Pörös Géza
Drámai helyzetek, nagyszabású hősök: lendületben a lengyel film.
Az idei Gdyniai Filmfesztivál egyik legszembetűnőbb sajátossága az volt, hogy a versenyprogram élmezőnyéhez tartozó művek kifejezetten drámai élethelyzetekkel dolgoztak (háború, kémkedés, gyilkosság, súlyos műtét), s ezekben csupa kivételes képességű, illetve felfokozott tulajdonságokkal bíró hőst vonultattak fel. A fődíjat bezsebelő Lukasz Palkowski már a címével is azt üzente (Istenek), hogy nem a tévéreklámokból ismert, kiegyensúlyozott átlagembereket mutat majd a vásznon, hanem az életet izzó szenvedéllyel megélő, a tudás határán járó és folyton tilosba hajtó orvosdoktorokat. A szenvedély persze lehet pusztító is, mint Smarzowski alkoholistái esetében, ha a személyiséget nem szabályozza ész és értelem.
És most nézzük a részleteket. Idén 13 játékfilm jutott be a játékfilmes versenyprogramba, amelynek nemzetközi zsűrijét Ryszard Bugajski (Kihallgatás, Nil tábornok) vezette. Amióta előzsűri van, mindig születnek vitatható döntések, idén például legtöbben azt tették szóvá, hogy Krzysztof Zanussi Idegen test című filmje miért nem került be a versenyprogramba. Magyarázatként kínálkozik, hogy két éve a Lengyel Filmintézet szakszűrije eleinte nem is akarta támogatni a filmterv megvalósulását, s csak a vigaszágon szavaztak bizalmat a neves rendezőnek. A nemrég 75. életévét betöltött mesternek ugyan a szervezők felkínálták a versenyen kívüli bemutatás lehetőségét, ám Zanussi – érthetően –, nem kívánt élni az ajánlattal.
A hagyományoknak megfelelően a versenyprogram mellett közönség elé került az elmúlt év csaknem teljes termése, a fiatalok, a függetlenek munkái – Michal Oleszczyk filmtörténész, a 32 éves új művészeti igazgató egyik első lépéseként az utóbbi két szekció pozicionálására láthatóan megkülönböztetett figyelmet fordított –, továbbá a digitális felújítási program legutóbb elkészült darabjai, élükön a lengyel film doyenjének, Jerzy Hoffmannak , a nyitó előadáson levetített Özönvízével. A Henryk Sienkiewicz regénye alapján forgatott klasszikus művet a rendező most az eredetinél két órával rövidebbre vágta, a felújításban pedig a Magyar Filmlabor is szerepet vállalt. S ha már a múltidézésnél tartunk, idén Sylwester Checinski (A legenda, Roman és Magda, Ellenőrzött beszélgetések) kapta meg életművéért a Platina Oroszlánok-díjat.
A vetítéseket ezúttal is számos kiegészítő program és szakmai diskurzus kísérte, ezek közül kiemelkedett az „Andrzej Wajda filmjei a plakátokon” című kiállítás, amelynek anyagát a Lódzi Filmmúzeum munkatársai állították össze. A rendezvényt Daniel Olbrychski nyitotta meg. A kiállításhoz kiadtak egy többszáz oldalas, kitűnően szerkesztett és gazdagon illusztrált kötetet is, amely Wajda filmjeinek a világ különböző országaiban megjelent plakátjai révén „meséli el” e lenyűgözően gazdag életpálya fordulatait. A magyar képanyagot a MaNDA biztosította. A képek mellett a rendező, valamint a munka és pályatársak (Krystyna Janda, Martin Scorsese, Milos Forman és még sokan mások) szövegei értelmezik a filmeket. Jóleső érzéssel konstatáltuk, hogy a kötetben magyarok is szót kaptak, név szerint Dárday István, Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Sára Sándor és Szabó István.
