Sepsi László
Lawrence Block Matt Scudder-regényeinek magánnyomozója a modern krimiirodalom egyik legkomorabb figurája.
Az amerikai hard-boiled irodalmat mindig is szoros viszony fűzte az alkoholfogyasztáshoz. Dashiell Hammett műfajteremtő klasszikusai, a Véres aratás (1929) és A máltai sólyom (1930) egyaránt a szesztilalom idején jelentek meg, a zsáner ősforrásának számító Black Mask Magazine pedig egészen pontosan az alkoholtilalom első évében, 1920-ban indult. Az Agatha Christie-vel fémjelzett analitikus hagyományhoz képest valóságközelibbnek tartott hard-boiled krimiben eleve hangsúlyos helyet foglalnak el az alkoholfogyasztás különböző terei: ahogy a nyomozók elhagyják a polgári szalonokat és arisztokratikus kúriákat, majd alámerülnek a nagyvárosok mocskában, első útjuk a sarki kocsmába visz. A gengszterek vezette bárok, koszos késdobálók és anekdotákkal teli ír sörözők a zsáner talán legjellemzőbb helyszíneivé váltak, ahol az alvilágot jól ismerő detektívek Philip Marlowe-tól Matt Scudderig elvegyülhetnek a munkásosztály, a lecsúszottak vagy éppen a törvényen kívüliek igen intenzív szociális életet élő tagjaival.
Rita Elizabeth Rippetoe, a kiváló Booze and the Private Eye című tanulmánykötet szerzője a kezdetektől a kortárs szerzőkig követi végig az alkoholfogyasztás motívumát a hard-boiled krimi műfajában, az önéletrajzi vonatkozások mellett – mint Hammett, Chandler vagy Block közismert alkoholproblémái – a detektívek italozásának általános többletjelentéseit is feltárva. A szesztilalom idején is kortyolgató nyomozók esetében az illegális alkoholfogyasztás a kívülálló-státusz egyik legfontosabb kifejeződése: a saját erkölcsi kóddal rendelkező hard-boiled nyomozók rendre ignorálják a társadalom számos törvényét és íratlan szabályát, kiváltképp, ha azok épp szeretett nedűjüktől akarják megfosztani őket. Az unalmas órákban elszopogatott pohár whisky így kettős funkciót tölt be, egyszerre jelzi, hogy a főhős erkölcsileg korántsem makulátlan – hiszen nem tart be egy törvényt –, és hogy ebben az értelemben ő maga is törvényen kívüli figura, aki a saját íratlan szabályai szerint működik. A gesztus szimbolikus voltát az is jelzi, hogy a klasszikus hard-boiled detektív ritkán szenved az alkohol káros hatásaitól. Sam Spade vagy a sörkedvelő Mike Hammer számára – aki italpreferenciái mellett nyomozási módszerében (fizikai erőszakra épülő kétkezi munka) is inkább a munkásosztálynak imponált az ötvenes években – a szesz az információszerzés és a társasági élet eszköze, miközben idealizált voltukat emberfeletti alkoholtűrésük is jelzi. A hard-boiled detektív nem csupán azért tekinthető az utcán edzett igazi férfinak, mert fizikai ereje vagy intellektuális képességei kiemelik a tömegből, hanem mert az italt is jobban bírja bárki másnál.
Habár a bűnügyi irodalomban már korábban is felbukkan az alkoholfogyasztás realista ábrázolásmódja például Jim Thompson (The Alcoholics, 1953) regényeiben, a motívum csupán a hetvenes évektől vált díszletelemből a cselekményt érdemben befolyásoló tényezővé. Elmore Leonard Unknown Man #89 című regényében, James Crumley C. W. Sughrue-szériájában, Lawrence Block Matt Scudder-könyveiben vagy a nyolcvanas évektől James Lee Burke Dave Robicheaux-sorozatában a társasági ivás helyét átveszi az önpusztító alkoholizmus, ami egyben a címszereplők meghatározó jellemvonásává is vált. Az alkoholista nyomozóknak, akik ezzel csak még távolabb kerültek a társadalmi normáktól, innentől nem csupán a korrupt nagyvárosok bűneivel, de az ital csábításával is meg kell küzdeniük: mintha az erkölcsi romlással mérgezett közeg végül az alkoholon keresztül rágta volna be magát a magánkopók bőre alá.
