Schubert Gusztáv
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy alapítvány, abban 12 virágos angol bútorszövettel kárpitozott, hajlított lábú, diófa szék.
De hagyjuk a régmúlt időket, ami volt, nincs, ami nem volt, lett. A székeket széthordták, az alapítvány nyomát elfújta a szél, az élet megy tovább, nem is akárhogyan, novemberben is nyílik az ibolya, érik a málna, csicseregnek a madarak.
És még a Magyar Filmhetet is megértük.
Szégyellje magát, aki ennyi gyönyörűség közepette rosszra gondol, és a sorok közt olvas. Jobbnál jobb filmeket vetítettek a MOM-Palace-ban, meg rosszabbnál rosszabbakat, ahogy az már ilyen seregszemléken lenni szokott. (Kivéve persze, ha a Nagy Esztéta parancsba adja: „elvtársak, alkossatok remekműveket”.) És mintha sohasem lett volna átépítés, kurzusváltás, a legjobbak filmjeit élvezhettük a multiplexben: Török, Pálfi, Mundruczó, Hajdu, az egykori szilaj tehetségű fiatalok, meg a maiak, akik még valóban huszonévesek, legfeljebb kora harmincasok: Bodzsár, Reisz, Császi, Zomborácz… úgy hangzik, mint egy eljövendő aranycsapat.
*
Osztap Bender felnyitotta tiszta kék szemét: „Megbolondult? Hajdu ott se volt.”
*
Hát ez az; hol volt Hajdu meg a Délibáb? Hajdu nem tudom merre járt, a Délibáb mindenesetre a dobozban várta sorsa jobbra fordulását. Persze nem „abban” a hírhedett három T-s dobozban. Vége már rég a sötét időknek. Szebb jövőt építünk, szólásszabadság van, ma már csak a józan üzleti megfontolás tilthat, tűrhet, támogathat bármit is. A ma divatos magyar marketingstratégia szerint kritikussal álmodni üres mozitermet jelent. A kritikus az Úr szöllejét pusztító vaddisznó képében jelenik meg, dúvad, aki sem istent, sem embert, sem rendezőt nem tisztel, egyetlen szándéka, hogy minden magyar filmet ízekre tépjen. Ugyan honnan veszik! E paranoia miatt nem volt ott a Magyar Filmhéten, szakítva a több mint negyven éves Filmszemle-hagyománnyal, a már elkészült, de még nem forgalmazott magyar játékfilmek többsége. A 27 játékfilmből 18 már túl volt a bemutatón, a kilenc ősbemutatóból kettő már röviddel a Filmhét után mozikba került. A Senki szigete például már rögtön másnap. Török Feri filmje ott is volt a Filmhéten, meg nem is. A mozibemutató előestéjén tartott díszbemutatóra (a köztévéhíradós copyright szerint: „világpremier”) ugyanis a sajtó nem mehetett be. (Igaz, a felzúdulás miatt beiktattak egy kritikusok számára is látogatható pótvetítést, de hát addigra a baj már megesett.) A forgalmazók rettegése a kritikusoktól külön cikket érdemel, itt és most ez annyiban érdekes, hogyan fogják eljuttatni a magyar filmeket a nézőkhöz azok a forgalmazók, akiknek efféle torzkép él a fejükben a recenzensekről. E kiméra rózsaszín változata sem jobb: eszerint a kritikus a forgalmazó piár-csapatának tagja, aki kis színesekkel, lelkendező dicshimnusszal köszönti a rendező ragyogó géniuszát. Aki a kritikát és filmművészetet szembeállítja, az nem ismeri a filmtörténet. A francia új hullám történetesen a Cahiers du Cinéma szerkesztőinek tollából hömpölygött elő, az már csak ráadás hogy Godard, Rohmer, Truffaut, Chabrol maga is rendező lett. Hosszan sorolhatnánk a példákat Eizensteintől Pasoliniig, a neorealizmustól a free cinemáig. Az, hogy a magyar forgalmazásban és kultúrpolitikában ez nem evidencia, több mint tájékozatlanság, súlyos szakmai hiba.