Visszatérve a főversenyhez, bocsássuk előre: bár idén nem koronázta meg olyan kiemelkedő alkotás a fesztivált, mint tavaly az Ida, a lengyel film továbbra is őrzi pozícióit. A program nagyobbik fele tematikai és szemléleti sokszínűségről, erős tehetségekről és magasszínvonalú szakmai felkészültségről árulkodott. Az Arany Oroszlánokat elhódító Lukasz Palkowski eddig mindössze egy játékfilmet csinált, s főként televíziós sorozatok rendezőjeként jeleskedett. A hat díjjal, egyebek között a legjobb forgatókönyv (Krzysztof Rak), a legjobb férfialakítás (Tomasz Kot), valamint a kritikusok díjával is kitüntetett Istenek berobbanásként hatott. Palkowski eleinte nem tartozott a favoritok közé, de aztán jött látott és győzött, így két nap után a fesztiválpletykák már az ő mennybemenetelét jövendölték. A sikerben szerepet játszott az a tény is, hogy a főszereplő modellje az a Zbigniew Religa volt, aki a szívátültetés lengyel úttörőjeként a 80-as évektől kezdve fokozatosan megteremtette a transzplantáció szakmai és szervezeti feltételeit s maga is számos sikeres szívátültetést hajtott végre. Az időközben népszerűvé és tekintélyessé váló orvos később közpolitikai szerepet is elvállalt, 2005 és 2007 között ő volt Lengyelország egészségügyi minisztere. Palkowski nem az életrajzot mondja fel, hanem a teremtő embert ábrázolja, akinek az a sors adatott, hogy egy kopott és korlátolt diktatúra feltételei között gyógyítson. Mint minden drámai hősnek, neki is vannak hűséges segítői és konzervatív ellenfelei. A társadalmi közegellenállást érzékletesen illusztrálja az a tény, hogy közvetlen főnöke (Jan Englert) – aki a maga módján még kedveli is az ambiciózus orvost –köntörfalazás nélkül kijelenti: „maga két esetben végezhet itt szívátültetést. Ha meghalok, vagy ha nyugdíjba küldenek.”
Miután Varsóban elfogynak előle az utak, irány a futballcsapatáról is híres Zabrze, ahol klinikát ígérnek neki, s mellesleg a Górnik Zabrze ugyebár jó csapat. Religa megállás nélkül képezi magát, rengeteget olvas, kutat, egy ösztöndíjjal Amerikába is eljut. Így alakul ki az a meggyőződése, hogy a transzplantáció előrevivő és fontos útja az orvoslásnak. Nem szent vagy hibátlan, olykor csak magára gondol, keserű pillanataiban leissza magát, ráadásul megrögzött dohányos, aki még a műtőben (!) sem tud lemondani néhány életmentő slukkról. Palkowski hőse szüntelenül töpreng, új megoldásokon töri a fejét, feltörekvő vajdasági párttitkárokat győzköd vagy éppen gyöngyöző homlokkal küzd egy paciense életéért. A film elvitathatatlan értéke Tomasz Kot alakítása. Megformálásában Religa magas, kissé hajlott hátú férfi, akit a munka éltet és aki a munkában ég el.
Religa professzorhoz hasonlóan Wojciech Smarzowski Ezüst Oroszlánokkal jutalmazott műve, a Jerzy Pilcha Nike-díjas elbeszélése alapján forgatott Az erős angyalhoz főalakja is maximalista, csak egy kicsit másként. Jerzy (Robert Wieckiewicz) sikeres író és alkoholista, aki a film elején egyértelműen rokonszenves fickónak tűnik fel számunkra. Rajonganak érte a diákok az egyetemen, népszerű televíziós személyiség, ráadásul jó a humora. Felfogása szerint az alkohol segít elrejtőzni, s ebben a játékban ő verhetetlen, egyenesen a rejtőzködés hercege. A tévedése csak az, hogy sokáig elhiszi önnön ideológiáját, mely szerint képes kontrollálni magát e veszélyes úton. „Az igazat megvallva, egy hosszú és boldog élet után szeretném magam halálra inni” – mondja szellemesen, ám a mondatból olyan gyorsan fogy ki a kópés derű, mint egy-egy nagyobb kortyintás után az üvegből a vodka. Mert, mint orvosa kérdezi, vajon lehetséges-e alkoholistaként a hosszú és boldog élet? S Jerzy csak töményben utazik. Amikor a karácsonyi ebéden barátnője szülei finom borral kínálják, ő önérzetesen mentegetődzik: „én nem iszom, én alkoholista vagyok.” A filmben az alkoholfüggőség a lengyelség nemzeti betegségeként, egyszersmind a létezés démonaként definiálódik, az elvonókúrára ítéltek által terapikus céllal felidézett élettörténetek megrendítő társadalmi mélységet rajzolnak a film főalakja mögé. Részben a terápia, részben saját értelme révén egy idő után Jerzy megérti, hogy választania kell, mert élete felett elvesztette a kontrollt. A józan pillanatok egyre rövidülnek, az öntudatvesztésig fokozott, brutális berúgások pedig szaporodnak.
