Baski Sándor
Reisz Gábor diplomamunkája felszabadultan, játékosan és hitelesen mesél az útkeresés kínjairól. Kultgyanús generációsfilm született.
Reisz Gábor filmjének egyik villanásnyi jelenetében a főhős, Áron, megpillantja ex-barátnőjét az új férfi oldalán. A páros a Széna téri villamosmegállóban beszélget kézen fogva, Áron a szemközti Mammut pláza emeletéről figyeli őket, és közben tenyerét az üvegfalhoz tapasztja; épp úgy, ahogyan Dustin Hoffman teszi a Diploma előtt templomi jelenetében.
Az ikonikus beállítás megidézése nem öncélú hommage-geg, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan valóban ahhoz a filmhagyományhoz kapcsolódik, amelynek Mike Nichols klasszikusa talán a legjelesebb képviselője. Reisz „nemzedéki közérzetfilmjének” természetesen hazai előképei is vannak, a sor A kis Valentinótól a Rám csaj még nem volt ilyen hatássalon át egészen a Moszkva térig folytatható, de az elmúlt évtizedben is születtek hasonlóan trendérzékenynek szánt produkciók (Fekete kefe, Egyetleneim, Papírrepülők).
A szocializmus idején készült filmek még azt sugallták, hogy a harminc alatti korosztály sodródása és tehetetlensége speciálisan magyar létállapot, amelyért elsősorban a rendszer fullasztó légköre okolható, azóta viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a felnőtt kor kihívásaira máshol is hasonlóan (nem) reagálnak a fiatal generációk. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még valóban más-más okból csellengtek a huszonévesek a vasfüggönyön innen és túl – előbbi esetben a szocializmus bornírtsága, utóbbiban a szülők konzumvilága ellen „lázadtak” –, mára viszont a trendek is globalizálódtak. A gyerekkor kitolódását vagy a kapunyitási pánikot taglaló filmekre (lásd Richard Linklater, Kevin Smith, Noah Baumbach vagy Judd Apatow munkásságát, illetve a mumblecore irányzatot) mindenhol rezonál a közönség, ezért sem volt annyira meglepő, hogy a hazai fogyasztásra szánt, unikálisan magyarnak hitt VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan történetét és poénjait nem csak a miskolci CineFesten, de Karlovy Vary-ban is képesek voltak dekódolni.
Reisz Gábor filmjének sikerét a témaválasztás önmagában még nem szavatolta volna. Nagyjátékfilmes pályafutást nemzedéki közérzetfilmmel indítani eleve nem túl forradalmi ötlet, a VAN valami…szinopszisa ráadásul sem high concepttel, sem új megközelítéssel nem kecsegteti a nézőt. Hősünk, Áron, tipikus lúzerfigura: már egy híján harminc, de az egyetemet még csak most fejezte be, munkája nincs, csak egy használhatatlan, filmszakos bölcsészdiplomája. Albérletét a szülei fizetik, önéletrajzát is az anyja írja meg helyette; be is nyomná fiát a saját munkahelyére, de Áron nem szeretne öltönyös „bohóc majom” lenni. Valószínűleg korábban sem ő volt a céltudatosság mintaképe, de mióta szakított vele a barátnője, még kevésbé tudja vagy akarja irányítani az életét. Nem hiányzik a bonyodalmakat beindítani hivatott katalizátor-pillanat sem: szerelmi bánatában Áron eszméletlenre kocsmázza magát a haverokkal, és még részegen lefoglal egy méregdrága lisszaboni repülőjegyet. Másnap, a kijózanodás után, úgy dönt, hogy ha már így alakult, akkor el is utazik Portugáliába.
Talán nem véletlen, hogy Áron úti célja éppen az az ország, amely Egressy Zoltán színdarabjában, illetve a belőle készült filmadaptációban (Portugál) is címszerepet kap. Egressynél is egy harmincéves budapesti értelmiségi próbálna kiutat találni a ragacsos magyar rögvalóból, Reisz azonban nem csak az elvágyódás elcsépelt motívumát frissíti fel – az ő hőse egyébiránt eljut Lisszabonba –, de az intellektuális köldöknézés csábításának sem enged. A VAN valami… játékosságát, (ön)iróniáját egy pillanatra sem tudja felülírni a pátosz vagy a nagyot mondás vágya, és ebből a szempontból sokkal közelebbi rokonságban áll Baumbach (Frances Ha) vagy Gondry (Az álom tudománya) stílusgyakorlataival, mint a könnyedebb pillanataikban is deprimáló hazai előképekkel.
Reisz dramedyjét elsősorban a forma frissessége és a stílus szertelensége avatja unikummá, legalábbis a magyar mezőnyben. Míg a legtöbb fiatal rendező a rövidfilmjeiben éli ki kísérletező hajlamait és az első egészestés filmjében – a nagyobb játékidővel és költségvetéssel járó nagyobb felelősség miatt – kevesebb kockázatot vállal, addig Reisz mintha fordított utat járt volna be. Rövidfilmjei – a Valakinek a valamije, a Külalak vagy a Nekem Budapest szkeccse – precízen megszerkesztett, képileg és dramaturgiailag is gondosan kidolgozott, letisztult produkciók. Több ponton is kapcsolódnak a nagyjátékfilmes debüthöz – magányos és/vagy sodródó férfiszereplők; nosztalgia a középiskolás évek iránt; és Budapest, mint a legfontosabb mellékszereplő – a VAN valami… mégis valami nagyon más.
