Pörös Géza
Drámai helyzetek, nagyszabású hõsök: lendületben a lengyel film.
Az idei Gdyniai Filmfesztivál egyik legszembetûnõbb sajátossága az volt, hogy a versenyprogram élmezõnyéhez tartozó mûvek kifejezetten drámai élethelyzetekkel dolgoztak (háború, kémkedés, gyilkosság, súlyos mûtét), s ezekben csupa kivételes képességû, illetve felfokozott tulajdonságokkal bíró hõst vonultattak fel. A fõdíjat bezsebelõ Lukasz Palkowski már a címével is azt üzente (Istenek), hogy nem a tévéreklámokból ismert, kiegyensúlyozott átlagembereket mutat majd a vásznon, hanem az életet izzó szenvedéllyel megélõ, a tudás határán járó és folyton tilosba hajtó orvosdoktorokat. A szenvedély persze lehet pusztító is, mint Smarzowski alkoholistái esetében, ha a személyiséget nem szabályozza ész és értelem.
És most nézzük a részleteket. Idén 13 játékfilm jutott be a játékfilmes versenyprogramba, amelynek nemzetközi zsûrijét Ryszard Bugajski (Kihallgatás, Nil tábornok) vezette. Amióta elõzsûri van, mindig születnek vitatható döntések, idén például legtöbben azt tették szóvá, hogy Krzysztof Zanussi Idegen test címû filmje miért nem került be a versenyprogramba. Magyarázatként kínálkozik, hogy két éve a Lengyel Filmintézet szakszûrije eleinte nem is akarta támogatni a filmterv megvalósulását, s csak a vigaszágon szavaztak bizalmat a neves rendezõnek. A nemrég 75. életévét betöltött mesternek ugyan a szervezõk felkínálták a versenyen kívüli bemutatás lehetõségét, ám Zanussi – érthetõen –, nem kívánt élni az ajánlattal.
A hagyományoknak megfelelõen a versenyprogram mellett közönség elé került az elmúlt év csaknem teljes termése, a fiatalok, a függetlenek munkái – Michal Oleszczyk filmtörténész, a 32 éves új mûvészeti igazgató egyik elsõ lépéseként az utóbbi két szekció pozicionálására láthatóan megkülönböztetett figyelmet fordított –, továbbá a digitális felújítási program legutóbb elkészült darabjai, élükön a lengyel film doyenjének, Jerzy Hoffmannak , a nyitó elõadáson levetített Özönvízével. A Henryk Sienkiewicz regénye alapján forgatott klasszikus mûvet a rendezõ most az eredetinél két órával rövidebbre vágta, a felújításban pedig a Magyar Filmlabor is szerepet vállalt. S ha már a múltidézésnél tartunk, idén Sylwester Checinski (A legenda, Roman és Magda, Ellenõrzött beszélgetések) kapta meg életmûvéért a Platina Oroszlánok-díjat.
A vetítéseket ezúttal is számos kiegészítõ program és szakmai diskurzus kísérte, ezek közül kiemelkedett az „Andrzej Wajda filmjei a plakátokon” címû kiállítás, amelynek anyagát a Lódzi Filmmúzeum munkatársai állították össze. A rendezvényt Daniel Olbrychski nyitotta meg. A kiállításhoz kiadtak egy többszáz oldalas, kitûnõen szerkesztett és gazdagon illusztrált kötetet is, amely Wajda filmjeinek a világ különbözõ országaiban megjelent plakátjai révén „meséli el” e lenyûgözõen gazdag életpálya fordulatait. A magyar képanyagot a MaNDA biztosította. A képek mellett a rendezõ, valamint a munka és pályatársak (Krystyna Janda, Martin Scorsese, Milos Forman és még sokan mások) szövegei értelmezik a filmeket. Jólesõ érzéssel konstatáltuk, hogy a kötetben magyarok is szót kaptak, név szerint Dárday István, Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Sára Sándor és Szabó István.