Amíg Palkowski és Smarzowski a hétköznapok megszokott világának egy-egy tartományából formált izgalmas mozidarabot, a lengyel bűnfilm nagymestere, Wladyslaw Pasikowski eleve olyan témát választott, amely garantálta az izgalmat: egy kém életének fordulatos mindennapjait tárta elénk. A legjobb rendezés díjával kitüntetett Jack Strong a legendás Ryszard Kuklinski ezredes (Marcin Dorocinski) pályafutásának néhány epizódját meséli el, aki a 70-es évektől a hadiállapot bevezetéséig saját kezdeményezésére fontos információkat juttatott el az amerikai hírszerzés számára a szovjet hadsereg, illetve a Varsói Szerződés Lengyelországgal kapcsolatos terveiről. Kuklinski csillaga már fiatalon elindult felfelé, a tehetséges főtiszt megjárta Vietnamot, ezt követően hamarosan a vezérkarnál kapott beosztást, a film szerint még Kulikov marsall is kedvelte. Fontos hangsúlyozni, hogy Kuklinskit hazafiúi felelősségtudat vezette a merész vállalkozáshoz, miután az üres boltok előtt kanyargó sorok láttán megértette, hogy a hazugságra épített politikai rendszernek nincs jövője. Különben is, mire tartsa azt a hatalmat, amely 1970-ben néhány ezer tüntető ellenében képes volt a fél hadsereget a Tengermellékre vezényelni? Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója azt írta róla, hogy bátor kockázatvállalásával Kuklinski lett a NATO első lengyel tisztje. Amikor 1981 őszén az amerikai hírszerzésnél Jack Strong fedőnevet viselő Kuklinski olyan információkat juttat el megbízóihoz, amelyekről csak kevés személynek lehetett tudomása, Kulikov és stábja azonmód rájön, hogy kedvencük áruló lett.
Pasikowski biztos kézzel él az akciófilm cselekményvezérlési eszközeivel, a feszültség egy pillanatra sem csökken. Amikor az ezredes körül szorul a hurok s kimerülnek a konspiráció lehetőségei, odaát az amerikai titkosszolgálatnál az a döntés születik, hogy az ügynököt ki kell menteni. Remekül megformált, izgalmakkal teli autós üldözés kezdődik, amelynek a végén Kuklinski szabad földre ér, ám amint azt az epilógusból megtudjuk, a sors (vagy a KGB?) azért benyújtotta neki a számlát: fiai 1990-ben máig tisztázatlan körülmények között meghaltak.
Talán az eddigiekből is érzékelhető, a közeli és a távolabbi múlt változatlanul fontos tematikai terepe a lengyel filmnek. Waldemar Krzystek, az öt évvel ezelőtt fődíjjal jutalmazott Kis Moszkva rendezője például mintha nem is tudna szabadulni egykori sikerének toposzától. Új filmje, A fotográfus olyan titok nyomába ered, amelynek szálai ugyancsak az egykori legnicai szovjet garnizonba, Kis Moszkvába vezetnek. A művészfilm és a thriller eszközeit vegyítő film azt mondja ki, hogy a szovjetvilág fundamentuma nem a nagyság és az erő volt, hanem minden humánus érték hiánya.
Mintha csak az előbbi múltképek tanulságait akarná összegezni Krzysztof Kie¶lowski egykori amatőrfilmese, az időközben nagy ívű színészi és rendezői pályát befutott Jerzy Stuhr A polgár című több évtizedet átfogó, szerzője által drámai komédiaként aposztrofált történelmi panorámaképében. Stuhr azt állítja, hogy végül is a szenvedés és a nélkülözés ellenére is gazdag élete volt annak, aki a sztálinizmus idején volt gyerek, aki átélte 56-ot, 68-at majd 70-et, aki részt vett a sztrájkokban és látta Karol Wojtyla pápává választását, és aki végül tevékeny részese lehetett a rendszerváltozásnak. A film hőse egy Jan Bratek nevű lengyeltanár, aki olyasféle átlagember, mint a Kancsal szerencse hőse: mindenből ki akarta venni a részét. Tiszta hittel belépett a pártba, amelyből aztán hamar kiábrándult. Lefokozták, büntetésképp 1972-ben tejet hordott, később csatlakozott a Szolidaritáshoz, néha győzött, többször vesztett, de a hit mindig adott neki elég erőt a megpróbáltatások elviseléséhez. A film külön bája, hogy az ifjabb Brateket Maciej Stuhr, az idősebbet pedig édesapja, Jerzy Stuhr alakítja. Minden fontoskodástól mentes, lefegyverző öniróniával.