Reisz a tipikus elsőfilmes buktatókat – a túlgondolást és a túlzsúfolást –, úgy kerülte el, hogy a kötött formák helyett a kísérletezés és a spontaneitás szabadságát választotta. Részletes forgatókönyv helyett vázlatos, menet közben alakuló szinopszisból dolgozott, bátorította a színészek – köztük a baráti körből verbuvált amatőrök – improvizációit, és korábbi operatőre, Rév Marcell helyett maga állt a kamera mögé a gerilla jellegű forgatás alatt. Ez a felszabadultság köszön vissza a kész film szövetéből is; a cselekmény klipszerű epizódok, játékos etűdök és szürreális pillanatok sorozatából áll össze, a történet mégis egységes és átélhető marad.
A Van valami… a generációs keserveket, a menni vagy maradni emigrációs dilemmáját, a közéleti viták utcaszintre leszivárgott hordalékát és a mindennapok Budapestjének közhangulatát ugyanilyen magától értetődő természetességgel, görcsmentesen tükrözi vissza. Mindezt nem publicisztikai indíttatásból teszi, a film nézőpontja a Woody Allen-i neurotikus értelmiségit és az álmodozó slackert egyszerre megtestesítő Áron nézőpontja; Reiszék az ő világába akarják beinvitálni – többnyire sikeresen – a nézőt. Azok a hétköznapi szituációk, amelyeket hősünk végigszerencsétlenkedik – családi ebéd, állásinterjú, békávézás, romkocsmázás – úgy hitelesek és életszagúak, hogy közben szatirikusan elrajzoltak. A Van valami… számos erénye közül talán a legnagyobb, hogy ezek a jelenetek egyszer sem torkollnak blődlibe vagy öncélú jópofáskodásba. Reisz filmje úgy vicces, hogy nem akar mindenáron az lenni.
És nem is akar úgy igazából semmi lenni. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan az első másodperctől kezdve játszik a nézőjével. Először elhiteti vele, hogy egy szerzői romkomot lát, amelyben az összetört szívű főhős – a műfaj logikájából fakadóan – végül nyilván összejön a villamoson megpillantott rejtélyes ellenőrlánnyal. Aztán joggal várhatnánk azt is, hogy a coming of age sztoriktól megszokott módon Áron a fináléra értékes tapasztalatokkal gazdagodik, és elindul a felnövés rögös útján, miközben a portugáliai kiruccanásnak hála a road movie-k kedvelt sablonjai is megidéződnek majd, vagyis sorsfordító találkozások történnek és a főszereplő életre szóló élményeket szerez.
A romantikus szál ehhez képest cseles módon zsákutcába torkollik, Portugália nem ad választ semmire – ami nem is csoda, hiszen még a kérdést sem ismerjük –, ami pedig a felnövést illeti, Áron a film végén pont ott tart, mint ahonnan elindult.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan valójában – metafilmként – azzal mesél a legtalálóbban a főhősről és sorstársairól, ahogy mesél. A cél és jövőkép nélküli, beilleszkedni nem tudó vagy akaró generációk világának és közérzetének illusztrálására talán nincs is adekvátabb és hitelesebb eszköz, mint az a film, amely maga is hasonlóképpen sodródik a stílusok, formák és hangulatok közt, és a végén – beintve a kliséknek és az elvárásoknak – nem hajlandó kész válaszokkal szolgálni.
Reisz diplomamunkája persze a rendező saját helyzetéről, az alkotói útkeresésről is szól – és nem csak az önéletrajzi vonatkozások miatt. A végefőcímben láthatjuk őt is, ahogy a stábtagokkal közösen, Áronnal együtt futnak előre, cél nélkül, csak úgy, a futás kedvéért. A színpadi meghajlást helyettesítő bemutatkozás szimbolikus gesztusnak sem utolsó; mintha azt üzennék vele az alkotók, hogy – kölcsönvéve egy másik magyar közérzetfilm címét –, nem tudjuk pontosan hova tartunk, de „itt vagyunk.”
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – magyar, 2014. Rendezte, írta, kép: Reisz Gábor. Zene: Csorba Lóránt, Reisz Gábor. Szereplők: Ferenczik Áron (Szentesi Áron), Horváth Miklós (Hamza Miklós), Győriványi Bálint (Györgyvári Bálint), Owczarek Tamás (Juhász Tamás), Jakab Juli (Eszter), Takács Katalin (Áron anyja), Kovács Zsolt (Áron apja). Gyártó: Proton Cinema / SZFE. Támogató: Magyar Nemzeti Filmalap. Forgalmazó: Cirko Film Kft. 90 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/11 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12023 |
