Soós Tamás Dénes
Finchernél és Flynn-nél a házasság már nemcsak a nemek, hanem a felvett szerepek csatája is egyben.
David Fincher a korszellem krónikása. Emblematikus bűnügyi filmjeiben a posztmodern, legutóbbi alkotásaiban pedig a netkorszak zeitgeistjéé. Korai történeteit a morális közönybe hulló emberiség (Hetedik), az arisztokrata pénzvilág kiüresedettsége (Játsz/ma) vagy a tömegidentitás-képző fogyasztói társadalom (Harcosok klubja) felszíni kritikája mögött az fűzte össze, hogy mind a posztmodern világ labirintusában elvesző emberről regélt. Mint a Játsz/ma befektetési bankára, aki a játék látszatát a múlt emlékdarabjainak valóságával összemosó „összeesküvésben” is a szálakat kézben tartó karmestert kereste, persze hiába, hiszen az utazás végén nem Óz, a nagy varázsló, csak szilánkosra törött identitásának darabkái várták. A kutató hősök így a tettes kiléte helyett/mellett a megváltozott világ mibenlétét ismerték fel: azét a világét, melynek kontrollja már kicsúszott a kezeikből, melyben a heroizmus nem magától értetődő és célravezető érték, a bűnös pedig beleolvad az esőmosta nagyváros szürke kulisszáiba. A Hetedik nemcsak az ótestamentumi bűntettekkel prédikáló eszelős és a rendfenntartó erők, de még inkább a modern, hetyke és magabiztos zsarutípust képviselő Mills (Brad Pitt) és a noirok melankolikus fatalizmusát valló Somerset (Morgan Freeman) között húzott választóvonalat. Utóbbi nyomozáspoeticája – miszerint a rendőr dolga csak az utólag rendszerezés és információgyűjtés lehet, mert a nyom csak egy újabb nyomhoz vezet – a Zodiákus megoldatlan sorozatgyilkosságait kutató, amatőr műkedvelő Graysmithnek szolgált tanulságul, aki Millsszel ellentétben már nem a bűnelkövető – kvázi lehetetlen – beazonosításában látta a pozitív végkifejlet zálogát.
Az utóbbi években nemcsak Fincher stílusbravúrokkal zsúfolt műveinek esztétikája, de a nevével összetapadt bűnfilmjei is konzervatívabb, hagyományosabb irányba fordultak. A rendező aktív, jól tájékozódó hősöket léptet fel, akik vélt (A közösségi háló) vagy valós (A tetovált lány) áldozatpozíciójukból a technológiai tudásuk segítségével lépnek ki. A stílusváltás mögött a szerzői kézjegyekkel is bíró direktorok „életközepi válsága” helyett valószínűleg inkább a megváltozott érdeklődési kör állhat. Fincher legújabb filmjeit az internet és a média világa és az általuk kitermelt új típusú identitások iránti érdeklődés rendezi laza, közös halmazba. A váltást értelemszerűen A közösségi háló jelzi, melyben a Facebookot feltaláló Mark Zuckerberg – empátiahiányos, a társai mellett rendre elbeszélő antihősként – a szerelmi csalódását csatornázza át vállalkozásának felfejlesztésébe. A film, ha nem is tapogatja körbe a szociális médiának a felhasználóira gyakorolt hatását, de érzékelteti a nyaktörő sebességgel megvalósított amerikai álom – és nem a Facebook-használat – hozta elszigetelődést, a fiatalokat kísértő kommunikációs és önmegvalósítási nehézségeket.
A Holtodiglan ennek a webkettős generációnak a tökéletes anti-randifilmje. Első blikkre itt is a párkapcsolati drámák „se veled, se nélküled” dinamikája munkál: a jóképű, lezser Nick (Ben Affleck) eltűnt felesége, Amy (Rosamund Pike) után való nyomozás a bűntett rejtélyei mellett a házastársi (v)iszony szennyesét is kiteregeti. Fizikai mellett érzelmi erőszakkal, kibékíthetetlennek tűnő osztálykülönbséggel, a szerelmet kikezdő, komplett szakmákat eltüntető gazdasági válsággal a háttérben. Még ha motívumaival, fordulataival afelé is kacsintgat, a Holtodiglan mégis eltérő srófra jár a tipikus házastársi drámáktól vagy az olyan erotikus thriller előképektől, mint az Elemi ösztön. Főszereplőinek ugyanis nem (csak) a nyomozás feltárta titkokkal kell szembenézniük: Amynek a szülei által írt, és lányuk idealizált élettörténetét rejtő Csodálatos Amy című gyerekkönyvsorozat támasztotta elvárásoknak, a felesége meggyilkolásával gyanúsított Nicknek pedig a krimi-kliséket betéve ismerő tévénézők (és a moziközönség) előfeltevéseinek kéne megfelelnie. Fincher pont ezekből az elvárásokból és előfeltevésekből fakasztja filmje humorát, vagyis abból, hogy az emberek manapság a tömegkultúra szűrőjén keresztül szemlélik egymást és a világot, és minden karakterről, eseményről és fordulatról könyvek, filmek, sorozatok jutnak eszükbe. A Holtodiglan szerencsére nem kikacsintós, hivatkozásokra építő humorral dolgozik; szatírájának inkább az szolgáltat alapanyagot, hogy az emberek képtelenek nem sztereotíp forgatókönyvek mentén megítélni a másikat, a gyanúba keveredett férfi pedig képtelen ártatlanul viselkedni, hiszen tudja, hogy még a fényképezőgépek előtt kényszeresen kivillantott mosolyt is nemtörődömsége és bűnössége jeleként értelmezhetik.
