Varró Attila
Bonyolult képmozaik + filozófia + enigma + 3D = JLG
Ugró vágásaival, beillesztett szöveginzertjeivel, negatívba váltó képeivel Jean-Luc Godard első játékfilmjeitől kezdve a nouvelle vague legradikálisabb formai kísérletezőjének számított, aki nem csak az elbeszélés, de a vizuális ábrázolás terén is folyamatos kihívások elé állította közönségét, rendre kizökkentve a nézőket a csalóka kényelmet kínáló filmvilágból. A következő pályaszakaszt jelentő 70-es évektől már nem csupán korai sikerei dekódolható, összerakható cselekményeivel szakított, de kísérletező kedve kiterjedt a képek összeillesztéséről a képek belső tartalmára, egyfajta posztmodern törekvéssel egyre több látványt zsúfolva a kockák kereteibe, legyen szó diegetikus (lásd képernyők) vagy nem-digetikus osztott képmezőkről, többszörös expozíciókról, netán sokszorosan tagolt, síkokra osztott képmélységről. Miután a digitális technika térnyerésével az ezredfordulóra ez a törekvés még erősebb lett és filmjei a Histoire d(u) cinemától a Film socialisme-ig immár kavargó, ezerféle képből komponált látvány-mozaikokká váltak, amiket a képtartalmakkal gyakorta csupán laza asszociációs kapcsolatban álló eszmefuttatások kísérnek, Godard megtalálta a maga helyét a 21. század attrakciókra építő, történet-közömbös és hatásorientált filmuniverzumában, meglepő testközelségben a Transformers- és Jackass-filmek multiplex-esztétikájához.
Ennek fényében az idei Búcsú a nyelvtől markáns szerzői fejleményét jelentő térhatás mindössze újabb logikus – sőt régóta borítékolható – lépés ezen az évtizedek óta tartó úton: a két évvel ezelőtt készült The Three Disasters rövidfilmje után (ami akár a Histoire d(u) cinema monumantális filmtörténeti tablója 3D-zanzájának is tekinthető) Godard immár nem csak alkalmazza, de formálja, átértelmezi az ezredforduló népszerű filmtechnikáját, saját olvasatot adva neki mind formai tekintetben, mind értelmezés terén. Maga a filmsztori ismét igen csak enigmatikus, szerkezetét tekintve két „cselekményszál” váltogatja rendszertelen időközökben egymást: az egyikhez a „Természet” cím kapcsolódik és többnyire Godard (Palm Dog-díjas) kutyája, Roxy felfedezőútjait követi az élénk digitál-színekben pompázó erdőkben, réteken, tópartokon, míg a „Metafóra” felirattal ellátott másik sztori egy fiatal lány és egy idősebb férfi kaotikus kapcsolatának pillanatképeit villantja fel – mindössze homályos célzásokkal a konfliktusokra vonatkozóan, ám annál több mély értelmű párbeszéddel történelemről, filozófiáról, politikáról és más komoly, nagy horderejű dolgokról. A párkapcsolatból Godard-t ezúttal sem az eleje, közepe, vége érdekli, a két fél nem eltérő személyiségként, inkább két esztétikai nézőpont képviselőjeként ütközik meg: a nő ezúttal is (a korai Karina-filmjek hagyományát követve) egy ösztönösebb, érzékibb, közvetlenebb hozzáállást képvisel a világhoz és művészethez, míg a férfi az intellektuális, elvont, értelmező látásmód elszánt szószólója. (Szembenállásuk világosan megfogalmazódik abban, mit tartanak az emberiség legnagyobb „felfedezéseinek”: a vécén trónoló férfi a zérót és a végtelent, a meztelen nő a szexet és a halált.) Noha a történet folyamán többször felbukkannak fordulatnak tekinthető események (köztük egy gyilkossággal), a hősök a körülöttük zajló (cselekmény)világot mindössze újabb és újabb referenciapontként használják szüntelen társalgásaikban, amelyek gyakran kilépnek a jelenetkeretekből és narrátor-szövegként csatlakoznak tőlük független képsorokhoz.
Legbölcsebb tehát, ha a néző követi példájukat és krónika helyett inkább verbális videóklipnek tekinti a filmet, amelyben a képek és szövegek folyamatos kavalkádjából tetszés szerint választhat magának hatásmomentumokat vagy támpontokat az értelmezéshez – mivel a Búcsú a nyelvtől mind látvány, mind gondolat terén bőséges orgiáját kínálja az instant élményeknek a multiplex-édentől keletre. A 3D-technika nem csupán szokatlanul látványos módon jelenik meg (hasonlóan az 50-es évekbeli hőskor filmjeihez, dúsan rétegzett, mélységben komponált képekkel bombázva a nézőt), de Godard itt is megtalálja a maga ugró vágásait: nem csupán szokatlan pontokra fókuszál a képsíkok között, tetszőlegesen váltogatva az élesség határát, de a film több pontján egyszerűen felrúgja a technika alapszabályát, amikor különböző képet rögzít a jobb és a bal kamerával, összességében gyakorlatilag nézhetetlenné téve a képet. A pár szóváltásai során kétszer is teljesen eltérő képet látunk a két szemünkkel, eltérő nézőpontból, sőt még a kamera is másképpen mozog (például egyik szemmel a mozdulatlan nő látható, másikkal a sétáló férfi): ez a rendhagyó 3D-látvány kettős célt szolgál, Godard egyfelől a néző érzéki bevonásának legerősebb fegyverét jelentő ezredfordulós technikát használja – lázadó gesztussal – kizökkentésre, másfelől a film két uralkodó nézőpontja, a vizuális (női) és verbális (férfi) összeegyeztethetetlenségét is jelzi. Folyamatos küzdelem zajlik a vásznon, természet és metafóra, nő és férfi, kép és szöveg között, ami a térhatású látványban is megnyilvánul (hol a két nézőpont, hol a képsíkok összeütközésében), a csata kimenetelét pedig nem csak a film címe jelzi, de a hősnő szájába adott végső kinyilatkoztatás is: „Hamarosan már a saját mondatainkhoz is tolmácsra lesz szükségünk”. Mintha csak Godard jövőképében a szavak és történetek vesztésre állnának: miként a filmben többször is elhangzik, az amerikai indiánok a világot erdőnek tekintik, ebben az erdőben kóborol önfeledten a nyelvi kommunikáció pórázát vesztett Roxy, és ez az erdő az, amit az előtérbe tolakodó verbális jelölők eltakarnak előlünk – a kép mélyére kell fókuszálni, hogy meglássuk a fáktól az erdőt.
GODARD: BÚCSÚ A NYELVTŐL (Adieu au language) – francia, 2014. Rendezte és
írta: Jean-Luc Godard. Kép: Fabrice Aragno. Szereplők: Héloise Godet (Josette), Kamel Abdeli (Gédéon), Roxy Miéville. Gyártó: Wild Bunch / CNC / Canal+. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 72 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 42-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12035 |
