Hegedüs Márk Sebestyén
A giallo az interneten új közönségre talált.
Már-már közhely, hogy a giallókat, a hetvenes évek Olaszországának legendás, horrorrá radikalizált krimijeit operaian stilizált vérgőzös rejtélyekként tételezzük, amelyekben a stílus főszerepbe emelése roncsolja a hagyományos cselekményszerkesztést. Ezért is tagadja sok teoretikus, hogy a giallo műfaj lenne, figyelmen kívül hagyva a rendkívül gyorsan állandósult tematikai jellemzőket, pedig pont ezeket szem előtt tartva választható le sikerrel a giallo a rokon vonásokkal bíró műfajokról és alműfajokról, sőt, így lesznek értelmezhetőek maguk a filmek. A stilisztikai sajátosságokat és az ikonográfia jelentőségét sajnos a műfaj megidézésére törekvő alkotók is gyakran túldimenzionálják. Pedig a hagyományosan a giallóval azonosított képi világ csak néhány kiemelt tehetségű alkotó, mindenekelőtt az operatőrből rendezővé avanzsáló Mario Bava, és az ő nyomdokait követő Dario Argento munkásságára volt jellemző, az éveken át terebélyesedő kánon zömét a gyilkosok nagyjeleneteitől eltekintve teljesen prózai képi világ jellemezte. Ezzel együtt az esztéták azt is hajlamosak elfelejteni, hogy ezek a filmek a szívük mélyén – minden barokkos túlzás és modernizmustól örökölt ambivalencia ellenére – szórakoztató krimik voltak.
Ezért is kérdéses, mennyire lehetnek sikeresek azok a magukat giallónak valló hommage-ok, amelyek kizárólag a bavai színdramaturgia, illetve ennek az argentói, erőszakosabb változata előtti főhajtást, illetve az ikonográfia elemeinek ad absurdum halmozását tűzik ki célul, teljesen negligálva vagy csak „elfelejtve” magát a nyomozási szálat. Így ugyanis a nagy kikacsintások közepette képtelenek, vagy meg sem próbálnak megfelelni a műfaji hagyományok által támasztott – valljuk be, nem túl magas – elvárásoknak, s gyakran süllyednek a művészi öntetszelgés szintjére, bírjanak akár stílusfilmes, akár műfajfilmes ambíciókkal. Az utóbbi években előbbire és utóbbira is találhatunk példát, miközben szerényebb, őszintébb tételekkel jóformán egyáltalán nem találkoztunk az utóbbi két évtizedben (erre még mindig Argento „greatest hits” filmje, az Álmatlanul a legjobb példa, 2001-ből). Az internetkorszakkal új közönségre talált giallo azonban így is inspirált egy-két merőben eltérő megközelítésű, de figyelemre méltó filmet.
A belga Hélène Cattet-Bruno Forzani szerzőpáros két olyan, giallók által inspirált filmmel is jelentkezett, amelyek stílusfilmes tisztelgésként tételezhetőek, noha a 2009-es Amer és az idei A tested könnyeinek furcsa színe az alkotók szerint nem hommage, csupán a giallo „nyelvén” mesélik el történeteiket a nézőnek. A két filmet egyaránt jellemezték már kiváló stílusgyakorlatként és giccses művészkedésként, és bár képi megoldásaik valóban szemkápráztatóak, az legalábbis megkérdőjelezhető, hogy mennyire bírja el a filmek cselekménytelen és gyakran önismétlő, kísérletező jellegét az egészestés forma. Az is kérdéses, mennyiben etikus neogiallóként forgalmazni két avantgárd kísérleti filmet, noha ezért aligha a rendezők, sokkal inkább a producerek hibáztathatóak. Bár A tested könnyeinek furcsa színe az eltűnt feleség rejtélye által elindított mindtrip köré felépített történettel már inkább emlékeztet egy giallóra, mint a nővé cseperedő kislány életének három epizódját elmesélő Amer, az alkotópárosnak nem műfaji film elkészítése volt a célja.
Federico Zampaglione Tulpa (2012) című neogiallója jóval szerényebb ambíciókkal bír, és azokat sem valósítja meg maradéktalanul, de minden bugyutaságával együtt akarva-akaratlanul is sikerrel idézi meg az aranykor másod- és harmadrangú darabjainak hangulatát, a gyenge színészi alakításokat és a rettenetes szinkront is beleértve (miután a színészek angol akcentusának köszönhetően közröhej tárgya lett egy fesztiválbemutatón, az alkotóknak újra kellett szinkronizálniuk az egész filmet olaszra – hasonló történt Argento Operájával is). A történet, melyben egy szexuálisan szabados üzletasszony szeretőit tizedelni kezdi egy fekete kesztyűt viselő rejtélyes figura, bármelyik huszadrangú giallónak javára válhatott volna, a gyilkos egyenesen egy Bava-filmből lépett elő, s a legtöbb gyilkosságnak is megvan a maga előképe, a múltidézés mégsem válik izzadságszagúvá, mivel Zampaglione posztmodern kérkedés helyett nem akarja, hogy filmje többnek látsszon, mint ami, és következetesen végigvezeti a butácska rejtélyt. Úgy tűnik, manapság már ennyiért is hálásnak kell lennünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/11 33-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12021 |
