Schubert Gusztáv
A konzervatív, kiglancolt westernre mindig a keserû kiábrándulás mocskos és véresen brutális westernje a válasz.
„Olyan, mint egy western” – értetlenkedett több kritikus Hajdu Szabolcs új filmje láttán. De ugyan mi következik egy ilyen állításból? Amikor egy Rolexrõl azt mondják, olyan, mint egy Rolex, az nem telitalálatos kritika, hanem tájékozatlanság. Hajdu filmje valódi western, mert megvan benne mindaz, ami a mûfajt jellemzi. Amerikai kritikusai jobban értették: egyikük szerint a Délibáb olyan, mintha Terrence Malick forgatta volna újra Tarantino Djangóját. A westernrõl, õshonos amerikai zsáner lévén, nekünk, magyaroknak, meglehetõsen felszínes ismereteink és közhelyes elképzeléseink vannak. A sûrû puskaporfüsttõl nem látjuk a lényeget. A western ugyan tele van akcióval, lövöldözéssel, lovaglással, meneküléssel és üldözéssel, de nem ez a veleje. A western mindenekelõtt társadalomrajz, mégpedig egy olyan társadalomé, amely a széthullás felé tart, mert elvesztette az eszményeit, értékrendjét. Ebben a kisiklott világban minden az ellentétébe fordul: a törvény helyét a törvénytelenség veszi át, a tisztesség és a becsület súlyos tehertétel, mely elõbb vagy utóbb elnyeri méltó büntetését, ellenben a jellemtelenség határozott versenyelõny. Ilyesmi bármely kisközösségben, bármely társadalomban elõfordulhat, épp ezért az amerikai talajban gyökerezõ zsáner könnyen átültethetõ, s meglehetõsen rugalmasan alkalmazható minden hasonló helyzetben. Aki egy kicsit is elmélyedt a mûfaj történetében, tisztában van azzal, mitõl lett az amerikai nyugat vadnyugat. A gyorsan mozgó nyugati határsáv, a frontier nyomán a semmibõl nõttek ki a gazdagságra, szabadságra vágyó telepesek városai. A társadalom ritmusa lassabb. A nyugatra özönlõ telepesek túl sokfélék és túl öntörvényûek voltak ahhoz, hogy egykönnyen közösséggé kovácsolódjanak. A szabadság jobban vonzotta õket, mint a hagyomány elõnyei, hiszen többségük a meggazdagodás reménye mellett a keleti part biztonságot adó, ám fojtogató puritán rendje elõl menekült a tágas és feltöretlen nyugati szûzföldekre. A telepesek többségében a közösséghez tartozás vágyánál jóval erõsebb volt az önállóság vonzereje. A frontier természetes állapota: a létharc és az anarchia. A nyugat felé terjeszkedõ 19. század közepi Amerika – és a helyzetre reflektáló western – alapkérdése, sikerül-e civilizálni a kaotikus vadnyugatot. Ahol frontier van, ott western is van, Hajdu jó érzékkel telepíti eastern-történetét a pusztára, mely nemcsak földrajzi értelemben, de civilizációs szempontból is tabula rasa, senkiföldje, ami a szemünk láttára lesz valakinek (vagy valakiknek) az ebül szerzett birtoka. A kérdés tehát ebben a történetben is ugyanaz, mint a westernfilmben: az anarchia vagy a civilizáció kerekedik-e felül. A frontiert ugyanakkor nem kell feltétlenül topográfiai jelenségként elképzelnünk, a „mozgó határ” idõben is mozoghat. Minden nagy társadalmi fordulat megszüli a maga western-legendáriumát, minden forradalmas, új világ építésébe kezdõ társadalom átéli a vadnyugati anarchiát, melyben a hagyományos közösségek felbomlanak, és „a mindenki harca mindenki ellen” lesz a kíméletlen alapszabály. A western elsõszámú hõse azonban nem az, aki a létharcban a legerõsebbnek bizonyul, õ csak a leghatékonyabb túlélõ, a legkönyörtelenebb antagonista címére pályázhat, hanem az, aki véget vet az anarchiának, aki megbékíti és civilizálja a vadnyugatot.
A klasszikus westernben a feladat, habár egész embert, nagy formátumú hõst kíván, tulajdonképpen könnyen teljesíthetõ próbatételnek látszik. A seriff eleve nyerésre van ítélve, hiszen becsület dolgában toronymagasan felülmúlja a városka békéjét fenyegetõ gazfickókat. Az erény mindig diadalmaskodik, és a tisztesség bajnoka még csak be sem piszkolódik, miközben eltakarítja a város szemetét.
A konzervatív, kiglancolt westernre válaszul a keserû kiábrándulás piszkos, mocskos, véresen brutális westernje következett A jó, a rossz és a csúf-tól a Vad bandáig. A mûfaj alkonyán, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a western igazából már ellen-western, mert nem hisz többé a vadnyugati történetek eredendõ eszméjében, miszerint a civilizáció jó és lehetséges. Az anti-western hõsei két tûz közé kerülnek: az anarchia és az agyonszabályozott társadalom, a végtelen szabadság és a bürokratikus rend egyidejû rémuralma fenyegeti õket. Emitt a brutális törvényenkívüliek, amott a törvény éppoly kíméletlen szolgái és hívei. A kései western nem hisz a jól temperált társadalom lehetõségében. Társadalmon kívül vagy belül, egyre megy, mindenütt az erõszak az úr.