A penge élén
Az 1938-as születésű Lawrence Block az ötvenes évek legvégén kezdett álnéven ponyvákat publikálni, legtermékenyebb időszakában havi egy sikamlós bűntörténettel megörvendeztetve a tiltott örömökre vágyó olvasótábort. A futószalagon gyártott megélhetési lektűröket csak a hatvanas évek végén váltották fel Block emblematikus hősei: a háborús sérülése miatt soha nem alvó kalandor, Evan Tanner 1966-ban debütált a The Thief Who Couldn’t Sleep című kötetben, négy évvel később pedig Block elindította a szexben ugyancsak gazdag Chip Harrison-tetralógiát, aminek címszereplője végül New York-i magánnyomozóként találja meg a számítását. Két leghíresebb karakterét a szerző csak évtizeddel később indította útnak, és míg a magyarul is olvasható Bernie Rhodenbarr-széria a mestertolvaj antikvárius kalandjaival Chip Harrison-könyvek könnyedebb hangvételét viszi tovább – közelebb P.G. Wodehouse-hoz, mint Raymond Chandlerhez –, Matt Scudderrel Block nem csupán saját életművének, de valószínűleg a modern krimiirodalomnak is az egyik legkomorabb figuráját teremtette meg. Az először az 1976-os Az apák bűneiben feltűnt karakter alkoholista ex-zsaru és engedély nélküli magánnyomozó, aki önkéntes száműzetésben vegetál a társadalom peremén. „A magándetektíveknek működési engedély kell. Telefont hallgatnak le, embereket követnek. Nyomtatványokat töltenek ki, munkanaplót vezetnek, minden ilyesmi. Én ezeket nem csinálom. Néha szívességet teszek embereknek. Ők meg ajándékkal hálálják meg.” – nyilatkozik magáról Az apák bűnei nyitófejezetében, és az adminisztráció teljes hiánya egyben azt is jelzi, hogy Scudder hivatásos elődeinél is távolabb került a legitim társadalmi intézményektől, munkatársak és technikai háttér nélküli kívülálló, aki a sorozat korai részeiben csupán az egyháznak juttatott névtelen adományokon keresztül ápol formális kapcsolatot a hivatalos szervekkel. Kívülállása tudatos döntés következménye: miután ittasan próbált megakadályozni egy rablást, és egy gellert kapott lövése végzett egy utcán bámészkodó kislánnyal, Scudder elhagyja mind a rendőrséget, mind pedig a családját és piásüveggel a kabátzsebében alámerül New York mocskában. Block hőse számára a nagyváros sötét oldala egyfajta purgatórium, miközben Scudder számára a megtisztulás a bűntudat mellett egyben az alkohol hátrahagyását is jelenti. A szerző szexre és erőszakra épülő korai ponyváinak örökségeként a Matt Scudder-történetek a kortárs mezőnyben is kirívóan brutális olvasmánynak számítanak, kiváltképp a fordulópontot jelentő ötödik kötet (Nyolcmillió halál) után. Míg a széria legkorábbi tételei cselekményvezetésükben és nyelvezetükben viszonylag közel állnak a szikár hard-boiled hagyományokhoz – azzal a különbséggel, hogy itt a főhős olykor teljesen kiüti magát –, később Block egyre nagyobb hangsúlyt fektet a közegábrázolásra és ezzel együtt a kötetek terjedelme, illetve a fő cselekményszáltól elkalandozó epizódok száma is megnő.