Az MMA-nak egy vitathatatlan előnye biztosan volt: a Mozgókép Alapítvány a magyar film minden területét egybefogta, átlátta és támogatta. Vajna a kezdet kezdetén bejelentette, ő csak a nagyjátékfilmmel hajlandó foglalkozni. Ez nem lett volna túl nagy baj, ha a Filmalap támogatásából kimaradt ágazatok másutt támogatóra lelnek. Idővel a dokumentumfilmet, a kisjátékot, az animációt illetve a tévéjátékok támogatását a NMHH Médiatanácsa felkarolta. De nem volt minden ágazatnak ekkora szerencséje Az új, széttagolt rendszerből teljességgel kimaradtak a filmforgalmazók és az art mozik. Nekik az elmúlt öt évben legfeljebb alkalmi (és nagyon szerény!) alamizsna jutott. Átgondolt és rendszeres támogatásuk megszűnt. E drámai helyzetet nem ajánlatos egy vállrándítással elintézni: az ágazat cserbenhagyása ugyanis a magyar filmgyártást is veszélyezteti. A Filmalap semmiféle stratégiát nem dolgozott ki az általa mecénált magyar filmek forgalmazására, merthogy azt „a forgalmazók megoldják”. Csakhogy azokat az art mozikat és művészfilmforgalmazókat, amelyek szívvel-lélekkel, nagy empátiával, sok éves tapasztalattal és szakértelemmel egyengetik e filmek útját a közönséghez (Cirko, Mozinet és mások), teljesen kizsigerelte az elmúlt öt év közönyös kultúrpolitikája. Ha e kicsikre bízzuk a magyar film forgalmazását: az gyakorlatilag zéró disztribúció, mert egy forintot sem tudnak reklámra, plakátra, tévés beharangozókra költeni. Sebaj, majd a tisztán piaci alapon működő forgalmazók beugranak helyettük: az eddigi gyakorlat alapján azonban borítékolható a bukás, ezek a forgalmazók a blockbusterekhez szoktak, a magyar művészfilm forgalmazása azonban egészen más stratégiát kíván. Például a feltétlen bizalmat a minőségi, elemző filmkritikában. Efféle bizalomról szó sincs: a 2014-es praxis épp az ellenkezőjét mutatja, a magyar filmeket az utolsó pillanatig rejtegetik a magyar filmkritikusok elől, ha ez megoldható lenne, még a mozikból is kitiltanák a recenzenseket. A minőségi magyar filmkritika kiiktatása sikerágazat: az elmúlt öt évben sorra szűntek meg a filmes szaklapok (mi vagyunk az egyetlen talpon maradt magyar filmművészeti folyóirat), minőségi honlapok, ami mégis megmaradt – csak vegetál. Ahol nincs minőségi kritika, ott jön a minimális gondolkodást, elemzést is nélkülöző véleményterror, a bősz anyázás. Épp az, amitől a profitorientált forgalmazás halálosan retteg. Az eredmény borítékolható: a sok száz millióval megtámogatott magyar filmek sorra buknak majd. Azt mindenki tudja, hogy a magyar film e kicsi hazai piacon nagyon szerencsés kivételektől eltekintve nem hozhat nyereséget, de arra azért ezerrel kellene törekedni, hogy egy-egy magyar filmnek a lehető legtöbb nézője legyen. Merthogy a film értük készül.
A mai filmforgalmazásnak sajátos paradoxona, hogy a kicsi nemcsak szép, de nyereséges is. Miközben az 340 millióból (ebből a 236-ot állt a Filmalap) készült Senki szigete a nyitó héten be sem került a legjobb tízbe, a hétmillióból forgatott „fapados” Van valami furcsa….már az első hétvégén (!) majdnem nullszaldós lett (5486 néző; 6,3 millió forint), és nyilván nem áll meg itt. Talán furcsa…,, de nem megmagyarázhatatlan. Jó lett volna a több éves szénszünetben agyalni kissé, mi lesz a legyártott filmekkel? És mi van akkor, ha megváltoztak a nézői szokások, ha beszáll a versenybe az internet, a YouTube, a Vimeo, az ncore, a digitalizált art mozi etc. Meg persze azon is, hogyha több évre lehúzzák a Magyar Mozi redőnyét, nem kell-e okos stratégiával, szívós aprómunkával és nem kevés pénzzel a nulláról újraépíteni e brandet.
*
A Filmalap vezetése a jelek szerint úgy érzi, a brilleket rejtő tuti nyerő széken ül, minden más mellékes; csakhogy a 12 szék mindegyike kincseket rejt, és mindegyik egyaránt fontos. Ez nem az a helyzet, amikor elegendő az egyszemélyi döntés, az egyszerű többség vagy akár a két harmad. Minden szék, minden ágazat számít, a játékfilmgyártás, a doku, az animáció, a kisjátékfilm, az ismeretterjesztés, a tévéjáték, a filmipar (filmgyártól a köztévéig, Mafilmtől a filmlaborig), a forgalmazás és az art mozi hálózat, a filmkritika, az oktatás, az archívum és a filmes érdekvédelem csak együtt nyerhet. Ahogy a „12 dühös ember”, a 12 esküdt is csak akkor juthat el a helyes döntéshez, amikor a véleményterror helyét átveszi a vita, aminek során végül a pontos tények és érvek mindenkit meggyőznek. A filmszakmában sincs ennél hatásosabb módszer.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 13-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12029 |
