Kolozsi László
Nem véletlen, hogy a Swing három különböző életkorú hősnő találkozását meséli el, ez a film minden korosztályt szeretne megszólítani.
Kilenc éve nem készítettél nagyjátékfilmet. Mivel foglalkoztál?
Elkapott a reklámfilmgyártás fogaskereke. 2010-ig a reklám töltötte ki az életemet. 2010-ben már kevesebb volt a munka, és rá is álltam tudatosan arra, hogy újabb filmet írjak, mert úgy éreztem, ha eltöltök még pár évet a reklámszakmában, nem tudok visszakapaszkodni a játékfilmezésbe. Épp kész lett a forgatókönyvem, amikor felállt a Filmalap, és a startnál, be tudtam adni a könyvet. Azt hittük, majd rögtön forgatni is fogunk, de jött még egy kemény év, amit a fejlesztéssel töltöttünk.
A reklámfilmes időszak változatott rajtad?
Azért volt fontos ez az időszak, mert napi szinten gyakorolhattam a szakmát és rutint szereztem.
Stílusában nagyon más a Swing, mint Boldog születésnapot?
A Swing stílusában sokkal tisztább film lett. Az első filmben még mindfélét meg akartam mutatni, formai megoldásokba mentem bele, hogy megmutassam, „ilyet is tudok, látjátok?”. Időközben rájöttem, hogy rendezőként – nem nézőként – a történetmesélés engem jobban érdekel, mint a formai megoldások és a reklámban szerzett rutin segítségével pedig tudom, mennyi pénz, odafigyelés, idő kell egy-egy jelenethez, hogy az olyan legyen, ahogy elképzeltem és ne csak egy forma legyen, ami a lehetőségek híján a végén meg csak olyan, mintha. A történetmesélős, színészközpontú film alkotóként jelenleg jobban érdekel, mint a formai szempontból különleges.
Most olvastam egy interjút Hajdu Szabolccsal, azt mondja, hogy őt a történet önmagában nem érdekli, csak a kép.
A Főiskolán osztálytársak voltunk és emlékszem, már az első vizsgafilmünknél beszélgettünk arról, hogyan is kéne nekiindulni egy filmnek és akkor még én is azt az utat éreztem megfelelőnek. Most egy olyan anyag volt a kezemben, amelynél nem a forma volt a lényeg, hanem a szakmailag minél „straight”-ebb, én úgy hívom „becsületesebb” kivitelezés. Semmi „hókuszpókusz” csak a lineáris sztori és a színészek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezt értékesebbnek tartom, mint a nagyon rendezői, szerzői filmeket, mindenesetre én most ebben az irányban akartam megméretni magam.
Ez tulajdonképpen az amerikai és az európai filmes iskolák közti különbség. Vagyis mi a lényeges: hogy elmondjunk egy sztorit, vagy az, hogy hogyan mondunk el.
A Swing azért még így sem tudott tisztán műfaji film maradni, az én ízlésemnek ez nem felelt volna meg.
Hogyan határoznád meg a Swing műfaját?
Érzelmes vígjáték, sok zenével. Nem mondanám, hogy romantikus komédia, mert annyira nem romantikus, azt sem, hogy musical, mert annyira meg nem zenés. Éppen ezért is lóg ki a műfajból.
Röviden összefoglalva, miről szól?
Van három különböző korú és különböző helyről jövő nő. Egyikük, az Ónodi Eszter játszotta figura, negyvenes, a hamvas korból kiérő hölgy, aki még a terhessége előtt, tíz éve valami tehetségkutatóban huszonakárhányadik lett, de azt hiszi, ez feljogosítja őt arra, hogy úgy bánjanak vele, mint egy sztárral. Van egy fiatal lány (Törőcsik Franciska játssza). Ő óvónő, vidéken lakik, Pest mellett. Fél belevágni abba, hogy elinduljon a művészpályán és énekesnő legyen, mert a családja visszatartja. A harmadik nő pedig egy komolyzenész, énektanár, Csákányi Eszter, aki nem praktizál, hanem a gazdag férje mellett háztartásbeli. Ónodi Eszter feljön vidékről, hogy újra megpróbáljon betörni az élvonalba, Franciska éppen nem mer bemenni egy felvételin a vizsgáztatók elé, Csákányi Eszter pedig ugyanezen a napon veszi észre, hogy a házassága hazugság, mert megcsalja a férje. Egy furcsa estén, az Astoriában, összejönnek és az ott éneklő idős dizőz – Törőcsik Mari – segítségével alakítanak egy swing-zenekart. A Kulka játszotta transzvesztita bár tulajdonosa, Kati (Ónodi) régi ismerőse felkészíti, betanítja, fellépő ruhákkal látja el őket. Egy haknimenedzser pedig beszervezi a csapatot egy Balaton körüli turnéra. Közben utálják, szeretik egymást, mindenkinél befigyelnek az érzelmek, amik aztán afelé viszik a történetet, hogy a végére így vagy úgy, de valami megoldás mindhármuk számára adódjon.