A múltat újra és újra fel kell tárni és el kell mesélni. Ez a közösségi imperatívusz szülte Jan Komasa Város 44 című, a varsói felkelés 70. évfordulójára készített monumentális munkáját. A film forgatása megkülönböztetett médiaérdeklődés mellett zajlott, a vállalkozás fővédnöke maga az államfő, Bronislaw Komorowski volt. A fiatal lengyel film egyik ígéretének számító Komasa 2005-ben debütált az Óda az örömhöz társalkotójaként, az igazi névjegyét azonban három évvel ezelőtt tette le Az öngyilkosok terme című alkotásával, amely mind odahaza mind külföldön szép sikert aratott. A Város 44 az érett tehetségre méretezett komoly próbatétel, hiszen a rendezőnek az adatott meg, hogy nemzedéke képviselőjeként idézze fel és értelmezze a lengyel főváros 70 évvel ezelőtti tragédiáját. Komasa nagy odaadással készült a feladatra, a játékfilmmel párhuzamosan elkészített egy archív anyagokra épülő dokumentum-összeállítást is a felkelésről.
A hadtörténészek máig vitatkoznak azon, hogy a realitások ismeretében mennyiben volt körültekintően előkészítve a felkelés, az azonban tény: a szövetségesek partraszállásáig ez volt a németek elleni legnagyobb méretű katonai akció a megszállt Európában. Az 1944. augusztus 1-jén elkezdett s két hónapig tartó hadművelet során a Honi Hadsereg mintegy 17 ezer katonája esett el, míg a civil lakosság körében 200 ezer volt az áldozatok száma. Hitler parancsára a várost csaknem teljesen lebombázták, az épületek 90 százaléka semmisült meg. A rendező az ifjúság, a szerelem, a bátorság és az áldozathozatal megnyilatkozásaként értelmezi a lengyelség tragédiájának ezt a felvonását, amelyet egy fordulatos szerelmi história eseménysorával tesz érzelmileg átélhető emberi drámává.
A felkelés fő helyszínei szerinti epizódokra tagolt cselekmény előterében Stefan (Józef Pawlowski) és Biedronka (Zofia Wichlacz) szerelmének kibontakozása áll, amelyet hol lassítva, hol kíméletlen próbatételekre kényszerítve formál a maga képére a háború. Komasa a film megformálása során maradéktalanul felhasználta a harcábrázolás azon technikai vívmányait, amelyeket Francis Ford Coppola, Steven Spielberg és mások munkáltak ki az elmúlt évtizedek folyamán.
A film végén az égő város képe a szemszög megváltoztatása nélkül szép lassan áttűnik a mába. Komasa szerint Varsó a hősiesség mementója, nem lehet úgy a városra tekinteni, hogy ne látnánk benne együtt az elpusztított múltat és a romhalmazból újra várost épített lengyel nemzedékek egymásba kapcsolódó erőfeszítéseit.
A sokarcú, nagyvilági metropolisszá lett Varsónak egy egészen másik képe mutatkozik meg a legjobb elsőfilm díját elnyerő Krzysztof Skonieczny Hardkor disco című egyéni hangú, erőteljes és provokatív nemzedékrajzában. Stefan és Biedronka keserves életét még szilárd értékek és eszmények vezérelték, s voltak ideáljaik a mai felnőtteknek is, ám az utóbbiak gyerekeinek már csak a hedonizmus, az agresszió, a fogyasztás és az önpusztítás maradt – mondja az előzőleg színészként és sikeres videóklipek szerzőjeként ismertté vált rendező.
A görög tragédiák formarendje szerint építkező, három felvonásra (apák napja, anyák napja, gyereknap) tagolt történet főhőse Marcin (Marcin Kowalczyk), aki azért érkezik a városba, hogy bosszút álljon. Nincs részletezve, hogy konkrétan miért, csupán a cselekedetek végrehajtásának a módjából következtetünk a tett megtervezettségére. Skonieczny elbeszélőmódja kerüli a magyarázkodást, stílusát a minden felesleget nélkülöző nyugodt kijelentések jellemzik. Marcinnál kés van, tekintete üres, viselkedése pedig oktalan és aránytalan. Gyorsan üt, és ha üt, kegyetlen. Útközben megismerkedik az egyetemista Ola Wróblewskával (Jasmina Polak), akinek feltűnik, hogy a fiú keveset beszél és született lúzer, de azért beengedi magához és szeretkezik vele. Ola a varsói aranyifjúság lánya: happeninges házibulik, tiltott autóversenyzések, szüntelen betépések vodkától és drogoktól. Mindezek hátterében biztos egzisztenciájú, nyájas modorú, „jófej” szülők, tágas és trendin berendezett lakás, amelynek balkonjáról a Tudomány és a Kultúra Palotáját övező mai felhőkarcolók harmónikus épületegyüttesére láthatunk. A hálószobában egy kép, amely a lány belső világára utal: Jarmusch Florida, paradicsomjának plakátja A kellemes hangulatú, fix beállításokból komponált reggelinél Aleksander (Janusz Chabior), az építész apa, aki sehogyan sem tudja megjegyezni a fiú nevét, arról filozófál, hogy nekik még voltak eszméik, most viszont a rutin és a technika diktál. Nem ő lett a lengyel Gaudi, annyi baj legyen, fő, hogy a lánya élete sínen van. Sem neki, sem a feleségének nincs tudomása arról, hogy az idill látszata mögött Ola elrontottnak és kilátástalannak tartja az életét.
