem előtt tartani.” A törvényben megfogalmazott eszme tartalmával nem lehet vitatkozni, a gyakorlati megvalósítás lehetőségeivel viszont igen.
A börtön léleksorvasztó erejéről, arról, hogy mennyire nehéz a rehabilitáció, milyen keserves a visszailleszkedés, a Makk-tanítvány Sopsits mondta el a magyar filmesek közül a legtöbbet: fontosabb filmjei közé sorolható a Derengő, melyben egy filmes igyekszik feltárni a börtönben megismert Derengő sorsát. A fiatalkorú elkövetőkről szóló filmek rendre erről szólnak: hogyan indul el egy filmes hőse életvonalán, hogy eljusson addig a pontig, melyből érhetővé válik, miért követte el rettenetes tettét. Mely, e felderítési munka során nem lesz kevésbé rettenetes, ám az is világossá válik, hogy maga az elkövető is áldozat. A háttértörténet, az elkövető háttértörténetének megismerése, nem a tett elfogadásánál éri el végpontját, hanem annak belátásánál: szerencsésebbek vagyunk, mint az, akinek sorsát követjük – szerencsések, ha szeretve voltunk gyerekként. Sopsits Céllövöldéjének is ez a tanulsága: a rossz apák – az, hogy a család nem tud szerető légkört teremteni - okolhatók az elfajzott tettekért.
A kamaszok rendszerint azért ragadtatják magukat indulatos tettekre, hogy észrevegyék őket. Hogy feltűnőek legyenek. Sopsits kamasztrilógiájának harmadik része, az egyébként a korábbi filmekhez méltó, sajnálatosan ritkán emlegetett A hetedik kör mélyén is ott van ez a felismerés: a szeretet nélküli világban felnőtt gyerekek pótszereket, pótvágyakat keresnek, pótlékot, a szeretet helyett. Ez az öt éve készült film – aminek summáját a következőképpen adta meg egy kritikus: úgy tűnik, nincs jövő – ma még aktuálisabb.
Arról, hogy mivé lesznek a gyerekek, ebben a szeretet nélküli világban, melyben azoknak, akikben bízni akarnak, bízni szeretnének, ki vannak szolgáltatva, Mundruczó Kornél csinált két remek filmet: a rövid Aftát, és az életműve egyik legjobb (megkockáztatom, eleddig legjobb) darabját, a Szép napokat. A film erős, sokkolóan ható jeleneteinek többsége a börtönből kiszakadt Pétert alakító, taszítóan erőteljes Polgár Tamásnak, brutális jelenlétének köszönhető (igaz, a legtöbbször idézett jelenet Tóth Orsi szülése a forgó mosógép mellett). Péter a szocializálódni, beilleszkedni képtelen, arra nem is törekvő fiatal férfi minden mozdulatába bele van írva, bármit elkövethet, bármikor. A Mundruczó férfihősök kiszámíthatóan bekövetkező brutalitása nem elsősorban a börtönmúltnak, hanem annak a háttérnek köszönhető, amit a Mundruczó filmek nem tárnak úgy fel, mint Sopsits filmjei, de e háttér éppen azért is tud olyan riasztó lenni, mert csak sejthető, mert csak következtetni lehet rá.
Novák Erik Zuhanórepülésének hőse, Theo is frissen szabadult – akárcsak Péter: a film expozíciója a magyar filmtörténet legerősebb börtönbalhéja. Az első képeket, a fagyott rácsot szorongató kézről – az alá vágott hangok is hatására is, szinte belezuhan a néző a történetbe – a rabok vonulása követi a hóesésben, erre jön, mintegy mélyütés, a vécében lezajló verekedés, melyben a rabtársát (ki huszonnégyszer lett asszony négy hónap alatt) mentő Theót brutálisan megverik. (Nagy Zsolt nem csak itt játszik fiatalkorú rabot, de a Kolorado Kid-ben is – tegyük hozzá, az a film más korban játszódik, a börtönjelenet jelentése is alapvetően más). Kevés magyar filmben lehet látni ilyen hiteles arcokat. A börtönlakók többségének arcára hihetetlen élettörténet van írva.
A fiatalkorúak és a börtönök a közelmúlt számos magyar dokumentumfilmjében is megjelennek egymás mellé illesztve (Nagy István: Sorsod Borsod, 2010; Papp Bojána: Börtön rap, 2012). Az egyik legfontosabb alkotás a fiatalkorú elkövetőkről Bicskei Éva filmje (kár, hogy a kép-minősége a bulvártévék színvonalát idézi) a pártfogó felügyelőkről, vagyis a törvény napszámosairól. A 2008-as Pártfogók és pártfogoltakban feltűnnek az utóbbi idők legismertebb fiatalkorú elkövetői – a Moszkva téren szablyával hadakozó fiú, a McDonalds-os lövöldöző. A film tulajdonképpen azt próbálja megmutatni, mit lehet tenni annak érdekében, „hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjön, és a társadalom hasznos tagjává váljon”, mit tehet egy pártfogó, milyennek látja az „ügyfeleit”. Az említett börtönpszichológus ismerősöm szerint, aki két évet vagy annál többet lehúz egy börtönben, az képtelen visszailleszkedni. Nagyon kevés esélye marad a re-szocializációra. Azt, aki két évnél többet ült, egy a rabokat jól ismerő ember azonnal ki tudja szúrni, már messziről. A börtönévek nem tűnnek el a tekintetéből, nem kopnak ki a mozdulataiból.
Az inuit vadász legfontosabb kenyérkereső eszköze a kenu. Akinek nincs kenuja, az éhhalára van ítélve. Egy inuit kamasz fiú legfőbb feladata, hogy megtanuljon kenut készíteni. Akinek van kenuja, az el tud menni halászni, az tud halat, vadat szerezni. Egy inuit törvény szerint, aki súlyos bűnt követ el, annak össze kell törni a kenuját. Egy kenut hosszú idő újraépíteni. Mire a kenu kész lenne, az elkövető és családja éhen halna. Ezért a falu összeáll, és a bűnösnek a falu apraja-nagyja, megácsolja együtt az új kenut az összetört helyett. Az áldozat családja is segít a kenucsiszolásban. A bűnös aztán lerója háláját. Tudja, mit tettek érte, tisztában van azzal, hogy kenu nélkül meghalt volna. Élete végéig szolgálja, mintegy engesztelésképpen, a falu közösségét.
Nem tudom, mi a megoldás, mit is kellene tenni egy fiatalkorú elkövetővel. Ám az a napnál is világosabb – és ezt igazolja valamennyi említett film – hogy az elzárás a legrosszabb megoldás. Ez bezárja az fiatalkorúakat a bűnbe. Nagyon gyakran: életük végig. Az inuitok megoldása felszabadít a bűn súlya alól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12041 |
