Lajta Gábor
A filmbéli festő birsalmafáját festi őszi kertjében. Antonio Lopezt, aki önmagát alakítja ebben a dokumentum-játékfilmben, az „új realisták” közé sorolják – az absztraktokkal szemben. De vajon van-e értelme ennek a megkülönböztetésnek? Egy birsalmafát ugyanis (miként minden mást is) csak „absztrakt” módon lehet lefesteni. A festészet mindig absztrakt volt. Annak kellett lennie, mert a valóságot nem ültethette rá a sík vászonra. A valóság festői birtokba vétele minden korban más és más felfogásban valósul meg. A különbözőségek közös nevezője az emberi szem.
Először nem láttam semmit.
(Alberto Giacometti)
De végtére is, a művészetnek egyetlen alapelve az, hogy lemásoljuk, amit látunk.
(Auguste Rodin)
Mit látunk valójában? A feje tetejére állított, képlékeny, tér nélküli csecsemőkori látvány lassan elrendeződik. Térbeli tapasztalatok és látási hagyományok alakítják olyanná, hogy a szemünk közvetítette látvány segítségével képesek legyünk eligazodni a világ dolgaiban. Am az eligazodás még nem ábrázolás. Ha képpé kell alakítanunk a látottakat, zavarba jövünk. Benyomásaink összekuszálódnak, bonyolultakká válnak – együgyű sémákhoz kell fordulnunk, hogy valami épkézláb képet alkothassunk. Az ábrázolt valóság nem azonos a tapasztalati valósággal, hanem valami más: egy másik, párhuzamosan keletkező világ. Megalkotása – teremtés.
Amikor Cézanne meghajlít egy vonalat, az egész világ szerkezete nyomába billen.
(Jean Bazaine)
Az újrateremtésnek alapvetően kétféle módja lehetséges. Az egyik az, hogy – Flaubert-rel szólva – addig nézzünk egy fát, amíg olyannak nem látjuk, mint előttünk senki más. Jellegzetesen önérzetes, európai gondolat. A másik szemléletmód távol-keleti. A klasszikus kínai és japán festészet nem a motívummal szemközt születik, hanem vele eggyé válva, a teremtést mintegy belülről átélve. Ha egy távol-keleti festő tigrist fest, tigrissé kell válnia, ha fát, akkor fa lesz ő maga is.
Olyan közel kell férkőznie a tájhoz, amennyire csak lehet, s akkor a táj értelme feltárul előtte.
(Kuo Sze)
A film mai spanyol festője is nagyon „közel férkőzik” a fához. Sokkal közelebb, mint azt a normális látószög megkívánná. Nem véletlen, hogy éppen a festő egyik látogatója, egy kínai lány gondol arra, hogy a fával közös tér érzete miatt került ilyen közelségbe a festő és a motívum. Ebben a közelségben érezni a birsalma illatát, hallani a levelek susogását. És a földbe szúrt két szeg, mellyel a festő lábainak helyét jelölte meg a talajon, őt is a talajhoz köti, akárcsak a fát a gyökerek.
A nyilazásban az, aki kilövi a nyilat és az, aki kapja, már nem két szembenálló entitás, hanem egyetlen és azonos valóság.
(Suzuki)
A festő kis fehér keresztjei a birsalmafa ágain, levelein és a gyümölcsökön – melyeket a horizont megjelölésére festett föl – egyre szaporodnak, ahogy az idő múlásával lefelé hajlanak az ágak. Vajon az időnek és a térnek ez a mániákus megragadási vágya, ez a függőónnal és vízszintessel koordináta-rendszerbe szorított égő figyelem a „motívum” előtt – elvezethet-e ez a valósághoz? Megragadhatja-e a festő – ha kellően megszállott – ily módon a valóságot? Valószínűleg sohasem tudná csupán csak így megragadni, ha nem lenne szerelmes a valóságba. Az érzékelésnek az a hevessége, amit Monet érezhetett a tavirózsák láttán, Chardin egy tál ribizke előtt vagy Hokusai a Fuji lábánál – csak a szerelem hőfokához mérhető. És a birsalmafa ágai alig észrevehetően, napról napra, „milliméterekkel lejjebb hajlanak. Megadják magukat. Nem tudni, a gyümölcsök súlyának vagy a festő ecsetjének-ceruzájának?
Az azonosulás olyan állapotba hozza a festőt,
hogy egy és ugyanazon élet érverését érzi,
amely mind őt, mind a tárgyát átlelkesíti.
(Suzuki)
Nem attól függ a festészet „absztrakt” vagy „reális” mivolta, hogy milyen mértékben „ábrázolja” a valóságot. A természet vonalainak követése a papíron vagy vásznon, ha átlelkesíti a természet mozgása, törvénye, látszólag absztrakt módon adhatja vissza annak leglényegét. És ellenkezőleg, egy úgynevezett hiperrealista tájkép is lehet ostoba és értelmetlen festékfoltok halmaza, ha nem hatja át a természet valódi élete.
Általában szólva, a naturális forma eltakarja a viszonyok kifejeződését. Amikor tehát meghatározott kapcsolatokat megformáltan akarunk kifejezni, a viszonyoknak és kapcsolatoknak pontosabb kifejeződéséhez kell folyamodnunk.
(Pier Mondrian)
A filmben a festő az őszi nap fényét szeretné megfesteni, ahogy az színné válik a birsalma hamvas felületén. De szokatlanul rossz az októberi időjárás – le kell mondania a festésről. Sebesen egy hasonló méretű rajzba kezd. A formák kapcsolódásait figyeli. Zuhog a novemberi eső, erős szél fúj. Sátrat von a birsalma és a festőállvány fölé. Őmaga már vízben áll. A deszkára ragasztott hófehér papíron tűétes, vékony feketevonalú rajz: jellé vált formák végtelenül bonyolult, pontos, tökéletesen absztrakt és tökéletesen valóságos hálózata.
Az idő viharos és nagyon változékony.
Az idegrendszerem nagyon legyengült,
csak az olajfestés önt erőt belém.
Folytatnom kell.
A természetből kiindulva kell kiviteleznem elképzeléseimet.
(Paul Cézanne, 1906. október 13-án, kilenc nappal halála előtt)
A film spanyol festője befejezi rajzát. A birsalmatermést betakarítják. A gyümölcsöt hazaviszik a rokonok. A házban dolgozó vendégmunkások is megkóstolják. Csak a festő nem eszik belőle. A kép a műteremben, az állványon áll.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1201 |
