Szalay Dorottya
A két világháború közti avantgárd film a Magyar Nemzeti Galériában.
2003-ban Michael Snow, a kanadai experimentális film fenegyereke 15 perces digitális klónná sorvasztotta 1967-es, kultikus, strukturalista filmjét (Wavelenght). Az avantgárd mozgókép mérföldköveként aposztrofált 45 perces zoomolás képeit egymásra fotografálva visszaöklendező, új anyagnak Snow az alábbi címet adta: Wavelength for Those Who Don’t Have the Time (Wavelenght azoknak, akiknek nincs idejük). A képzőművészként is elismert, így a művészeti ágak és azokhoz kapcsolódó fórumok között tolmácsként lavírozó Snow direkt (ön)csonkítása az avantgárd film 21. századi helyi értékének kijelölésére tett kísérlet, és a percepció radikális átalakulására adott kényszerű válaszüzenet. Snow értelmezésében a digitális kor megváltozott körülményeivel az analitikus, terjedelmes, azaz klasszikus (analóg) filmkísérletek ideje lejárni látszik. A filmkockák koncentrált és komótos ízlelgetését igénylő mozgóképek a white cube steril fényárjában elrévedező szemlélődésre serkentő kiállítási tárgyakként reinkarnálódva éppen esszenciájuktól, hatásmechanizmusuk eredőjétől fosztatnak meg. Ugyan nem szándékosan, de a Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállítása pontosan ugyanezt a kijózanító végkövetkeztetést kommunikálja.
Életre kelt (film)kísérletek. Az avantgárd első mozija – ezt a címet viseli az MNG-ben a Dada és szürrealizmus tárlattal párhuzamosan futó, és ahhoz részben kapcsolódó mozgóképes (?) kiállítás. A csalódások elkerülése végett, és a kurátori (Orosz Márton) lelemény felismeréséhez azonban érdemes másodszorra is nekiveselkedni a megjelölésnek. Észre kell venni, hogy egyrészt a film szó zárójelben van, másrészt, hogy az avantgárd első mozija – így utólag egyértelműen – a századelő avantgárd művészeinek filmes szárnypróbálgatásait takarja, ami ez esetben nem feltétlenül jelent egyet a későbbi avantgárd, avagy a már-már kötelezően non-narratív filmmel. A magyar repertoárt végigböngészve legalábbis semmiképpen. Másodlagos, pesszimista interpretáció-lehetőségként persze felmerülhetne, hogy „mindössze” az avantgárd (underground, experimentális) film definíciós útvesztőjének egy újabb állomásáról van szó, ha a monitorokon futó, külföldi kísérleti munkák nem éppen a valamennyi ítész által ismert és elismert avantgárd filmekből kerültek volna ki. Kétségtelen, hogy Orosz Márton tökéletes tisztában van az avantgárd film múltjával és jelenével, mind hazai, mind külföldi viszonylatban.
A kiállítás elvitathatatlan erénye, hogy nemzetközi kontextusba helyezi a magyar munkákat, mely attitűd rendre hiányzik a hazai avantgárd filmes diskurzusból. A két világháború között kibontakozó, első „filmavantgárd” emblematikus alkotásainak bemutatását vállalja, ahogy az ismertető szöveg jegyzi: „sajátos magyar nézőpontból”. Egészen konkrétan arról az időszakról van szó, melyet az experimentális filmtörténet összefoglalóan európai avantgárdként (EAG) jegyez (bővebben: Edward S. Small: Direct Theory. Experimental Film/Video As A Major Genre – 1994). A megjelölés azokat a húszas években készült mozgóképes kísérleteket takarja, amik a kor dadaista, futurista, szürrealista vagy épp kubista képzőművészeti termékeinek filmes kiterjesztéseként funkcionáltak. A narratív struktúrával bíró irodalom helyett tehát az alkotás hagyományos formái ellen fellépő képzőművészet hatása dominált a filmekben, melyeknek összművészeti, helyenként egyenesen interdiszciplináris jellege a kreáció határainak kitágítását jelezte. Így kerültek közös nevezőre a nyugat-európai avantgárd sztárművészei (Salvador Dalí, Hans Richter, Viking Eggeling, Man Ray, Fernand Léger, Heinrich Brocksieper) a magyar avantgárd (Gyarmathy Tihamér, Bortnyik Sándor, Moholy-Nagy László, Vajda Lajos, Kassák Lajos, Gerő György), illetve a kelet-európai és orosz avantgárd (Mieczysław Szczuka, Jalu Kurek, Radojica ®ivanović Noe) kulcsfiguráival.
