Sepsi László
Az operatőrből lett rendező sci-fije az őrült tudós klasszikus figuráját menti át az új évezredbe.
Az 1999-es eXistenZ zárlatában fény derül rá, hogy mindaz, amit addig a
filmbeli valóságnak hittünk, csak a tranCendenZ
nevű videójáték szimulációja: a virtuális Matrjoska-babából pedig – ahol minden
valóság-szint egy újabbat rejt – megszállott gamerek és felbőszült neoludditák
keresik a kiutat. Christopher Nolan állandó operatőrének első rendezése (egy
szintén elsőfilmes szerző, Jack Paglen forgatókönyvéből) nélkülözi Cronenberg
filmjének narratív komplexitását, de a cím mellett a gépromboló hevületet – a
kanadai direktornál messze reflektálatlanabb módon – sikerrel örökítette át belőle.
A mesterséges intelligencia kifejlesztésén dolgozó tudóst technológia-ellenes
terroristák (egy Allegra Gellerre emlékezető fiatal nő vezetésével) egy
radioaktív pisztolygolyóval sebzik halálra, és túlélésének záloga a tudatfeltöltés,
ám Dr. Will Caster digitalizált elméje nem elégszik meg azzal, hogy sosem alvó
chatprogramként szórakoztassa gyászoló feleségét, és inkább a benne eleinte vakon
megbízó nő segítségével elkezdi a maga képére formálni a világot.
Wally
Pfister filmje a technikai fejlődésre vonatkozó szkepticizmusával és komótosan
csordogáló cselekményével ugyan régivágású sci-fit ígér, amiben az új találmányok
elsősorban veszélyforrások és alig akad nyoma az akció-orientált
blockbuster-logikának, viszont a több ponton kidolgozatlan szkript és az
invenciótlan rendezés együttesen felülkerekednek az alapötletben rejlő
potenciálon. A nanotechnológiáról és az istent játszó mesterséges tudatról
szóló tanmese végiggondolatlansága hamar megakadályozza, hogy a Transzcendens érdemi
tudományos-fantasztikus spekulációként komolyan vehető maradjon, de a néhány
giccses szuperközelin túl Nolant idézően rideg stílus hamar kioltja azt a
melodrámai alaphelyzetet is, ami a Spike Jonze-féle A nő párdarabjává vagy a Wombot
előlegező Lombikfeleség örökösévé tehette
volna Pfister munkáját. Bár Jonze-zal szemben Pfister és Paglen nagyjából a
filmbeli MI lélektani érzékenységéről tesznek tanúbizonyságot – ahol a
hétköznapi rezdüléseknél fontosabb a hősnő szervezetének oxytocin-szintje –, a Transzcendens még szenvtelenségével együtt
is szerencsésebben nyúl az istenkísértésig fajuló érzelmi konfliktushoz, mint
az ötletszerűen feldobott tudományos problémákhoz. A gyászoló hősnő környezetét
lényegében bekebelező elhunyt férj – akiből nem marad több arcvonásokra
redukált projekciónál, amiről még azt sem tudni, valójában mennyit őriz az
eredeti lelkéből – és a gyógyulás, illetve regeneráció visszatérő motívumain
keresztül a Transzcendens elsősorban
a traumafeldolgozásról képes csekély újdonságértékű, de legalább végig
konzekvens gondolatmenetet felmutatni, miközben a megszállottá váló (majd
fokozatosan megvilágosodó) tragikus nőalak nem is áll különösebben messze Nolan
szintén sérült és rögeszmés figuráitól.
Mindemellett
Pfister filmjének gyengeségeit az őrült tudós klasszikus sci-fi toposzának
használata teszi némiképp érdekessé. A H. G. Wells/Universal-féle A láthatatlan
ember tanulságait – az „eltűnő férfi” Verhoeven által is érzékenyen
megragadott maszkulin tragikuma nélkül – felidéző mozi központi kérdése ebből a
szempontból az, hogy mennyiben átmenthető (digitalizálható) a műfaj egyik
legrégebbi motívuma az új évezred tömegfilmjébe. A Transzcendens utolsó harmadában a szokatlanul visszafogott, de a
retró-esztétikához a Tim Burtonnel forgatott filmjei miatt is erősen kötődő
Johnny Depp már ruházatában is erre a tradícióra játszik rá, miközben egyik
legfontosabb célja a cselekmény során, hogy sikerrel örökítse tovább önmagát
akár mesterséges tudatként, akár egy új testben – mintha a kortárs hollywoodi
sci-fiben némiképp háttérbe szorult archetípus kapaszkodna a túlélésért. De a
figura meglehetősen egysíkú ábrázolásával a Transzcendens
alkotói önkezűleg teszik lehetetlenné, hogy a cím ígéretével ellentétben Will
Caster alakja felülemelkedjen a kiürült hagyományokon és új formában létezzen
tovább – ahogy felesége sem szabadul a halott férfi vonzáskörzetéből, Pfister
filmje is csak a továbblépés kudarcát énekli meg, stílszerűen egy művészi
kudarcban.
TRANSZCENDENS (Transcendence) – amerikai-kínai-angol, 2014. Rendezte: Wally Pfister. Írta: Jack
Paglen. Kép: Jess Hall. Zene: Jess Hall. Szereplők: Johnny Depp (Will Caster), Rebecca Hall (Evelyn Caster), Cillian Murphy (Buchanan), Morgan Freeman (Joseph Tagger). Gyártó:
Alcon Entertainment – DMG Entertainment
– Straight Up Films. Forgalmazó: Pro
Video Film & Distribution Kft. Szinkronizált.
119 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 33-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11997 |
