György Péter
Sajnos, bármily közhelyes legyen is, nincs kínosabb, mint két bőrt lehúzni egy rókáról. Másodszorra nem sok marad. Ne legyen félreértés, nem én húzok le két bőrt a Twin Peaksről, mondván, megélek a rövid cikkben az előzőből, hanem – hitem szerint – Lynch tette ezt, amikor mégsem bírta ki, hogy televíziós szappanoperáját át ne szabj a filmmé. Ami önmagában véve érthető. Hiszen mégiscsak más dolog a film és más a televízió dicsősége, s bár az utóbbi jelentősége mára vitathatatlan, a folytatásos sorozat múzsájának csókja kétesebb. Illőbb filmrendezőnek lenni, s mindenki siet ugyan a televízióba, hogy learassa a népszerűség összes gyümölcsét, ám igyekszik bebizonyítani, hogy d azért különb gyerek. Egy Lynch-féle szappanopera alapanyaga még a filmet is kibírja.
Másrészt nyilván ezt követelte a posztmodern marketing-filozófia is. Könyv és hanglemez és T-Shirt mellé ez is jár. Ami azt illeti, én mindössze azt csodálom, hogy Laura Palmer még nem jelent meg egy alternatívabbnak látszó Barbie-baba maszkjában. De még erre is sor kerülhet.
Ami pedig a filmet illeti.
Ez a 134 perces csendes iszonyat egyrészt egy általam mélyen tisztelt, David Lynch nevű filmrendező eddigi munkáinak – olyan remekműveknek, mint a Kék bársony vagy a Veszett a világ – a kínosra sikeredett paródiája. Paródiája annak a világnak, amelyben a horror, a thriller, a road movie, az action film, a love story-k mindennél rafináltabb montázsait láthattuk, s amelyben azt az érzékeny határt, amely az élénk túlvilági borzalmak és a sápadt evilági iszonyok között húzódik, a szerző mindig humorral lépte át. Lynch soha nem ment a szomszédba egy kis félelemkeltésért, azokért a játékos ötletekért, amelyekkel a nézőt foglyul ejtheti. De eddig minden ilyen határlépést szentesített a humor, a távolságtartás iróniája. A műfajokra való filmes reflexió bravúrja. Ennek ebben a filmben vége. Laura Palmer félelem-mitológiájának rémei és a Twin Peaks-i polgárok gazemberségei itt már oly természetesen férnek meg egymás mellett, mint bármely gyalázatosan unalmas és rossz amerikai horror szemétben.
Másrészt viszont ez a film nem más, mint a Twin Peaks nevű televíziós mitologéma magyarázata. Ha ennek a kategóriának éppen a fentiek fényében még volna értelme. Ugyanis innen nézvést a film nem más, mint mindannak a tisztázása, ami a televíziós sorozatban elmeséltek előtt történt. Azaz, aki látta a televíziós sorozatot, s azért ül be a moziba, hogy ismét láthassa kedvenc hőseit, annak most megadatik, hogy mindazt lássa, amiért a televíziós sorozat nyomozása folyt. Lynch – maga az ötlet elméletileg egyébként hibátlan volna – mintegy visszakacsint: íme, ez történt ama nyomozás előtt, amelyet láttatok. Ez volt Laura Palmer halála. Ez volt a titok. S ez magában nem is lenne rossz húzás. Hiszen tényleg van abban valami elképesztő, szellemes és pimasz egyszerre, hogy egy ilyen semmiféle racionális véget nem mutató krimi-szappan operát utólag úgy magyarázunk, hogy még azt a kevés racionális elemet is kétségbe vonjuk, amit addig magunk is elhittük. Tessék, mutatja Lynch, íme most láthatják, hogy mi volt előtte, mi történt, mielőtt felment a függöny. És ettől még kevesebbet tudtok. Lám, ennyit ér a vágy a tudás iránt.
S ez rendben is volna. Csakhát – utalás ide, emlékeztető oda, azért ez mégiscsak egy film. Csupán egy autonóm műalkotás. S ebben az esetben előtérbe kerül mindaz, amit fent említeni merészkedtem. Az ember egy ideig még beéri a viszontlátás örömével. Ugye, mindig örülünk a régi ismerősöknek. Meg ugye Laurát még nem is láttuk életben. Így hát az ember egy ideig elvan. Vagy tíz percig. Aztán elkezdi filmként látni a filmet, és roppant ideges lesz.
Olyan bizony mindez, mint a nosztalgiakoncert, vagy egy-egy régi kedvenc zenekarunk felvételeit visszahallgatni CD-n. Az ember először a meghatottságtól se lát, se hall, nahát, mondom magamnak, most aztán semmi mást nem teszek fel, csak a Mamas and Papast. Aztán nem hallgatom soha többé. Én nem leszek megint az, aki voltam, és ez a zene sem az már.
A Twin Peaksben épp az volt a finom és elegáns, hogy belesimult a mindennapi életbe. Bobby vagy James csak úgy előkerült az estében, mint egy Mándy-novellában. S most aztán eltűntek végleg. Pesten I killed Laura Palmer feliratú T-shirtökben mászkálnak a kamaszok. Tévednek. Laura Palmert David Lynch, illetve ez az elviselhetetlen Hollywood ölte meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 15-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1203 |