Visszatérve a fõversenyhez, bocsássuk elõre: bár idén nem koronázta meg olyan kiemelkedõ alkotás a fesztivált, mint tavaly az Ida, a lengyel film továbbra is õrzi pozícióit. A program nagyobbik fele tematikai és szemléleti sokszínûségrõl, erõs tehetségekrõl és magasszínvonalú szakmai felkészültségrõl árulkodott. Az Arany Oroszlánokat elhódító Lukasz Palkowski eddig mindössze egy játékfilmet csinált, s fõként televíziós sorozatok rendezõjeként jeleskedett. A hat díjjal, egyebek között a legjobb forgatókönyv (Krzysztof Rak), a legjobb férfialakítás (Tomasz Kot), valamint a kritikusok díjával is kitüntetett Istenek berobbanásként hatott. Palkowski eleinte nem tartozott a favoritok közé, de aztán jött látott és gyõzött, így két nap után a fesztiválpletykák már az õ mennybemenetelét jövendölték. A sikerben szerepet játszott az a tény is, hogy a fõszereplõ modellje az a Zbigniew Religa volt, aki a szívátültetés lengyel úttörõjeként a 80-as évektõl kezdve fokozatosan megteremtette a transzplantáció szakmai és szervezeti feltételeit s maga is számos sikeres szívátültetést hajtott végre. Az idõközben népszerûvé és tekintélyessé váló orvos késõbb közpolitikai szerepet is elvállalt, 2005 és 2007 között õ volt Lengyelország egészségügyi minisztere. Palkowski nem az életrajzot mondja fel, hanem a teremtõ embert ábrázolja, akinek az a sors adatott, hogy egy kopott és korlátolt diktatúra feltételei között gyógyítson. Mint minden drámai hõsnek, neki is vannak hûséges segítõi és konzervatív ellenfelei. A társadalmi közegellenállást érzékletesen illusztrálja az a tény, hogy közvetlen fõnöke (Jan Englert) – aki a maga módján még kedveli is az ambiciózus orvost –köntörfalazás nélkül kijelenti: „maga két esetben végezhet itt szívátültetést. Ha meghalok, vagy ha nyugdíjba küldenek.”
Miután Varsóban elfogynak elõle az utak, irány a futballcsapatáról is híres Zabrze, ahol klinikát ígérnek neki, s mellesleg a Górnik Zabrze ugyebár jó csapat. Religa megállás nélkül képezi magát, rengeteget olvas, kutat, egy ösztöndíjjal Amerikába is eljut. Így alakul ki az a meggyõzõdése, hogy a transzplantáció elõrevivõ és fontos útja az orvoslásnak. Nem szent vagy hibátlan, olykor csak magára gondol, keserû pillanataiban leissza magát, ráadásul megrögzött dohányos, aki még a mûtõben (!) sem tud lemondani néhány életmentõ slukkról. Palkowski hõse szüntelenül töpreng, új megoldásokon töri a fejét, feltörekvõ vajdasági párttitkárokat gyõzköd vagy éppen gyöngyözõ homlokkal küzd egy paciense életéért. A film elvitathatatlan értéke Tomasz Kot alakítása. Megformálásában Religa magas, kissé hajlott hátú férfi, akit a munka éltet és aki a munkában ég el.