A Sírok között egy fejezetében Scudder a megbízójával beszélget annak drogos fivéréről: „– Pete a mélységet szereti, olyan mélyre menni, amilyen mélyre csak lehet. – Ezzel én is tudok azonosulni.” A részegen és józanon egyaránt sztoikus nyugalommal cselekvő Scudder több ízben beszél arról, hogy nem tudná megragadni a különbséget jó és rossz között, de mégis elvállalja a megbízásokat, esetenként – mint a Hosszú út a sírkertbe és a Tánc a mészárszéken zárlatában – a törvényen kívüli igazságszolgáltatásból is kivéve a részét. Az alámerülés, a „mélyre menés” gesztusa a figura szempontjából legalább annyira fontos, mint az igazság feltárása. Míg a Nyolcmillió halál előtt – amiben leteszi az italt és csatlakozik az Anonim Alkoholistákhoz – részben azért iszik, hogy a bűntudat mellett képes legyen elviselni New York lelkileg is megterhelő sötét oldalát, absztinensen az alámerülés egyben próbatétellé is válik, vagyis képes-e Scudder úgy megoldani az ügyet, hogy a látottak hatására sem nyúl a pohárhoz? Scudder számára a nyomozás folyamatos önkínzás és kísértés, ami általában akkor sem zárul feloldozással, ha sikerül megfejteni a rejtélyeket, mivel a megoldás gyakran kegyetlenebb, mint maga a bűnügy, esetleg önbíráskodóként Scudder még távolabb kerül a társadalmi normáktól. A Block regényeiben ábrázolt New York amellett, hogy aljas utcáival kiválóan funkcionál Scudder személyes purgatóriumaként, olyan morális támpontok nélküli fertő, aminek lakói egyedül saját belső iránytűjüknek köszönhetően menekülhetnek meg a teljes lesüllyedéstől. A Scudder mellé csapódó figurák, mint a szeretőből élettárssá emelt call-girl vagy Mickey Ballou, a brutális alkoholista gengszter perifériára szorult alakok ugyan, de Scudderhez hasonlóan egyaránt rendelkeznek saját (általában kimondatlan) törvényekkel. A kapaszkodók nélküli bűnös nagyváros motívuma Block cselekményvezetésén is érezteti hatását. Amellett, hogy a szerző előszeretettel vázol fel tablószerű bűnpanorámát, a Scudder-történeteket – hiába a nyomozás eredendő racionalitása – esetlegesség és véletlenek irányítják. Az ügyek elvállalása után a főhős gyakran fejezeteken keresztül cselleng ihletre várva – illetve a korai regényekben keményen iszik –, és az sem ritka, hogy mint a Tánc a mészárszéken-ben, az eredeti megbízás teljesen háttérbe szorul, hogy végül csak egy másik bűneset kapcsán oldódjon meg. Az eredendően romlott nagyváros megtisztítása így eleve lehetetlen feladat, mint az a Scudder által előszeretettel olvasgatott bűnügyi hírekből kiderül, minden borzalom csak csepp a tengerben. Block krimijének tétje nem az, hogy sikerül-e hajszálnyival jobbá tenni a környező világot, hanem hogy főhőse egyáltalán talpon tud-e maradni a végeláthatatlan mocsokban.