Ha a látogató többek között a magyar-külföldi kapcsolatokat is felfedő információs füleket (Lásd: Bándy-Eggeling) figyelmen kívül hagyva csak a bemutatott filmekre koncentrál, igen féloldalas összképpel távozik. A magyar avantgárd filmes felhozatalban ugyanis számos olyan darab szerepel, ami még hunyorítva is inkább a klasszikus, történetmesélős filmek sorát gyarapítja (Ivanov-Szazonov-Balázs: Tolvaj, 1934; Berényi Róbert (nem 100%-ig bizonyított, hogy ő a szerző): Pálcika vitéz, 1929; Lénárd Endre: A Föld halála, 1933; Metzner Ernő: Rendőrségi jelentés. Rajtaütés, 1928), mely benyomást a nemzetközi, egyértelműen nem-narratív, kísérleti filmes repertoár mellérendelése csak tovább fokozza. Pedig a kiállítás minden egyes eleme okkal van ott, ahol. Az itt listázott és a tárlat további darabjai kapcsán felmerülő bizonytalanságokat is nagyrészt tisztázza Orosz Márton az avantgárd animációs film magyar vonatkozású kapcsolatait felfejtő, remekbe szabott írása (Futurista filmutópiák – Az avantgárd animációs film magyar vonatkozású kapcsolatai – Magyar Műhely 2010/1.), ami afféle kötelező olvasmány a kiállítás helyes (?) értelmezéséhez (Az Orosz szövegében nem vizsgált kapcsolatokat a Peternák Miklós szerkesztette 1991-es F.I.L.M. Az avant-gárd film története és dokumentumai kötet tisztázta). A kirakós játék mintájára működő vagy házi feladatot generáló tárlatokkal alapvetően nincs semmi baj, sőt a privát kutatásra ösztönző szemlék gyakran a legemlékezetesebbek! A probléma ott van, hogy a szóban forgó tárlat installációja teljes mértékben ellehetetleníti a bemutatott művek élvezetét, így a mélyebb interpretációra való igény fel sem merül.
2011-ben a Cambridge-i Egyetem művészeti, humán- és társadalomtudományi kutatóközpontja (CRASSH) három napos konferenciát szánt a mozgókép intézményeinek, a mozi és a múzeum 21. századi kapcsolatának analízisére, melyen az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland és Európa számos országának delegáltjai, film- és művészettörténészek, építészek osztották meg szakvéleményüket a témában. Több, a szimpóziumon elhangzott értekezés is hangsúlyozta, hogy hiába lettek a múzeumok a kísérleti film befogadó terei, a galériák és az avantgárd film viszonyában a mai napig egyfajta menekülttábor jelleg dominál, azaz a „megmentett” filmek természetes környezetükről lemondva kénytelenek a múzeum hagyományos terébe illeszkedni. A statikus kiállítási tárgyak mellé rendelve az elszigetelt, sötét vetítőterembe szánt mozgóképek éppen lényegüket, a lelküket veszítik el. A probléma részleges feloldására több kiállítótér (hazai viszonylatban a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok) is elszeparált black box-okat alakít ki a filmek vetítésére, hogy ha nem is az összes, a kiállításon szereplő mozgókép, de azoknak legalább egy része élvezhető legyen.
A Magyar Nemzeti Galéria filmes kiállításán azonban nemhogy vetítő kapszulák, de székek sincsenek. (Mindössze a tárlat központi elemeként szereplő Béla című film érdemelt ki egy nagyobb puffot). Hiába büszkélkedik a tárlat bemutatkozó szövege 150 percnyi mozgóképes anyaggal, ha ezt állva, legfeljebb a táskájába kapaszkodva kénytelen végigszenvedni a néző. Gerő György filmjéhez le lehet ülni, már ha jókor érkezik a látogató. A hagyományos vetítőgéppel, celluloidon pörgetett filmet ugyanis csak akkor vetíti le a kivezényelt úriember, ha „elegen vannak a teremben”. A projekcióhoz szükséges, konstans félhomály pedig a terem többi kiállított tárgyát fosztja meg informatív minőségétől. A tárlat tehát nemhogy kedvet nem csinál az avantgárd film cseppenként való ízlelgetéséhez, de egyenesen elüldözi a betévedőket. Többszörös akadályrendszert épít az eleve marginális pozícióval bíró alkotások elé így csak a bennfentesek számára biztosít érdemi hozzáférést.
A tárlat tartalma bizonyítja, hogy semmiképpen sem dilettantizmusról van szó. A kiállítás a rosszul (valószínűleg kényszermegoldásból) választott tér okán viszont a szemlélődést támogatja az elmélyedéssel szemben, mely utóbbi pedig a szerepeltetett művek alapszükséglete. Ebben a formában a tárlat csak az avantgárd film és a kiállítótér közti negatív feszültséget és az experimentális filmtől való idegenkedést fokozza. Életre kelt (film)kísérletek helyett monitorokba szorított, feszengő mozgókép-töredékek, avagy „két háború közti avantgárd film azoknak, akiknek nincs ideje.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/11 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12009 |