Religa professzorhoz hasonlóan Wojciech Smarzowski Ezüst Oroszlánokkal jutalmazott mûve, a Jerzy Pilcha Nike-díjas elbeszélése alapján forgatott Az erõs angyalhoz fõalakja is maximalista, csak egy kicsit másként. Jerzy (Robert Wieckiewicz) sikeres író és alkoholista, aki a film elején egyértelmûen rokonszenves fickónak tûnik fel számunkra. Rajonganak érte a diákok az egyetemen, népszerû televíziós személyiség, ráadásul jó a humora. Felfogása szerint az alkohol segít elrejtõzni, s ebben a játékban õ verhetetlen, egyenesen a rejtõzködés hercege. A tévedése csak az, hogy sokáig elhiszi önnön ideológiáját, mely szerint képes kontrollálni magát e veszélyes úton. „Az igazat megvallva, egy hosszú és boldog élet után szeretném magam halálra inni” – mondja szellemesen, ám a mondatból olyan gyorsan fogy ki a kópés derû, mint egy-egy nagyobb kortyintás után az üvegbõl a vodka. Mert, mint orvosa kérdezi, vajon lehetséges-e alkoholistaként a hosszú és boldog élet? S Jerzy csak töményben utazik. Amikor a karácsonyi ebéden barátnõje szülei finom borral kínálják, õ önérzetesen mentegetõdzik: „én nem iszom, én alkoholista vagyok.” A filmben az alkoholfüggõség a lengyelség nemzeti betegségeként, egyszersmind a létezés démonaként definiálódik, az elvonókúrára ítéltek által terapikus céllal felidézett élettörténetek megrendítõ társadalmi mélységet rajzolnak a film fõalakja mögé. Részben a terápia, részben saját értelme révén egy idõ után Jerzy megérti, hogy választania kell, mert élete felett elvesztette a kontrollt. A józan pillanatok egyre rövidülnek, az öntudatvesztésig fokozott, brutális berúgások pedig szaporodnak.
Amíg Palkowski és Smarzowski a hétköznapok megszokott világának egy-egy tartományából formált izgalmas mozidarabot, a lengyel bûnfilm nagymestere, Wladyslaw Pasikowski eleve olyan témát választott, amely garantálta az izgalmat: egy kém életének fordulatos mindennapjait tárta elénk. A legjobb rendezés díjával kitüntetett Jack Strong a legendás Ryszard Kuklinski ezredes (Marcin Dorocinski) pályafutásának néhány epizódját meséli el, aki a 70-es évektõl a hadiállapot bevezetéséig saját kezdeményezésére fontos információkat juttatott el az amerikai hírszerzés számára a szovjet hadsereg, illetve a Varsói Szerzõdés Lengyelországgal kapcsolatos terveirõl. Kuklinski csillaga már fiatalon elindult felfelé, a tehetséges fõtiszt megjárta Vietnamot, ezt követõen hamarosan a vezérkarnál kapott beosztást, a film szerint még Kulikov marsall is kedvelte. Fontos hangsúlyozni, hogy Kuklinskit hazafiúi felelõsségtudat vezette a merész vállalkozáshoz, miután az üres boltok elõtt kanyargó sorok láttán megértette, hogy a hazugságra épített politikai rendszernek nincs jövõje. Különben is, mire tartsa azt a hatalmat, amely 1970-ben néhány ezer tüntetõ ellenében képes volt a fél hadsereget a Tengermellékre vezényelni? Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági fõtanácsadója azt írta róla, hogy bátor kockázatvállalásával Kuklinski lett a NATO elsõ lengyel tisztje. Amikor 1981 õszén az amerikai hírszerzésnél Jack Strong fedõnevet viselõ Kuklinski olyan információkat juttat el megbízóihoz, amelyekrõl csak kevés személynek lehetett tudomása, Kulikov és stábja azonmód rájön, hogy kedvencük áruló lett.
Pasikowski biztos kézzel él az akciófilm cselekményvezérlési eszközeivel, a feszültség egy pillanatra sem csökken. Amikor az ezredes körül szorul a hurok s kimerülnek a konspiráció lehetõségei, odaát az amerikai titkosszolgálatnál az a döntés születik, hogy az ügynököt ki kell menteni. Remekül megformált, izgalmakkal teli autós üldözés kezdõdik, amelynek a végén Kuklinski szabad földre ér, ám amint azt az epilógusból megtudjuk, a sors (vagy a KGB?) azért benyújtotta neki a számlát: fiai 1990-ben máig tisztázatlan körülmények között meghaltak.
