Varró Attila
Bonyolult képmozaik + filozófia + enigma + 3D = JLG
Ugró vágásaival, beillesztett szöveginzertjeivel, negatívba váltó képeivel Jean-Luc Godard elsõ játékfilmjeitõl kezdve a nouvelle vague legradikálisabb formai kísérletezõjének számított, aki nem csak az elbeszélés, de a vizuális ábrázolás terén is folyamatos kihívások elé állította közönségét, rendre kizökkentve a nézõket a csalóka kényelmet kínáló filmvilágból. A következõ pályaszakaszt jelentõ 70-es évektõl már nem csupán korai sikerei dekódolható, összerakható cselekményeivel szakított, de kísérletezõ kedve kiterjedt a képek összeillesztésérõl a képek belsõ tartalmára, egyfajta posztmodern törekvéssel egyre több látványt zsúfolva a kockák kereteibe, legyen szó diegetikus (lásd képernyõk) vagy nem-digetikus osztott képmezõkrõl, többszörös expozíciókról, netán sokszorosan tagolt, síkokra osztott képmélységrõl. Miután a digitális technika térnyerésével az ezredfordulóra ez a törekvés még erõsebb lett és filmjei a Histoire d(u) cinemától a Film socialisme-ig immár kavargó, ezerféle képbõl komponált látvány-mozaikokká váltak, amiket a képtartalmakkal gyakorta csupán laza asszociációs kapcsolatban álló eszmefuttatások kísérnek, Godard megtalálta a maga helyét a 21. század attrakciókra építõ, történet-közömbös és hatásorientált filmuniverzumában, meglepõ testközelségben a Transformers- és Jackass-filmek multiplex-esztétikájához.
Ennek fényében az idei Búcsú a nyelvtõl markáns szerzõi fejleményét jelentõ térhatás mindössze újabb logikus – sõt régóta borítékolható – lépés ezen az évtizedek óta tartó úton: a két évvel ezelõtt készült The Three Disasters rövidfilmje után (ami akár a Histoire d(u) cinema monumantális filmtörténeti tablója 3D-zanzájának is tekinthetõ) Godard immár nem csak alkalmazza, de formálja, átértelmezi az ezredforduló népszerû filmtechnikáját, saját olvasatot adva neki mind formai tekintetben, mind értelmezés terén. Maga a filmsztori ismét igen csak enigmatikus, szerkezetét tekintve két „cselekményszál” váltogatja rendszertelen idõközökben egymást: az egyikhez a „Természet” cím kapcsolódik és többnyire Godard (Palm Dog-díjas) kutyája, Roxy felfedezõútjait követi az élénk digitál-színekben pompázó erdõkben, réteken, tópartokon, míg a „Metafóra” felirattal ellátott másik sztori egy fiatal lány és egy idõsebb férfi kaotikus kapcsolatának pillanatképeit villantja fel – mindössze homályos célzásokkal a konfliktusokra vonatkozóan, ám annál több mély értelmû párbeszéddel történelemrõl, filozófiáról, politikáról és más komoly, nagy horderejû dolgokról. A párkapcsolatból Godard-t ezúttal sem az eleje, közepe, vége érdekli, a két fél nem eltérõ személyiségként, inkább két esztétikai nézõpont képviselõjeként ütközik meg: a nõ ezúttal is (a korai Karina-filmjek hagyományát követve) egy ösztönösebb, érzékibb, közvetlenebb hozzáállást képvisel a világhoz és mûvészethez, míg a férfi az intellektuális, elvont, értelmezõ látásmód elszánt szószólója. (Szembenállásuk világosan megfogalmazódik abban, mit tartanak az emberiség legnagyobb „felfedezéseinek”: a vécén trónoló férfi a zérót és a végtelent, a meztelen nõ a szexet és a halált.) Noha a történet folyamán többször felbukkannak fordulatnak tekinthetõ események (köztük egy gyilkossággal), a hõsök a körülöttük zajló (cselekmény)világot mindössze újabb és újabb referenciapontként használják szüntelen társalgásaikban, amelyek gyakran kilépnek a jelenetkeretekbõl és narrátor-szövegként csatlakoznak tõlük független képsorokhoz.
Legbölcsebb tehát, ha a nézõ követi példájukat és krónika helyett inkább verbális videóklipnek tekinti a filmet, amelyben a képek és szövegek folyamatos kavalkádjából tetszés szerint választhat magának hatásmomentumokat vagy támpontokat az értelmezéshez – mivel a Búcsú a nyelvtõl mind látvány, mind gondolat terén bõséges orgiáját kínálja az instant élményeknek a multiplex-édentõl keletre. A 3D-technika nem csupán szokatlanul látványos módon jelenik meg (hasonlóan az 50-es évekbeli hõskor filmjeihez, dúsan rétegzett, mélységben komponált képekkel bombázva a nézõt), de Godard itt is megtalálja a maga ugró vágásait: nem csupán szokatlan pontokra fókuszál a képsíkok között, tetszõlegesen váltogatva az élesség határát, de a film több pontján egyszerûen felrúgja a technika alapszabályát, amikor különbözõ képet rögzít a jobb és a bal kamerával, összességében gyakorlatilag nézhetetlenné téve a képet. A pár szóváltásai során kétszer is teljesen eltérõ képet látunk a két szemünkkel, eltérõ nézõpontból, sõt még a kamera is másképpen mozog (például egyik szemmel a mozdulatlan nõ látható, másikkal a sétáló férfi): ez a rendhagyó 3D-látvány kettõs célt szolgál, Godard egyfelõl a nézõ érzéki bevonásának legerõsebb fegyverét jelentõ ezredfordulós technikát használja – lázadó gesztussal – kizökkentésre, másfelõl a film két uralkodó nézõpontja, a vizuális (nõi) és verbális (férfi) összeegyeztethetetlenségét is jelzi. Folyamatos küzdelem zajlik a vásznon, természet és metafóra, nõ és férfi, kép és szöveg között, ami a térhatású látványban is megnyilvánul (hol a két nézõpont, hol a képsíkok összeütközésében), a csata kimenetelét pedig nem csak a film címe jelzi, de a hõsnõ szájába adott végsõ kinyilatkoztatás is: „Hamarosan már a saját mondatainkhoz is tolmácsra lesz szükségünk”. Mintha csak Godard jövõképében a szavak és történetek vesztésre állnának: miként a filmben többször is elhangzik, az amerikai indiánok a világot erdõnek tekintik, ebben az erdõben kóborol önfeledten a nyelvi kommunikáció pórázát vesztett Roxy, és ez az erdõ az, amit az elõtérbe tolakodó verbális jelölõk eltakarnak elõlünk – a kép mélyére kell fókuszálni, hogy meglássuk a fáktól az erdõt.
GODARD: BÚCSÚ A NYELVTÕL (Adieu au language) – francia, 2014. Rendezte és
írta: Jean-Luc Godard. Kép: Fabrice Aragno. Szereplõk: Héloise Godet (Josette), Kamel Abdeli (Gédéon), Roxy Miéville. Gyártó: Wild Bunch / CNC / Canal+. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 72 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 42-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12035 |