Akkor ez nem olyan nemzedéki film, mint a Boldog születésnapot?
Egyáltalán nem. Most, amikor vágjuk az előzetest, az a reklámszlogen járt a fejünkben, hogy „egy film, minden korosztálynak”. A cél, hogy a huszonévesektől az ötven fölöttiekig mindenkit megszólítson. Csak menjenek be a moziba!
A Boldog születésnapot azért is volt jó, mert megragadott egy nemzedéki életérzést (akárcsak Reisz Gábor filmje, a Van valami furcsa….)
Az az egész arról szólt, igen. Most nem ez volt a célom.
Most mi volt a szándék?
Először is az, hogy egy igényesen szórakoztató filmet készítsek, aminek a témája engem is izgat és érdekelheti a nézőket is. Az volt a kiindulási alapom, hogy ha az ember ma itt, Magyarországon készít filmet és azt akarja, hogy meg is nézzék, nem indulhat ki csak abból, hogy Ő maga mit akar.
Az én „nagy ötletem” az, hogy a mai magyar szórakoztató filmet, a Mozit, a színészek menthetik majd meg. Szerintem ugyanis kizárólag a színészek miatt mennek be az átlagnézők egy magyar filmre. Én pedig sok jó színésszel szerettem volna együtt dolgozni. Ebben az esetben pedig főként színésznőkkel. Egyszer megvettem egy Andrew Sisters lemezt, volt rajta egy Boogie Woogie Bugle Boy című szám, és azt hallgatva alakult ki ez a nőkre szabott sztori. Szerettem volna jó játéklehetőséget adni nekik, egy nagyon emberi történetben.
Bíztál a magyar színészekben?
Nem bíztam: bízom. Lehetőségeket kell nekik adni, és ez nem merülhet ki annyiban, hogy egy jelenetben bejönnek az ajtón, és azt mondják: „Jó napot kívánok!” Olyan mondatokat, olyan történeteket, érzelmeket kell nekik írni, amiket el lehet játszani.
Akkor kifejezetten a színészekre írtad a szerepeket?
Igen, igen. Kezdettől tudtam, hogy a középső nő az Ónodi, és megvolt a Csákányi is. A legfiatalabbat, Törőcsik Franciskát már keresnem kellett. Kérdéses volt az is, ki legyen a filmben az idős díva. Erre a szerepre, még az is megfordult a fejemben, hogy egy külföldi színészt kérek föl, de aztán rájöttem, hogy egy egykori dívát csak annak a színésznőnek hiszünk el, akinek már az első megjelenésekor minden mozdulata mögött ott egy életmű – így végül nem is volt választás, Törőcsik Marit kértem a fel a szerepre. Előre elmondtam neki, hogy parókával, sminkkel képzelem el a filmben, amit kisebb-nagyobb megszorításokkal, de szerencsére bevállalt. Az idős Marlene Dietrich-et képzeltem magam elé, aztán ez a figura persze „törőcsikesedett”, de én így is imádom.
Hogyan vezetted a színészeket? Mit mondtál nekik?
A filmezésben, a színházzal szemben az a jó, hogy nem kell minden jelenet előtt feltétlenül nagy elemzésekbe belemenni. Ha a színész akár semmit nem tud a forgatókönyvről, akkor is a végén jó lehet a játéka. A lényeg az, hogy én jól navigálom-e az adott jelenetben és ő bízik-e bennem. Mivel sokat beszéltünk a könyvről meg a karakterekről, értették, hogy mit szeretnék, így ez a bizalom szerencsére megvolt köztem és a színészek között, így csak finomhangolni kellett őket a jelenetekben.
Ezek szerint nem mondod el a karakterek háttértörténetét?