Talán az eddigiekbõl is érzékelhetõ, a közeli és a távolabbi múlt változatlanul fontos tematikai terepe a lengyel filmnek. Waldemar Krzystek, az öt évvel ezelõtt fõdíjjal jutalmazott Kis Moszkva rendezõje például mintha nem is tudna szabadulni egykori sikerének toposzától. Új filmje, A fotográfus olyan titok nyomába ered, amelynek szálai ugyancsak az egykori legnicai szovjet garnizonba, Kis Moszkvába vezetnek. A mûvészfilm és a thriller eszközeit vegyítõ film azt mondja ki, hogy a szovjetvilág fundamentuma nem a nagyság és az erõ volt, hanem minden humánus érték hiánya.
Mintha csak az elõbbi múltképek tanulságait akarná összegezni Krzysztof Kie¶lowski egykori amatõrfilmese, az idõközben nagy ívû színészi és rendezõi pályát befutott Jerzy Stuhr A polgár címû több évtizedet átfogó, szerzõje által drámai komédiaként aposztrofált történelmi panorámaképében. Stuhr azt állítja, hogy végül is a szenvedés és a nélkülözés ellenére is gazdag élete volt annak, aki a sztálinizmus idején volt gyerek, aki átélte 56-ot, 68-at majd 70-et, aki részt vett a sztrájkokban és látta Karol Wojtyla pápává választását, és aki végül tevékeny részese lehetett a rendszerváltozásnak. A film hõse egy Jan Bratek nevû lengyeltanár, aki olyasféle átlagember, mint a Kancsal szerencse hõse: mindenbõl ki akarta venni a részét. Tiszta hittel belépett a pártba, amelybõl aztán hamar kiábrándult. Lefokozták, büntetésképp 1972-ben tejet hordott, késõbb csatlakozott a Szolidaritáshoz, néha gyõzött, többször vesztett, de a hit mindig adott neki elég erõt a megpróbáltatások elviseléséhez. A film külön bája, hogy az ifjabb Brateket Maciej Stuhr, az idõsebbet pedig édesapja, Jerzy Stuhr alakítja. Minden fontoskodástól mentes, lefegyverzõ öniróniával.
A múltat újra és újra fel kell tárni és el kell mesélni. Ez a közösségi imperatívusz szülte Jan Komasa Város 44 címû, a varsói felkelés 70. évfordulójára készített monumentális munkáját. A film forgatása megkülönböztetett médiaérdeklõdés mellett zajlott, a vállalkozás fõvédnöke maga az államfõ, Bronislaw Komorowski volt. A fiatal lengyel film egyik ígéretének számító Komasa 2005-ben debütált az Óda az örömhöz társalkotójaként, az igazi névjegyét azonban három évvel ezelõtt tette le Az öngyilkosok terme címû alkotásával, amely mind odahaza mind külföldön szép sikert aratott. A Város 44 az érett tehetségre méretezett komoly próbatétel, hiszen a rendezõnek az adatott meg, hogy nemzedéke képviselõjeként idézze fel és értelmezze a lengyel fõváros 70 évvel ezelõtti tragédiáját. Komasa nagy odaadással készült a feladatra, a játékfilmmel párhuzamosan elkészített egy archív anyagokra épülõ dokumentum-összeállítást is a felkelésrõl.
A hadtörténészek máig vitatkoznak azon, hogy a realitások ismeretében mennyiben volt körültekintõen elõkészítve a felkelés, az azonban tény: a szövetségesek partraszállásáig ez volt a németek elleni legnagyobb méretû katonai akció a megszállt Európában. Az 1944. augusztus 1-jén elkezdett s két hónapig tartó hadmûvelet során a Honi Hadsereg mintegy 17 ezer katonája esett el, míg a civil lakosság körében 200 ezer volt az áldozatok száma. Hitler parancsára a várost csaknem teljesen lebombázták, az épületek 90 százaléka semmisült meg. A rendezõ az ifjúság, a szerelem, a bátorság és az áldozathozatal megnyilatkozásaként értelmezi a lengyelség tragédiájának ezt a felvonását, amelyet egy fordulatos szerelmi história eseménysorával tesz érzelmileg átélhetõ emberi drámává.