A tizenhatodik kötettel (All the Flowers Are Dying) elvileg lezárt, majd A Drop of the Hard Stuff című tizenhetedik tétellel mégis újraindított Matt Scudder-sorozat valójában a címszereplő rehabilitálásának története, amiben a korai regények alkoholbűzös mélypontjáról Scudder eljut egy többé-kevésbé stabil magánéletig. A stabilitás ez esetben persze relatív fogalom, hiszen Blocknál nem létezik „gyógyult alkoholista”, csak olyan, aki éppen nem iszik, és a nosztalgia álcájában érkező kísértést két flashback-regény, a rögtön a Nyolcmillió halál után következő Ha a szent kocsma is bezár, illetve az említett A Drop of the Hard Stuff is feldolgozza. A fejlődésív két meghatározó pontja előbb a leszokás kezdete a Nyolcmillió halálban, majd pár kötettel később Scudder első stabil párkapcsolata a Hosszú út a sírkertbe című nyolcadik részben. Utóbbi több szempontból is a sorozat rendhagyó epizódja, ugyanis Scuddernek nem egy megbízásnak kell eleget tennie, hanem ő maga lesz egy elmebeteg sorozatgyilkos célpontja, aki sorban végez a nyomozó korábbi életében fontos nőkkel, illetve itt kerül a figura a legközelebb ahhoz, hogy újra italhoz nyúljon. A múlt szisztematikus felszámolása itt egyben Scudder továbblépéséhez is szükséges, így ellenfele mintha épp ezt a teljesítené be, a lehető legkegyetlenebb módszerekkel. A Hosszú út a sírkertbe után a sorozat egyre ritkábban utal vissza Scudder ősbűnére, vagyis az eltévedt golyó miatt meghalt kislányra – ehelyett a figura fejlődésének további állomásai lesznek a visszatérő hivatkozási pontok, első helyen a Hosszú út a sírkertbe eseményeivel.
Scudder a filmvásznon
Népszerűsége és sorozatainak kritikai sikere ellenére Lawrence Block munkásságának egyelőre töredéke jutott el a filmvászonig. Egy korai ponyváját adaptáló rape-and-revenge film (Nightmare Honeymoon), a Whoopi Goldberggel újragondolt Betörő és a forrásanyagot ugyancsak lazán kezelő Nyolcmillió halál mellett az idei Sírok között-feldolgozást megelőzően Block csupán egy Wong Kar-wainak írt forgatókönyvet (My Blueberry Nights) és néhány novellaadaptációt (Hajsza) tudhat maga mögött. Hal Ashby 1986-os Scudder-mozija lényegében a Block-regények antitézise, ami a karaktert a lepusztult New Yorkból átköltöztette a napfényes Miamiba és a formulaszerű cselekménnyel épp a Nyolcmillió halál üresjáratokkal, kitérőkkel és komor anekdotákkal szabdalt delirium tremensét tagadta meg. A Sírok között friss filmverziója legalább külsőségekben próbál szépíteni a negyedévszázados első Scudder-mozi ilyesfajta hűtlenségén, de a mindent átható New York-i romlásból a helyszín megtartása ellenére is keveset látunk. A forgatókönyvíróként a nyolcvanas évek óta aktív, de rendezőként csak 2007-ben A kulcsfigura rendhagyó heist-filmjébel debütált Scott Frank a Sírok között átszabása során épp azoktól az elemektől szabadult meg, amik megkülönböztették Matt Scuddert bármely másik traumatizált és megváltásra váró detektívtől. A nők elrablására specializálódott pszichopata-páros nyomában Scudder a vásznon gond nélkül jut egyik tanútól a másikig, a könyvek jellegzetes mellékvágányait, velük együtt a sehová sem tartó társalgásokat a filmváltozatban néhány nagyvárosi séta és egy abszurd jelenet hivatott helyettesíteni, amiben Scudder fegyverhasználatra tanítja a társául szegődött utcagyereket. Az epizodikus elbeszélés szigorúan célirányosra cserélésével Frank épp az állandó bizonytalanság mindent átható érzésétől fosztja meg a Scudder-univerzumot, aminek kizárólagos biztos pontjai az AA-gyűlések és a templomok helyébe lépő, józanul is menedékül szolgáló kocsmák. A szerelmi szál és a regényben felsorakoztatott szexuális perverziók legjavának elhagyása mellett a filmverzió leginkább azzal távolodik el a regények világától, hogy a bűnügy megoldása a tömegfilmes formuláknak megfelelően egyben Scudder megváltását is jelenti, aki egy elrabolt kislány megmentésével és az említett utcagyerek istápolásával mintegy jóváteszi korábbi baklövését. Pedig ha az évtizedeken átívelő regényszériának van tanulsága, akkor az épp ennek ellenkezője: a feloldozáshoz és megtisztuláshoz vezető út soha nem egyenes és a legkevésbé sem gyors.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/11 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12012 |