Ilyen mélységesen kiábrándult western Hajdu Délibábja is. A különbség legfeljebb annyi, hogy a messzirõl jött hõssel az amerikai vadnyugat legsötétebb bugyránál is rondább bugyorba ereszkedünk alá. A törvény elõl a pusztába menekülõ elefántcsontparti focista, Francis (Isaach de Bankolé) ugyan sokat tapasztalt desperado benyomását kelti, de a hortobágyi pusztaság sajátos létesszenciája láttán még õ is hátrahõköl. A film elején rövid prológus igazít el és figyelmezteti a nézõt, hogy mire is számíthat: „A vidéknek lõttek. A fõváros ragyogása távoli csillag. A magukra hagyott falvakban apátia és szegénység. Az elhagyott gazdaságokban bûnözõi csoportok tûnnek fel és újra divatba jön a rabszolgaság.” Lidérces látlelet, de még így is halovány mindahhoz képest, ami a fõhõsre és a nézõre vár. Ebben a Pusztaországban mindenen és mindenkin a pusztulás az úr, minden a mállás, rothadás állapotában van, a tanyaházak, a hortobágyi kisvasút állomása és „állomásfõnöke”, a mozdony, amit már csak a rozsda tart össze, akárcsak a vénségesen vén masinisztát, aki menetközben egyszer csak jobblétre szenderül, úgyhogy onnantól Francisnek kell elvezetnie a rozoga járgányt a végállomásig, a légyszaros tanyasi csárdáig. Ahol aztán a nehézbeszédû tanyasiak hamar be is zsuppolják egy düledezõ fészerbe, hogy aztán gyilkosság gyanújával rendõrkézre adják. Az általános lezüllésbõl természetesen a közrend õrei sem maradhatnak ki, a hortobágyi Keresztapa (Cisco szerepében a bekattant kis cézárként is meggyõzõ Razvan Vasilescu) emberei némi kenõpénzzel és fenyegetéssel kiszabadítják a hozzájuk igyekvõ körözött futballistát. Aki hamarosan megérti, jobban járt volna, ha a smasszerek viszik el. Az isten háta mögötti tanya nem menedék, hanem redvás rabszolgatelep, ahol Francis-re is keserves sors vár.
Csakhogy az ott senyvedõ páriákhoz képest van egy aduja: nem az élet napos oldaláról keveredett oda, kõkemény férfi, akinek megtöréséhez a dörzsölt és könyörtelen Cisco is kevésnek bizonyul. Az anti-western banditákkal leszámoló fõhõse már nem snájdig seriff, nem kifogástalanul erényes mintapolgár, hanem rosszfiú. Francis köztörvényes bûnei ellenére is szabad ember. És ebben a filmben ez rajta kívül senki másról nem mondható el. Ezért lesz õ a hõs, aki a végsõ leszámolás után gyõztesen ellovagolhat az örök ideál délibábja, a szabad és boldog nagyvilág felé.
A történet ennél ugyan szövevényesebb, de azért nem túl bonyolult, és mi tagadás a jellemrajz sem túl szofisztikált, de számon kérni egyiket sem érdemes, miként azt a kritikusok egy része tette. A Délibáb nem Bergman-film, nem is Agatha Christie. Balladai szûkszavúsága ellenére mégis elegendõ támpontot ad egy minden ízében megbomlott társadalom megértéséhez. Ahogy a népballadák csak a történet drámai csúcspontjait emelik ki, a részleteket „balladai homályban” hagyják, itt sem az ismerõs alaphelyzet, hanem a stílus, az elbeszélés módja az izgalmas. És errõl nem akármilyen tehetségek gondoskodnak, mindenekelõtt Bankolé, akinek egy szót sem kell szólnia ahhoz, hogy sugározzon belõle a szabadság. Taníthatatlan, elmesélhetetlen, meg kell nézni a filmet. Ugyanez mondható el Nagy András operatõr képeirõl is: nem az a legfõbb érdemük, hogy szépen komponáltak, olykor hipnotikusan álomszerûek, hanem hogy a történet arcokban, tájban, kiégett pusztaságban, az elkóborolt bikát benyelõ alattomos mocsárban, csillagos égboltban, leharcolt szobabelsõkben, rozsdamarta vasakban, bûzlõ hulladékban és rogyadozó pajtákban mesélõdik el. A puszta épp oly hangsúlyos szereplõ, amilyennek Jancsónál láttuk. Mindezt költészetnek hívják. Ennek a költészetnek azonban semmi köze a „puszta, gulasch, fokos, betyár” vadromantikus érzületéhez. „Hatalmas legyek cikáztak a levegõben, másztak a mosatlan edényen, a falon, rászálltak az arcára, a falatra, amit fogott, amit a szájához emelt, a levegõben finom pihék úsztak, rátapadtak izzadt bõrére, szemébe, szájába, orrára, nem lehetett kiköpni, kifújni…, szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegõben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, a víznek, a cigarettának a szájában. A trágya ellepett mindent, szétkenõdött a cipõjén, mindenen, amit megfogott, amit látott, megszáradt pora szállt a levegõben és akkor úgy érezte, most elég.” Hajdu érzékeny olvasónak bizonyult, miközben – alaposan átformálva – filmre vitte Tar Sándor novelláját (Ház a térkép szélén), tökéletesen átmentette nyomasztóan hiteles poézisét. Életünk képe ez: nyomor és káprázat, „délibáb minden mennyiségben”.
DÉLIBÁB – magyar, 2014. Rendezte: Hajdu Szabolcs. Írta: Hajdu Szabolcs, Lovas Nándor és Jim Stark. Kép: Nagy András. Zene: Billy Martin. Hang: Balázs Gábor. Vágó: Politzer Péter. Szereplõk: Isaach De Bankolé (Francis), Razvan Vasilescu (Cisco), Török Illyés Orsolya (Anna), Dragos Bucur (Kokas), Polgár Tamás (Attila). Producer: Taschler Andrea, Kovács Gábor. Gyártó: Filmpartners / Mirage Film Studio / TV2. Forgalmazó: A Company Hungary. 90 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12030 |