A felkelés fõ helyszínei szerinti epizódokra tagolt cselekmény elõterében Stefan (Józef Pawlowski) és Biedronka (Zofia Wichlacz) szerelmének kibontakozása áll, amelyet hol lassítva, hol kíméletlen próbatételekre kényszerítve formál a maga képére a háború. Komasa a film megformálása során maradéktalanul felhasználta a harcábrázolás azon technikai vívmányait, amelyeket Francis Ford Coppola, Steven Spielberg és mások munkáltak ki az elmúlt évtizedek folyamán.
A film végén az égõ város képe a szemszög megváltoztatása nélkül szép lassan áttûnik a mába. Komasa szerint Varsó a hõsiesség mementója, nem lehet úgy a városra tekinteni, hogy ne látnánk benne együtt az elpusztított múltat és a romhalmazból újra várost épített lengyel nemzedékek egymásba kapcsolódó erõfeszítéseit.
A sokarcú, nagyvilági metropolisszá lett Varsónak egy egészen másik képe mutatkozik meg a legjobb elsõfilm díját elnyerõ Krzysztof Skonieczny Hardkor disco címû egyéni hangú, erõteljes és provokatív nemzedékrajzában. Stefan és Biedronka keserves életét még szilárd értékek és eszmények vezérelték, s voltak ideáljaik a mai felnõtteknek is, ám az utóbbiak gyerekeinek már csak a hedonizmus, az agresszió, a fogyasztás és az önpusztítás maradt – mondja az elõzõleg színészként és sikeres videóklipek szerzõjeként ismertté vált rendezõ.
A görög tragédiák formarendje szerint építkezõ, három felvonásra (apák napja, anyák napja, gyereknap) tagolt történet fõhõse Marcin (Marcin Kowalczyk), aki azért érkezik a városba, hogy bosszút álljon. Nincs részletezve, hogy konkrétan miért, csupán a cselekedetek végrehajtásának a módjából következtetünk a tett megtervezettségére. Skonieczny elbeszélõmódja kerüli a magyarázkodást, stílusát a minden felesleget nélkülözõ nyugodt kijelentések jellemzik. Marcinnál kés van, tekintete üres, viselkedése pedig oktalan és aránytalan. Gyorsan üt, és ha üt, kegyetlen. Útközben megismerkedik az egyetemista Ola Wróblewskával (Jasmina Polak), akinek feltûnik, hogy a fiú keveset beszél és született lúzer, de azért beengedi magához és szeretkezik vele. Ola a varsói aranyifjúság lánya: happeninges házibulik, tiltott autóversenyzések, szüntelen betépések vodkától és drogoktól. Mindezek hátterében biztos egzisztenciájú, nyájas modorú, „jófej” szülõk, tágas és trendin berendezett lakás, amelynek balkonjáról a Tudomány és a Kultúra Palotáját övezõ mai felhõkarcolók harmónikus épületegyüttesére láthatunk. A hálószobában egy kép, amely a lány belsõ világára utal: Jarmusch Florida, paradicsomjának plakátja A kellemes hangulatú, fix beállításokból komponált reggelinél Aleksander (Janusz Chabior), az építész apa, aki sehogyan sem tudja megjegyezni a fiú nevét, arról filozófál, hogy nekik még voltak eszméik, most viszont a rutin és a technika diktál. Nem õ lett a lengyel Gaudi, annyi baj legyen, fõ, hogy a lánya élete sínen van. Sem neki, sem a feleségének nincs tudomása arról, hogy az idill látszata mögött Ola elrontottnak és kilátástalannak tartja az életét.