Az akarva-akaratlanul is hol az ártatlan, hol a bűnös férj bőrébe bújó Nick és a felesége a hitvesi otthonban sem tudnak eltekinteni a szerepjátéktól. A Holtodiglan következetesen tartja be a nietzschei aforizmát, miszerint „az úgynevezett szerelmi házasságoknak a tévedés az apja és a szükség az anyja”, mikor a tévedést a fiktív identitások mögé bújó társ félreismerésének, a szükséget pedig a szerepjátszás által szavatolt, glamúrsztoriba illő boldogság fenntartásának tekinti. Az érzelmi erőszak itt a másikra rákényszerített szerep lesz: a feljavított és kiglancolt identitás maszkjának kötelező viselete. Még ha effektíve nem is használják a Holtodiglanban, a történet mégis a szociális média világában játszódik, amely visszavonhatatlanul tudatossá tette az önábrázolást. Az emberek a korábbiaknál sokkal inkább tisztában vannak vele, hogy tetteik milyen képet festenek róluk és cselekedeteik hogyan értelmezhetőek.
A Holtodiglant az teszi igazán izgalmassá, hogy az önreprezentáció és a szerepjáték motívumhálóját a házasság hatalmi narratívája mellett a bűnügyére is kiterjeszti. Míg a zsernyákok az örökzöld rossz zsaru/jó zsaru leosztást játsszák, addig a bűnelkövető a rendező szerepkörében tetszeleg, aki annak megfelelően helyezi el a különböző jeleket, hogy hogyan fogják majd olvasni azokat az Esküdt ellenségeken és a különböző Helyszínelők-szériákon edzett amatőr és profi nyomozók. Fincher mindig is vonzódott a vérre menő, de (perverz) játékként megtervezett bűnügyekhez (lásd a Cég által megkoreografált fiktív bűntetteket a Játsz/mában vagy John Doe tudatlan rendőrökkel szórakozó mestertervét a Hetedikben), de most mintha egy újfajta bűnözőtípus születése felett bábáskodna, amelyik nem feltétlenül fizikailag követi el a bűnöket, hanem távirányítja azokat, és csak telejelenlétével, azaz a távolból és virtuálisan manipulálja a szálakat.
A képernyőkultúra és a médiavilág vonzáskörzetébe húzódó Fincher-filmek iróniája, hogy bár az interneten a szöveg helyett egyre inkább a vizualitás lép előtérbe, a rendező műveiben pont a kézjegyeként azonosított markáns képiség szorul háttérbe. Összefüggésben állhat ez azzal, hogy az utóbbi években felerősödött a forgatókönyvíró (és ezzel együtt a dialógus szerepe is) a Fincher-életműben: a Benjamin Button különös élete legalább annyira a Forrest Gumpot is jegyző Eric Roth filmje, mint Fincheré, ahogy A közösségi háló pedig Aaron Sorkiné (Az elnök emberei, Híradósok). A Holtodiglanra is rábélyegzi hatását Gillian Flynn látásmódja, aki saját regényét adaptálta szélesvászonra. A három regényes író és az utóbbi időben csak bestsellereket adaptáló David Fincher világát a sötét humor, az önreflexióra való hajlam, valamint a morbid bűntettek és az aszociális, magába gubózó (anti)hősök iránti érdeklődés hozza közös nevezőre. Fincher hozzájárulása, hogy a forrásműhöz a Harcosok klubjához hasonlóan roppant hű Holtodiglanban a szatirikus hangnemet domborította ki, és szórakoztató, élcdús thrillernarratívává feszesítette a több mint 500 oldalas regényt. Az átírás során viszont háttérbe szorult az alapanyag reflektáltsága, amely abból fakadt, hogy mind Nick, mind Amy újságíróként dolgozott, közreadott szövegüket pedig egyenesen az olvasóhoz címezték, elmélyítve ezzel a regény fő témáját, az önábrázoláson keresztüli manipulációt. Fincher, aki a Kártyavár című televíziós sorozatban még a negyedik falat lebontva beszéltette a nézőkhöz Kevin Spacey kongresszusi képviselőjét, nem kérdőjelezi meg olyan szinten közönségének a főszereplőkhöz fűződő azonosulását, mint tette azt Martin Scorsese nemrég A Wall Street farkasának zárójelenetében, vagy akár Flynn a regényben. Elmulasztott ziccer ez, melynek kiaknázása Fincher kultfilmjeinek ligájába emelhette volna a Holtodiglant, pláne, ha a rendező nem mondott volna le a pszichológiai megfigyelésekben bővelkedő karakterrajzok egyes árnyalatairól sem.
A Flynn–Fincher-film azonban így is törésmentesen simul mind a rendező aktuális érdeklődési körébe, mind korai filmjeinek rejtelmesebb vonalához – és főként a Palahniuk-adaptáció bizarr humorához. A rendezőben a dark thrillerek iránti vonzalmát is feltámaszthatta a hosszú idő után kritikai és közönségsikert is arató filmje: a Sonyval kudarcba fulladt egyeztetések miatt visszamondott Steve Jobs-biopic helyett legközelebb a brit Utopia-sorozat remakejét rendezi meg – elvetemült összeesküvéselméletekkel és képregényrajongó geekekkel a főszerepben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/11 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12016 |
