Takács Ferenc
Újabb darabkája halt meg ifjúságomnak: Tony Richardson, aki filmrendező volt. Filmrendező volt, hiszen már régen nem csinált filmet, s számottevőt, értékeset vagy csupán érdekeset már jóideje akkor sem, amikor még csinált filmet. De amikor filmrendező volt, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében, sokak szemében ő volt a filmrendező: gimnazistaként, majd angol szakos egyetemistaként számomra (s talán mások szerint is) ő képviselte az újat, a „dühös fiatalok” kultúrforradalmát (jó, nem volt az forradalom, tudom, csupán afféle puccsocska, dehát mégis...).
E fiatalok társa volt az évtizedek során; Osborne, Sillitoe és a többiek új irodalmának a filmes feldolgozója: ügyetlen, ámbár hatásosan fényképezett színháztól, a Dühöngő ifjúságtól jutott el nagyon gyorsan ahhoz a kemény és megvesztegethetetlen filmrealizmushoz, amelyre a Sillitoe-elbeszélés, a Hosszútávfutó magányossága inspirálta, hogy azután – utólag visszatekintve már-már nem is értjük, hogyan – a Fielding-regény adaptációjában, a Tom Jonesban hirtelen és váratlanul az elsők között adjon mintát és példát a hatvanas évek filmesztétikájának néhány jellegzetes újításából: a kinemato-piktorializmusból, a kamerával festésből és vizuális képzőművészeti utalásokból, valamint a játékos önreflexióból, a közlésközeggel űzött paradox mutatványokból.
A többi? Később is megmaradt irodalmi feldolgozónak, sajnos, egyre fáradtabb, egyre gépiesebb eredménnyel: azaz nem lett belőle auteur, a „szerzői film” gondolatától nem dobbant meg a szíve, így az európai film hatvanas évekbeli nagy fordulatából már ki is maradt. Csinálta filmjeit tovább: ezek egyre rosszabb filmek voltak. Végül abbahagyta az egészet.
A többi tehát rossz volt; sírba száll vele.
De az a kevés jó megmarad. Ott van emlékeinkben; megőrizzük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/01 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=120 |