Amikor Aleksander kisvártatva elindul vidéki házukba – felesége csak másnap csatlakozik hozzá, mert színpadtervezõ, s este illik ott lenni a premieren – Marcin bekéredzkedik a férfi autójába, majd egy tisztáson hidegvérrel megöli. Minden indulat nélkül. A beállítások tudatosan Kie¶lowskit idézik (Rövidfilm a gyilkosságról), a különbség csak annyi, hogy Skoniecznynél az ölés izzadtsággal, zihálással járó, hangsúlyozottan nehéz fizikai munka. Marcin elõször fojtogatja áldozatát, aztán egy fához vonszolva megkötözi, majd a haldokló ember képébe mondja, hogy ezután a felesége következik, végül pedig a lányát is megöli. A fiú ígéretéhez híven végez az asszonnyal, amikor azonban Ola kerülne sorra – aki úgy cseveg a gyilkossal, hogy még semmit sem tudhat az elõzõ órák iszonyú fejleményeirõl –, váratlanul elbizonytalanodik, mert Marcin egyre inkább azt érzi, hogy minden távolság ellenére közel került a lányhoz, talán bele is szeretett. De a kapcsolat szükségképpen zátonyra fut, mert az elkövetett bûn túlságosan nagy ahhoz, hogy a szerelem lehetséges legyen. Ami mégis megtörténik, az az, hogy Marcin rádöbben a negatív bizonyosságra, hogy mit tett s hogy ki is õ voltaképpen. Míg a lány a fürdõszobában van, csendben kisomfordál a lakásból, eközben felcsendül az Anna German szövegére komponált érzelmes melódia arról, hogy együtt vagyunk álmainkban s minden évben Varsó mosolyog ránk a rózsákban. Hogy a tragédiának a zene mellett vizuális ellensúlya is legyen, a dal alatt Skonieczny egy lassú svenkben Varsó csábító és valószínûtlenül gyönyörû totálképét mutatja.
A hõsköltemények és akciófilmek után végül essék szó az éppen tíz éve debütált Magdalena Piekorz Közelítés címû mûvérõl, amely noha díjat nem nyert, de egyértelmûen a mezõny jobbik feléhez tartozott. Piekorz a Sebhely (2004) címû nagysikerû filmjében már bebizonyította, hogy értõje Wojciech Kuczok prózájának s neki is a sérülékeny emberi kapcsolatok, különösképp pedig a szülõ-gyermek konfliktus, az elhibázott szocializáció a vesszõparipája. Mostani filmjének forgatókönyve újfent Kuczok írása alapján született s ebben Piekorz egy édesanya és lánya szeretetfeleslegtõl terhelt kapcsolatát ábrázolja. Mindketten képzõmûvészek, a mama (Ewa Wisniewska) festõ, Marta (Joanna Orleanska) szobrász. Az utóbbi ugyan már férjnél van, de sehogyan sem képes kitörni az immár bénító anyai szeretet szorításából. Az együtt töltött évtizedek ugyanis azt a reflexet munkálták ki bennünk, hogy egymás kizárólagos támaszai legyenek. Ha Marta koncerten van, a mama hívja, ha kiállításra készül, a mama elvárja, hogy beavassák és mindenbe beleszólhasson. Nem csoda, hogy Jacek (Lukasz Simlat), a módfelett türelmes férj a vakációra készülve azt eszeli ki, hogy elveszi feleségétõl a mobilt.
A mama életleckéje az, hogy megtanulja elengedni a lánya kezét, Martának pedig végre felnõtté kell válnia. A rendezõ nem nyújt könnyû megoldást, hõseinek kamatos kamattal kell fizetniük mulasztásaikért. Magdalena Piekorz immár harmadik filmjét mutatja meg a toxikus emberi kapcsolatokat. Melankolikus hangulatú történeteiben, közelikre alapozott képvilágában a hétköznapi gondoktól szenvedõ emberek tekintetére figyel, az arcokban sejlik fel az igazság.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 46-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12033 |
