Baski Sándor
Borgman – holland, 2013. Rendezte és írta: Alex van Warmerdam. Kép: Tom Erisman. Zene: Vincent van Warmerdam. Szereplők: Jan Bijvoet (Borgman), Hadewych Minis (Marina), Jeroen Perceval (Richard), Alex van Warmerdam (Ludwig). Gyártó: Angel Films / Epidemic. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 113 perc.
A holland Alex van Warmerdam nyolcadik
filmje épp oly megfejthetetlen és megfoghatatlan, mint csavargó főszereplője,
aki a nyitójelenetben egy shotgunnal
felvértezett papot kicselezve menekül el földbe vájt erdei bunkeréből. Új
lakhelyéül egy módos házaspár otthonát szemeli ki, először ráveszi a feleséget,
hogy a férje tudta nélkül szállásolja el őt az egyik melléképületben, majd
miután elteszi a kertészt láb alól, a helyére lép, és nem csak a házba, de a
család életébe is beköltözik. A Borgman ismerős
motívumokból és toposzokból építkezik: az alapszituáció részben az újra divatba
jött home invasion thrillereket,
illetve arthouse verziójukat, a Haneke-féle Furcsa
játékot idézi, másfelől pedig azokat a többnyire szatirikus hangvételű
filmeket, amelyekben egy idegen érkezése visszavonhatatlanul felkavarja a
család életét (többek közt: Tóték, Teoréma, Visitor Q).
Van Warmerdam verziója
azonban különbözik mindegyiktől, leginkább abban, hogy az ő főszereplője
egyszerre hús-vér ember és természetfeletti képességekkel bíró démon, aki
társaival együtt (ők később csatlakoznak hozzá), mintha a Mester és Margaritából vagy
egy Neil Gaiman-regényből lépett volna elő. Az unatkozó, a vagyona miatt
bűntudatot érző feleséget a törtető, bunkó férj ellen fordítja, de nem derül
ki, valójában mi a motivációja – ténykedése épp úgy lehet az isteni,
pontosabban ördögi igazságszolgáltatás része, mint a l’art pour l’art gonoszság
megnyilvánulása; az író-rendező nyitva hagyja mindkét olvasatot, így a
társadalmi egyenlőtlenségek metaforájaként vagy rendhagyó urban fantasy-ként is nézhető a film. A Borgmant, az ugyancsak megfejthetetlen Holy Motors-hoz hasonlóan, igazán különlegessé az teszi, ahogy a
realista miliőt szinte észrevétlenül, magától értetődő természetességgel – és a
kései Buñuelt idéző abszurd humor segítségével – csúsztatja át a lebilincselő
szürrealizmus birodalmába, miközben a néző még csak megtippelni sem tudja, mi
vár rá a következő jelenetben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11998 |