Amikor Aleksander kisvártatva elindul vidéki házukba – felesége csak másnap csatlakozik hozzá, mert színpadtervező, s este illik ott lenni a premieren – Marcin bekéredzkedik a férfi autójába, majd egy tisztáson hidegvérrel megöli. Minden indulat nélkül. A beállítások tudatosan Kie¶lowskit idézik (Rövidfilm a gyilkosságról), a különbség csak annyi, hogy Skoniecznynél az ölés izzadtsággal, zihálással járó, hangsúlyozottan nehéz fizikai munka. Marcin először fojtogatja áldozatát, aztán egy fához vonszolva megkötözi, majd a haldokló ember képébe mondja, hogy ezután a felesége következik, végül pedig a lányát is megöli. A fiú ígéretéhez híven végez az asszonnyal, amikor azonban Ola kerülne sorra – aki úgy cseveg a gyilkossal, hogy még semmit sem tudhat az előző órák iszonyú fejleményeiről –, váratlanul elbizonytalanodik, mert Marcin egyre inkább azt érzi, hogy minden távolság ellenére közel került a lányhoz, talán bele is szeretett. De a kapcsolat szükségképpen zátonyra fut, mert az elkövetett bűn túlságosan nagy ahhoz, hogy a szerelem lehetséges legyen. Ami mégis megtörténik, az az, hogy Marcin rádöbben a negatív bizonyosságra, hogy mit tett s hogy ki is ő voltaképpen. Míg a lány a fürdőszobában van, csendben kisomfordál a lakásból, eközben felcsendül az Anna German szövegére komponált érzelmes melódia arról, hogy együtt vagyunk álmainkban s minden évben Varsó mosolyog ránk a rózsákban. Hogy a tragédiának a zene mellett vizuális ellensúlya is legyen, a dal alatt Skonieczny egy lassú svenkben Varsó csábító és valószínűtlenül gyönyörű totálképét mutatja.
A hősköltemények és akciófilmek után végül essék szó az éppen tíz éve debütált Magdalena Piekorz Közelítés című művéről, amely noha díjat nem nyert, de egyértelműen a mezőny jobbik feléhez tartozott. Piekorz a Sebhely (2004) című nagysikerű filmjében már bebizonyította, hogy értője Wojciech Kuczok prózájának s neki is a sérülékeny emberi kapcsolatok, különösképp pedig a szülő-gyermek konfliktus, az elhibázott szocializáció a vesszőparipája. Mostani filmjének forgatókönyve újfent Kuczok írása alapján született s ebben Piekorz egy édesanya és lánya szeretetfeleslegtől terhelt kapcsolatát ábrázolja. Mindketten képzőművészek, a mama (Ewa Wisniewska) festő, Marta (Joanna Orleanska) szobrász. Az utóbbi ugyan már férjnél van, de sehogyan sem képes kitörni az immár bénító anyai szeretet szorításából. Az együtt töltött évtizedek ugyanis azt a reflexet munkálták ki bennünk, hogy egymás kizárólagos támaszai legyenek. Ha Marta koncerten van, a mama hívja, ha kiállításra készül, a mama elvárja, hogy beavassák és mindenbe beleszólhasson. Nem csoda, hogy Jacek (Lukasz Simlat), a módfelett türelmes férj a vakációra készülve azt eszeli ki, hogy elveszi feleségétől a mobilt.
A mama életleckéje az, hogy megtanulja elengedni a lánya kezét, Martának pedig végre felnőtté kell válnia. A rendező nem nyújt könnyű megoldást, hőseinek kamatos kamattal kell fizetniük mulasztásaikért. Magdalena Piekorz immár harmadik filmjét mutatja meg a toxikus emberi kapcsolatokat. Melankolikus hangulatú történeteiben, közelikre alapozott képvilágában a hétköznapi gondoktól szenvedő emberek tekintetére figyel, az arcokban sejlik fel az igazság.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 46-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12033 |