Szerintem ne a háttértörténetet játssza el. Az a történet a fontos, ami a szemünk előtt zajlik. Ami kell a háttérsztoriból, úgyis kiderül a fősztoriban. Ha egy könyv dramaturgiailag rendben van, ha már írás közben pontosan tudod, mi, miért történik, akkor nem is kell sokat magyarázni. Csak akkor kell háttérsztorit felépíteni, ha a történések a könyvben nem követik logikusan egymást. Ha egy színész megkérdezi, hogy „ezt most itt mért csinálja a figura?”, akkor valószínűleg valamit rosszul írtam meg a sztoriban.
A Simó-osztály, tagjainak jelentős része láthatóan nem bízik a színészekben. Amatőrökre osztja a főbb szerepeket. De a később végzettek is. Kocsis Ágnes, Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, lehetne tovább sorolni…
Inkább úgy mondanám, nem mainstream színészekkel dolgoznak. Én Tapolcán éltem tizennégy éves koromig, nekem a meghatározó közvetítő közeg a tévé volt. Füredre jártam gimibe, Miskolcon jártam két évet egyetemre: vagyis nem tudtam művész-mozikba vagy sokfelé színházba járni. Számomra ünnep volt, amikor például Kulka meg Csákányi lejöttek haknizni a tapolcai kultúrházba. Én az akkori tévéből tudtam töltekezni, ott néztem a műsorokat és nekem az azokban látott színészek játéka jelentette a legfontosabb élményt. És azt néztem, amit adtak. Nem színházban, hanem zenés műsorokban, tévéjátékokban vagy ritkábban színházi közvetítésekben nézhettem meg olyan színészeket mint Márkus László, Dajka Margit meg a mai megfelelőiket…
Én nem vagyok biztos abban, hogy az említetteknek vannak mai megfelelői…
Sajnos ez mindig utólag fog kiderülni: vannak. Az említettekről is utólag érezzük, mekkora színészek voltak. Amíg éltek Ők is a nagy elődöket emlegették, akiket meg már lehet, hogy mi nem ismertünk. Garas Dezső, Kállai Ferenc sajnos már elment, de Haumann, Törőcsik és sorolhatnánk, talán nem színészóriások? Dehogynem!
Mondj egy pár filmet, mik voltak a kedvenceid?
Nekem a nagy élményeim a hetvenes-nyolcvanas évek magyar és amerikai filmjei voltak. Valószínűleg a nyolcvanas években kellett volna filmkészítőnek lennem. Ajándék ez a nap. Nekem az „A magyar film”. Megáll az idő, Ripacsok. Garas, Udvaros, Koltai, Kern, Esztergályos, Őze… Azok, akiket az említett filmeket rendezték, előzékenyen előre engedték a színészeket, építettek rájuk. Elhatároztam, ha a Swinggel kapcsolatban kell majd nyilatkoznom, akkor azt fogom mondani: „zászlómon a magyar színészek”. Pálfi Gyuri azt nyilatkozta minap, hogy tizenkét év rendezői gyakorlat után jutott el oda, hogy mer és akar színésszel dolgozni. Ezt azért nem értem, mert ha volt színész a filmjeiben, azokat nagyon jól kezelte. Lehet egyébként, hogy a tartózkodás a színészektől még a főiskolai évekre vezethető vissza: én például alig mertem belépni a Vas utcába (mi a Szentkirályi utcában tanultunk), és tudom, hogy az osztálytársaim is így voltak ezzel. Félve mentünk be a színészek közé. Később derült ki, hogy egyébként ők is így voltak ezzel és ők is szerettek volna átjönni hozzánk együtt dolgozni.
Miért? Félelmetes egyéniségek voltak a színészek?
A velünk párhuzamos osztály a Zsámbéki osztálya volt: Fullajtár, Ónodi, Elek Ferenc, Rába Roland osztálya. Én tartottam tőlük. Az tuti. Nagyszerű vizsgáik voltak.
Még most is félsz?
Már nem. Azt hiszem, kezdem érteni őket. Kíváncsiak, hogy mit látsz bennük és oda akarják adni magukat a feladatnak. Én pedig nem azért vagyok ott, hogy ájultan csodáljam őket, még ha Törőcsikről is van éppen szó, hanem, hogy megmondjam nekik, ha itt vagy ott rossz irányba mennek, mert én látom egyben azt, aminek ők csak részleteit. Úgyis rájönnek, ha igazam van. Egymás bőrét visszük ugyanis vásárra. Őszintének kell lenni velük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12032 |
